Az utolsó királyság (The Last Kingdom) 5. évad kritika: méltó búcsút vehetünk Uhtredtől, Uhtred fiától - a végzet minden!
Az utolsó királyság (The Last Kingdom) 5. évad kritika: méltó búcsút vehetünk Uhtredtől, Uhtred fiától - a végzet minden!
Az utolsó királyság (The Last Kingdom) 5. évad kritika: méltó búcsút vehetünk Uhtredtől, Uhtred fiától - a végzet minden!Külcsín
A Bernard Cornwell regényei (Angolszász históriák) alapján készült sorozat, Az utolsó királyság 2015-ben látta meg a napvilágot, amikor is egy bizonyos Uhtred, Uhtred fia olyannyira belopta magát a Netflix-rajongók szívébe, hogy a széria rögtön felkerült a legnézettebb produkciók listájának első helyére, amelyet egészen sokáig meg is tudott őrizni.
Ennek köszönhetően Uhtred első évados kalandjait megfejelték még eggyel, majd még néhánnyal, aztán odáig jutottunk, hogy idén már az 5. évad került terítékre, amely sajnos lezárja Az utolsó királyság szövevényes cselekményét.
Vagyis ez nem teljesen igaz, ugyanis záróakkordként még egy egész estés filmet is kapunk Seven Kings Must Die címmel (magyarul valami ilyesmi: Hét királynak meg kell halni), szóval ha ledaráltátok a friss etapot, akkor még nem kell könnyes búcsút vennetek szeretett figuráitoktól.
Az utolsó királyság történetéről dióhéjban azt kell tudni, hogy időben a 9. és 10. század környékén járunk, főszereplőnek pedig a már sokat emlegetett Bebbanburgi Uhtredet, Uhtred fiát tették meg, akit fiatalkorában, egy vikingtámadás után elszakítottak a családjától, így lényegében a dánok között cseperedett férfivá.
Majd miután egy másik vikingcsapat leigázta nevelőapja faluját, Uhtred gyerekkori barátosnéja, Brida segítségével belevetette magát a szigetország rejtelmeibe, hogy aztán részben a szerencsének, részben pedig leleményességének köszönhetően a méltán híres Nagy Alfréd szolgálatába szegődjön, akinek leghőbb vágya, hogy egyesítse Angliát.
Ezután kezdetét vette Uhtred örökös tépelődése és őrlődése a két nép között, ugyanis bár folyamatosan a békére törekedett, valamilyen oknál fogva mindig oldalt kellett választania, ennek köszönhetően pedig út közben jó pár szerettét elveszítette. De a hősök élete már csak ilyen...
Kapcsolódó
Az utolsó királyság (The Last Kingdom) kritika: Magyarországon is forgatták a Trónok harca egyik méltó örökösét
A Vikingek után nem gondoltam volna, hogy lesz még olyan sorozat, amely hasonló rajongást vált ki belőlem, mint anno a Trónok harca tette. Ám nemrég a fülembe jutott Az utolsó királyság híre, amely szintén szövevényes kalandokkal kecsegtetett azzal a szívmelengető különbséggel, hogy a széria nagy része Magyarországon készült. Így aztán nem is illik mást mondani: szerelem volt első látásra. Nézzük, hogyan teljesített nálunk Az utolsó királyság! (Spoilermentes kritikánk következik.)
Sztori
Jó pár évvel járunk Az utolsó királyság 4. évadának eseményei után, amikor is látszólag nyugalomban élnek egymás mellett Anglia népei.
Wessex királya, Edward (Timothy Innes), Mercia uralkodónője, Aethelflaed (Millie Brady), Northumbria góréja, Sigtryggr (Eysteinn Sigurðarson) és Skócia fejese, Constantin (Rod Hallett) is elvannak, mint a befőtt, viszont Uhtred (Alexander Dreymon) nyugtalanságát igazolva tényleg eléggé puskaporos a levegő. Egyetlen rossz lépés, és elszabadul a pokol...
Ami viszonylag gyorsan be is következik, ugyanis miután Brida (Emily Cox) és vad kompániája elfoglalja Sigtryggr királyságának ékkövét, Eoferwicet (mai York), beindul a dominó effektus, így néhány epizód után egy olyan katyvaszt kapunk a nyakunkba, amelyben ember legyen a talpán, aki tudja, merre van arccal előre.
Mondjuk Uhtrednek valahogy sikerül rájönnie a turpisságra, de addigra már mindenki hadat üzent mindenkinek, így olyan végkifejlet felé haladunk, amely során szem és kard nem marad szárazon...
Karakterek
Alexander Dreymon Uhtredje szerencsére semmit sem változott az eltelt idő alatt, ugyanazt a szimpatikus, ám annál gondterheltebb figurát kaptuk, mint akit az előző évadokban megkedveltünk.
A jelenléte továbbra is megkérdőjelezhetetlen, egymaga viszi a hátán a bulit, mindenki hozzáfordul segítségért, ugyanis valamilyen oknál fogva mindig jó döntéseket hoz, még akkor is, amikor az egész világ (beleértve a gyerekeit is) ellene van. A hangja pedig továbbra is utánozhatatlan és zseniális - komolyan mondom, csak és kizárólag eredeti szinkronnal nézzétek a szériát, mert ha egyszer meghalljátok, hogyan görgeti a szavakat, sosem fogjátok elfelejteni.
Mellette számos arcot kiemelhetnék még, ugyanis szinte mindenki hozta a kötelezőt, összességében senkiben nem csalódtam, a legtöbben annyit és úgy szerepeltek, ahogy az elvárható volt. Ám én most inkább azokról ejtenék pár szót, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rám.
Pozitív csalódás volt Timothy Innes Edward királya, aki az idegesítő és pattogó kis góréból olyan tekintélyes vezetővé nőtte ki magát, hogy rendesen - a többi szereplőhöz hasonlóan - moccanni sem mertem a jelenetei alatt. Testjátéka is sokat fejlődött, így már apró mozdulatokkal is olyan érzelmeket fejezett ki, amelyeket öröm volt nézni.
És kivétel nélkül minden helyzetben képes volt meghúzni a váratlan, ami külön boldogságra adott okot, ugyanis így bár megosztó lett, ám képes volt mindig magára vonni a reflektorfényt. Megmondom őszintén sokszor egyetértettem döntéseivel, még akkor is, amikor néhány kedvenc karakterem szenvedett tőle. Mindent a nagyobb jó érdekében!
A másik kiemelkedő arc számomra Eysteinn Sigurðarson Sigtryggrje volt, akinek azon túl, hogy igencsak menő a neve, számos minőségi perc jutott. Ő is a nagy gondolkozók közé tartozott, mindig tudta, hogy mit akart, így megfontoltan hozott döntéseket, ennek köszönhetően pedig olyan magaslatokba jutott, amelyekről a sorozat világában sokan álmodni sem mertek volna.
Viszont ahogy haladtunk előre a cselekményben, úgy őt is elkezdték visszarángatni abba az alap vikingfelfogásba, amely már kevésbé volt szimpatikus számomra, azaz csak az ő istenei léteznek, csak az a helyes út, amit ő gondol annak, aki mást mondd, az pusztuljon. Kár érte, sokkal több lehetőség volt Sigtryggrben, szerintem az ő történetét sokkal jobban is levezethették volna.
Összegzés
Az utolsó királyság 5. évada - a véres és kaszabolós jelenetek ellenére is - hasonlóan kellemes és komfortos élményt nyújtott, mint egy hete a Vikingek: Valhalla (kritikánkat ide kattintva olvashatjátok), így úgy daráltam le mind a tíz epizódot, mintha nem lenne holnap és közben titkom reménykedtem benne, sosem lesz vége.
Ezt már többször is írtam, bizony innen lehet tudni, hogy olyan produkcióval van dolgom, amely minden pénzt és időt megér.
A helyszínek és a jelmezek továbbra is csodálatosak, a színészek az évek előrehaladtával csak jobbak lettek és a harcjelenetek is ugyanazt a minőséget képviselték, mint a korábbi felvonásokban.
Nem is beszélve arról, hogy a zenét talán ebben az évadban éreztem a legerősebbnek, jó párszor kirázott a hideg, amikor felcsendült egy-egy vikingesebb nóta, meg azért hébe-hóba a könny is kicsordult a szememből, szóval összességeben rendesen odatették magukat a készítők.
Talán a véres animációkon akadt fent egy kicsit a szemem, ugyanis azok eléggé gyatrára sikeredtek, mindig elmosolyodtam, amikor spriccelt a cucc (sokszor túlságosan is indokolatlanul), de csak ennyi hibája legyen egy sorozatnak... úgyhogy ne is foglalkozzatok vele, minden más bőségesen kárpótol.
Az utolsó királyság záró etapja méltó befejezése egy olyan szériának, amely bár teljesen véletlenül csöppent az életembe, nélküle sokkal kevesebb lennék. Fura ezt így leírni, de tényleg így van - mondjuk, aki már látta a korábbiakat, tudja miről beszélek: olyan élményt nyújt, amelyből lényegében sosem elég. És nem sok ilyen alkotással találkoztam életem során.
Fanoknak kötelező, akik pedig nem ismerik még, azok azonnal csapjanak a lovak közé, ugyanis a Vikingek mellett talán ez az a sorozat, amely a legközelebb áll a Trónok harcához - és ez bizony nagy szó. A végzet minden! Tűkön ülve várom a filmet!
