A jég ellen (Against the Ice) kritika: csontig hatoló túlélődráma, amely után garantáltan soha többet nem akartok havat látni
A jég ellen (Against the Ice) kritika: csontig hatoló túlélődráma, amely után garantáltan soha többet nem akartok havat látni
A jég ellen (Against the Ice) kritika: csontig hatoló túlélődráma, amely után garantáltan soha többet nem akartok havat látniKülcsín
Nem tudom megmagyarázni miért, de valahogy mágnesként vonzanak az olyan alkotások, amelyekben adott egy brigád a világ valamelyik elszigetelt pontján és nemes egyszerűséggel csak azért küzdenek, hogy élve kikecmeregjenek a kalamajkából.
Hogy ez most az elemekkel, netalántán valamilyen külső fenyegetéssel való hadakozást jelenti, az mindegy. A lényeg, hogy egyrészt találgathassam, ki marad életben, másrészt lássam azt a tusakodást, amelyet az ilyen helyzetek kiváltanak az emberekből.
Van benne valami felemelő. Véleményem szerint az élet-halál harcok közepette mutatják meg a figurák az igazi arcukat. Nincsenek álarcok vagy éppen színjáték, csak az élet.
Pont a napokban darálom le újra a legendás Lost című sorozatot, amelynek már a nézése közben megfogalmazódott benne, hogy miért az első évadok a kedvenceim: mert egészen egyszerűen nem tudtam, hogy mi fog történni. Pár évaddal később már körvonalazódott, hogy kik lesznek érinthetetlenek, de amíg ez kialakult, piszokmódon élveztem a megpróbáltatásaikat.
Ugyanaz ugrott be: vajon ki éli túl? Illetve még egy valami: vajon én mit csinálnék a helyükben? Nyilván fogalmam sincs, vagy szöges ellentétét annak, amit most éppen gondolok... bennem is beindult a túlélési ösztön.
Így aztán engem szinte bármilyen alkotással meg lehet fogni, ami a szélsőséges helyzetek átvészeléséről szól. Hogy csak néhány kedvencemet említsem, többek között ilyen produkció a Fehér pokol, a 127 óra, A visszatérő, Az út, a Legenda vagyok, az Éli könyve, az Everest vagy akár a Mentőexpedíció is.
És az előzetesek alapján hasonló élménnyel kecsegtetett a Netflix egyik újabb üdvöskéje, A jég ellen igaz történeten alapul. A híres felfedező, Ejnar Mikkelsen viszontagságait követhetjük nyomon a hó- és jégfedte Grönlandon.
Sztori
1909-ben járunk, amikor is Ejnar Mikkelsen (Nikolaj Coster-Waldau) dán sarkkutató expedíciót szervez Gröndlandra. A célja, hogy felkutassa egy korábban útnak indult csapat feljegyzéseit, ami végérvényesen bebizonyítaná azt, hogy végül is mi a helyzet az óriási szigettel. Létezik a Peary-csatorna vagy sem, azaz most akkor Gröndland Dániához vagy az USA-hoz tartozik?
Miután aztán Ejnar első kísérlete kudarca fulladt, másodjára is nekiiramodott a küldetésnek. Csatlakozott hozzá a zöldfülű mérnök, Iver Iversen (Joe Cole), akivel aztán hószánra pattannak és meg sem állnak a létfontosságú dokumentumokig.
Gondolták ők, aztán miután az első blökik kidőltek a sorból és még egy jegesmedve is befigyelt, nem is beszélve a társaikról, akik szőrén-szálán eltűntek, rájöttek, ez a küldetés az életükbe is kerülhet...
Karakterek
A cselekmény során két figura mozgatja a szálakat. Persze azért itt is akadnak párperces nevesebb mellékszereplők (például Tywin Lannister, khm, Charles Dance vagy Heida Reed, aki nemrég Fehérváron is járt), de ők történetesen semmilyen benyomást nem tette rám...
A főszerepet, azaz Mikkelsen karakterét az a Nikolaj Coster-Waldau kapta meg, akit konkrétan a Trónok harca óta nem láttam egyetlen értékelhető alkotásban sem. Amelyekben pedig felbukkant, ott sem nyújtott maradandót, úgyhogy ha valakire, rá igazán ráfért már egy ütőssebb szerep.
Mert hogy Ejnarként olyat munkát tett le az asztalra, hogy megemelem előtte a nem létező kalapom.
Egy igazi tagbaszakadt, igencsak pragmatikus és kellően morgós kutatóként ismerhetjük meg. Macsósabb fizimiskája ellenére baromi jól állt ez a karakter, sőt, Coster-Waldau olyan szakállat is kapott vagy növesztett, amelynek köszönhetően simán el tudnám képzelni bármelyik bálnavadászhajó kormánykerekénél. Egyszerűen zseniális!
Vele szemben Joe Cole Iverje a naivitást képviseli, aki folyamatosan jópofáskodik, haverkodik a blökikkel és a próbálja a legtöbbet kihozni a túrából. Legalábbis abból a szempontból, hogy emberekhez méltó körülmények között zavarják le az öngyilkos küldetést - nem úgy, mint Mikkelsen, aki simán megeteti egymással az ebeket. Ja, durva.
Persze aztán egyszer Iversennél is elszakadt a cérna, ami valamiért akkora gyomros volt nekem, amelynek köszönhetően már engem is teljesen magába szippantott a reménytelenség. Azaz bár tudatában voltam a végkifejletnek, nem szurkoltam és nem is kattogtam már azon, hogy milyen hatással lennének rám a látottak, csak én is sodródtam az árral...
Összegzés
Nos, bár rendesen lekötött, bekebelezett, megcsócsált, majd sokkos állapotban dobott vissza a valóságba, egyáltalán nem mondanám, hogy A jég ellen a valaha készült egyik legjobb túlélődráma lett - mégis úgy érzem, soha nem fogom kiheverni a látottakat.
Bőven vannak benne pozitívumok, főleg a képek és atmoszférateremtés tekintetében, de a film a végére érezhetően elfáradt, és ez nem feltétlenül a rossz rendezésnek vagy a forgatókönyvnek volt köszönhető, hanem inkább annak, hogy egyszerűen ennyi volt a sztoriban.
Bár nem tökéletes, de tényleg semmi rosszat nem tudok mondani róla, ugyanis nálam rendesen betalált. Mondjuk, ha jobban belegondolok, azért például sokkal jobban elmerülhettek volna a magány lélektanában. Főleg abban, hogy az ember, vajon hogyan képes túlélni ezt a fajta elszigeteltséget. Ráadásul több éven keresztül...
A jég ellen rengeteg fontos témát boncolgat, de azok érdemleges kifejtése valahogy elmaradt - vagy legalábbis nem kaptam kielégítő választ rájuk. Így maradt nekem a táj, na, meg az izgalom (főleg a mozi első felében), aztán egy idő azon kaptam magam, hogy már szinte semmi nem hozott lázba, de közben még pislogni sem mertem, értitek ezt?
Faramuci helyzet ez, mert amúgy tényleg jó a film, de ha nem tudtok úgy ráhangolódni, hogy teljesen elmerüljetek benne, akkor lehet, hogy unatkozni fogtok rajta. Ha lehet, egyedül nézzétek, síri csendben.
Szóval, akik odavannak az elemekkel való hadakozós sztorikért, amelyek megtörtént eseményeken alapulnak, netalántán egy szépen összerakott alkotásra vágynak, azoknak mindenképpen ajánlom a filmet. Előre szólok, nem mindenki fogja bírja szuflával a végéig.
