Körúti hajnal reménye – kezdődik a foci-Eb a magyar válogatottnak
Körúti hajnal reménye – kezdődik a foci-Eb a magyar válogatottnak
Körúti hajnal reménye – kezdődik a foci-Eb a magyar válogatottnakÖt évvel ezelőtt a magyar válogatott Franciaországból megbénította a budapesti nagykörút forgalmát. Nem Uri Geller parafenomén képessége kellett hozzá, „csak” három jó meccs az Európa-bajnokságon, és a magyar focisikerre három évtizede éhező szurkolók már özönlöttek is a villamos-sínekre. Az éjjel soha nem érhet véget, énekelték, elég ellentmondásosan, mert hát éppen abban bíztunk, hogy a futball éjsötét korszaka egyszer s mindenkorra véget ért kis hazánkban.
Nos, aztán Andorra vagy Kazahsztán sztárjai kínos emlékű meccseken tettek róla, hogy ez ne így legyen, most mégis megint ünneplőben van a szívünk. Marco Rossi, vagyis a német Bernd Storck után egy olasz szakvezető újfent összekovácsolt egy, az alkatrészei minőségét tekintve nem a riválisokhoz mérhető, mégis eredményesen működő gépezetet. Ahogy 2016-ban, a 2020-as, csak éppen 2021-re halasztott Európa-bajnokságra is pótselejtezőn át vezetett az út, vagyis éles helyzetekben, úgy tűnik, ez a válogatott is képes hatékonyan és rendíthetetlenül harcolni. És éppen ez az, amiben a csoportbeosztást látva kizárólag bízhatunk a mieink számára kedden elkezdődő nagy kaland előtt.
A hatékonyság persze nem csak patetikus szólam, ellenkezőleg, rendkívül gyakorlatias és prózai munkát jelent. Rossi a magyar válogatott reális erejének megfelelő hadrendben és taktikával, a védekezés kompaktságát, szervezettségét mindenek előttinek tartva rakta össze a csapatot. Ahogy a „kiscsapatoknak” a „nagyok” ellen, a magyar válogatottnak is az ellenfél játékának elrontása lehet az elsődleges célja, ami nem egyenlő a tömörülő védekezéssel.
Finomra hangolt, egyénenként precízen végzett munkára építő csapatjáték, zömében alighanem sajnos a saját térfelünkön. Ez vár a csapatra, és elsősorban nem saját, hanem a csoportellenfelek képességei miatt.
Mert ha már 2016-ban Ausztria legyőzése, az Izland és Portugália elleni döntetlen a nem várt bravúr kategóriába tartozott, akkor mit mondjunk most, az aktuális világ- (Franciaország) és Európa-bajnokkal (Portugália), valamint a németekkel a csoportunkban?
Ez sajna olyan névsor, hogy még a legtökéletesebb, hiba nélkül végzett és kilencven percig tökéletesen koncentrált magyar játék esetén is sanszos, hogy jobb lesz az összes ellenfél, mert zsenik és „szimpla” világsztárok egyéni képességeire (is) építhet. Ha a magyar válogatott legnagyobb ígérete, sztárja, Szoboszlai Dominik csatasorba állhatna, talán még akkor sem mondhatnánk, hogy olyan kaliberű játékosunk van, mint a portugáloknál, franciáknál, németeknél kettő-három. A fehérvári Főnix Gold neveltje reményeink szerint hamarosan azon a szinten lesz, mint a Premier League, a Bundesliga vagy a francia bajnokság sztárjai, de jelenleg pályája elején jár, és ha vitatkozhatunk is róla, felér-e már tudása egy „átlag német válogatottéhoz” – elvi és felesleges a vita, mert Szoboszlai nem lehet ott a pályán…
Így aztán a valaha volt legnehezebb csoportunkban (1978-ban Argentina, Franciaország és Olaszország szerepelt a mieinkkel együtt a világbajnokságon, talán az volt ehhez mérhető) a mi Bundesliga-spílereinkben, Gulácsiban és Orbánban kell elsősorban bíznunk, még szerencse, hogy ők a védelem vezérei. A védekezés Rossinál persze már a csatár Szalai Ádámnál kezdődik, akinek szerepét nem lehet eléggé értékelni, még ha a szurkolók meg is találják rendre kritikáikkal. Ő is azok közé tartozik, akik rutinjukkal, magas szintű futballban szerzett tapasztalatukkal utat mutathatnak a többieknek. Mindenben: helyezkedésben, mozgásban, akaratban. A Rossi-gépezet működhet, de látni kell: nem fogunk meccsenként három-négy nagy helyzetet kialakítani, a labda megszerzése és hatékony megjátszása olyan pillanat lesz, amit nagyon meg kell becsülni.
Hogy miben bízhatunk? Nézzük viccesen: a portugálok nagyképűségűben, a franciák „legendás” csapategységében, vagy a németek hullámvölgyében. Benne van mindegyikben az igazság kis morzsája is, kár, hogy a futballtudás az egyéni képességek terén nem velünk van. De sokkal komolyabban bízhatunk Rossi tudásában, motiváló képességében, a csapat szervezettségében. És, talán elsősorban: a hazai pályában. Mert ha arra a bizonyos, 2016-os marseille-i meccsre gondolunk, a Velodrome hátborzongató, magyar szurkolók teremtette hangulatára vagy a tengerparti városban megvalósított frenetikus vonulásra – akkor elképzelhető, mi lesz Budapesten.
Az Európa-bajnokság egyetlen telt házas stadionjában, csaknem hetvenezer magyar szurkolóval a csapat háta mögött. Olyan atmoszféra, amiben remélhetőleg egyszerűen nem lehet rosszul játszani. De összetörni, beletörődni semmiképpen! Szerintem a képességeit, játékát maximálisan pályára tevő, megvalósító, a lelkiismeretével minden meccs után elszámolni képes magyar válogatottat látunk majd, miközben a világ futballelitjének legnagyobb sztárjait is csodálhatjuk. Sajnos nem a mieink soraiban, de a futballünnep így is garantált.
(Ha pedig kedden Ronaldóék ellen valami olyasmi történne, mint öt éve Franciaországban, a nagykörút villamosai nyugodtan maradhatnak a kocsiszínben. A sínek biztosan foglaltak lesznek.)
