1 hónapnál régebbi cikk

Letudtam életem első öt kilométeres távját - avagy egy futás pszichológiája
·Sportvasárnapi szubjektív·Utolsó frissítés: undefined
Fehérvár Médiacentrum fotója
Pál Loránd
Letudtam életem első öt kilométeres távját - avagy egy futás pszichológiája
·Sportvasárnapi szubjektív·Utolsó frissítés: undefined

Tudom, tudom, nem tűnik soknak, sőt, a legtöbb futó a kisujjából kirázza, ám nekem mégis a világot jelentette. Régóta terveztem, de általában két-három próbálkozás után feladtam. Most sikerült, és sosem voltam még ennyire boldog. Főleg mert eléggé türelmetlen típus vagyok, szóval legyőztem magam!

Talán az lesz a legegyszerűbb, ha rögtön az elejétől kezdem a sztorit. Hét évvel ezelőtt, 2014 áprilisában kezdtem komolyabban crossfitezni. Heti három edzés hosszú hónapokon keresztül, és a felesleg olyan gyorsan leolvadt rólam, mintha szó szerint a tűzben forgattak volna.

Két év után aztán jött egy kisebb megtorpanás, nem leltem már örömöm a sportban, így új kihívás elé néztem. Kicsit komolyabban ráfeküdtem a focira, ám egy idő után az is kevésnek bizonyult, mellette másra meg már egyszerűen nem volt energiám. Persze ez csak a duma része. Kimondom: elkényelmesedtem.

Röpke öt év alatt közel a duplája jött rám annak, amit korábban ledolgoztam, így újra át kellett állítanom az agyam arra, hogy rendszeresen sportoljak. Csak egy kattanás kellett. A foci persze maradt, mellette elkezdtem erőnléti edzésekre járni, hiszen újra fel kellett építenem magam, és úgy voltam vele, kezdésnek tökéletes. De valahogy kevésnek éreztem. Ekkor találtam ki, hogy mi lenne, ha elkezdenék futkorászni.

Hát persze, de jól hangzik! Ám ahogy nálam lenni szokott, lassan emésztettem meg az újdonságot, a változást, így az első és második futásom között közel egy hónap telt el, de valahogy mégiscsak rávettem magam arra, hogy tovább szeljem a köröket.

Az ismerkedős fázisban alig néhány karikát kocogtam, de úgy tűnt, mintha lenyomtam volna legalább egy maratont, vagy kettőt. Persze. Fájt mindenem, a fejem is hasogatott, levegőt sem kaptam és még szerintem meg is húzódtam, úgy mindenhol.

A második, bocsánat, a harmadik futásom aztán már sokkalta könnyedebben ment. Imádtam minden percét. Majd miután ledaráltam egy jó öt kört, kitaláltam, hogy mi lenne, ha minden alkalommal eggyel nőne a tét.

Ja, a pályáról annyit kell tudni, hogy egy kör 280 méter, így ha mondjuk öt kilométer a cél, akkor minimum 18 kör a nyerő.

Így hát elkezdtem minden egyes alkalommal egy körrel növelni a távot, amely végül a napokban érett be, így a legutóbb már letudtam 5,04 kilométert. Mondanom sem kell, madarat lehetett volna velem fogatni. Az utolsó métereknél még egy fura gólörömszerű mozdulatot is benyomtam. Biztos, ami biztos. Nem néztek ám hülyének, áhh...

Amúgy a futás pszichológiája egészen lenyűgözött, elcsépelt mondás, de nagyon igaz: minden a fejben dől el.

Például sosem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek 15 percnél (korábban ennyi volt a rekordom) többet futni egyhuzamban. Aztán ahogy elkezdtem róni a köröket, arra is figyeltem, hogy ne unatkozzak. Fura, de muszáj, mert különben kiesek a ritmusból, és akkor majdnemhogy kuka az egész.

Ne kérdezzétek, hogy miért, de ez a kedvenc pályarészem

Pál Loránd

A 18 körös távot három részre szoktam szedni, így háromszor hat kört számolok - legalábbis fejben. Az első adag a bemelegítő lötyögés, amikor ismerkedek az aznapi pályával, a környezettel, megérkezem fejben és lélekben - ez már egyfajta rituálé. Persze közben folyamat üvöltözik Eminem a fülemben, számaitól felpörgök, így könnyebb felvenni a ritmust.

Aztán a második hatosnál már rendesen beindul a buli, itt már jöhetnek a zúzósabb dallamok: a színpadra lép a Sum 41, Linkin Park és társaik. Ez a legintenzívebb rész, ilyenkor hajlamos vagyok arra, hogy teljesen elszálljon az agyam, így volt, amikor sprintelve tettem meg ezt a fázist.

Majd a végén jöhet a szenvedős szakasz, amely pusztán a túlélésről szól, ekkor már mondjuk a populárisabb nóták is befigyelnek, de főleg olyan számok, ahol nagyon kell figyelni a szövegre, hogy elterelje a gondolataimat.

Ha végig minden klappol, akkor nem nagyon esem ki a ritmusból, így már minden probléma nélkül ledarálom az öt kilométert. De ha például hirtelen a semmiből felbukkan egy blöki, vagy több, mert hol máshol sétáltatnák őket, mint egy futópályán, akkor azért eléggé össze tudok fejben szakadni.

Ilyenkor sokszor a kedvem is elmegy és legszívesebben megállnék, de nincs megállás, darálni kell, ugyanis a következő cél a 10 kilométer. Hajrá, hajrá!

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek