Birmingham bandája (Peaky Blinders) kritika: egy ízig-vérig gengsztersorozat, amelyet egyszerűen mindenkinek látnia kell!
Birmingham bandája (Peaky Blinders) kritika: egy ízig-vérig gengsztersorozat, amelyet egyszerűen mindenkinek látnia kell!
Birmingham bandája (Peaky Blinders) kritika: egy ízig-vérig gengsztersorozat, amelyet egyszerűen mindenkinek látnia kell!Külcsín
Peaky Blinders, Peaky Blinders... egész menőn hangzik, egyből felkeltette az érdeklődésem, de mi ez a nagy hype körülötte? Aztán egy gyors keresgélés után szembe is jött a magyar cím, a Birmingham bandája, amely viszont már olyan szinten hidegen hagyott, sőt, egyenesen taszított, hogy első körben évekig el is felejtettem a sorozat létezését.
Majd miután a nagy gengszterkorszakom közepette belecsöppentem a Boardwalk Empire - Gengszterkorzó világába, a filmeken kívül egyre jobban elkezdtek érdekelni a hasonló tematikájú szériák is.
Ekkor jött szembe velem a Maffiózók, a Drót, vagy a Totál szívás, de én többre vágytam, valami olyasmi alkotásra, amely az első perctől kezdve úgy magába ránt, hogy egy tizedmásodperc alatt kiszakítson a valóságból. Tudjátok miről beszélek...
Így hát kutakodtam, a Peaky Blindersszel való második találkozásomat pedig már nem vehettem félvállról, ugyanis úgy voltam vele, nem lehet véletlen a műve, hogy ennyire az egekig ajnározzák a produkciót.
Peaky Blinders... ahogy ízlelgettem, egyre jobban megtetszett, na jó, akkor csapjunk a lovak (vagy ez esetben pengék) közé!
A Birmingham bandája egy részben valós eseményeken alapuló (egy azonos nevű bandáról mintázták a pengesapkásokat, illetve a cselekmény folyamatosan reflektál a nagyvilági fejleményeire) gengszterdráma, amelyet még 2013-ban, Steven Knight vezényletével hozott tető alá a BBC Studios.
A Peaky Blinders aztán olyannyira nagy népszerűségnek örvendett, hogy a Shelby-fivérek ámokfutásával meg sem álltak hat évadig, amelynek utolsó felvonása a napokban látott napvilágot. És még hátra van egy nagy finálé, amelyet egész estés moziként álmodtak meg a készítők, szóval van itt aztán minden, mint a búcsúban.
Sztori
Thomas Shelby (Cillian Murphy) és a pengesapkások története 1919-ben kezdődik, néhány hónappal az első világégés után, amikor az egész Egyesült Királyságban, így Birminghamben is bőven érződnek még a háború borzalmainak társadalmi és gazdasági következményei is.
Az átszerveződő és feldúlt világban lépnek színre a gengszterek, akik a káoszban próbálnak olyan birodalmakat felhúzni, amelyek a jólét reményében az utolsó centekig (vagyis pennykig) kizsigerelik az embereket.
Ebben a sötét és sivár környezetben a Shelby-fivérek is követelik a maguk jussát a buliból, és nem más bizniszét szemelik ki a terjeszkedéshez, mint a méltán híres Billy Kimber (Charlie Creed-Miles) bukméker-hálózatát, amelyen keresztül szemrebbenés nélkül mókulhatnak a különböző sportesemények eredményeivel, így a fogadásokkal is.
Időközben maga Winston Churchill is felfigyel a pengések tevékenységére, így a nyakukra küldi Chester Campbell nyomozót (Sam Neill), aki minden piszkos módszert bevet, hogy felszámolja egyre nagyobb hatalomra szert tevő kompániát.
Karakterek
A Birmingham bandája a hat évad alatt számos figurát mozgatott, temérdek kiváló színészi játékkal megfűszerezve, így csak azokat a szereplőket emelném ki, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták rám.
Rögtön Cillian Murphy Tommy Shelbyjével kezdeném a sort, aki jelenlétével olyan szinten uralta az egész szériát, hogy arra nincsenek szavak. Mondhatnám azt is, hogy hasonlót még csak nem is tapasztaltam filmes-sorozatos pályafutásom során.
Hogy érzékeltessem, amikor mutatta a kamera, muszáj volt rá szegeznem a tekintetem, amely közben egészen konkrétan - a jelenet többi tagjához hasonlóan - bennem is meghűlt a vér, moccanni sem mertem, nehogy aztán itt még a végén kiengedje a benne szunnyadó állatot és rajtam csattanjon az ostor. Nyilván nem, de értitek.
Maga a karakter is zseniális fejlődésen ment keresztül, amely során egy rövidebb időre megjárta a mennyet (mert azért volt itt szerelem) is, de főleg a pokol legmélyebb bugyraiban érezte magát a legotthonosabban, azokban a pillanatokban szinte lubickolt.
És soha, egy pillanatig sem tudott fellélegezni, mert bármilyen számottevő győzelmet aratott, bármekkora hatalomra is tett szert, mindig felütötte a fejét egy újabb, nagyobb fenyegetés, amellyel gyorsan le kellett számolnia, nehogy csorbát szenvedjen az általa megálmodott vízió. Mert neki nincsenek határai, ugye?
A kiszámíthatatlan és kegyetlen bratyó, Arthur Shelby, alias Paul Anderson mindig hű társa volt Tommynak a bajban, közös pillanataikat egyenesen imádtam (mind keménykedés, mind pedig humor szintjén), viszont az idősebb tesóval az volt a legnagyobb bajom, hogy csak úgy mint a cselekményben, egyedül nem nagyon tudott mit kezdeni magával.
Olyankor általában szétcsapta magát és őrjöngött egy sort, de amíg a pengés balhékból kihagyhatatlan volt, addig a drámaibb jelenetekben feleslegesnek érződött. Szóval lényegében Arthur nélkül nem volt Tommy, viszont Tommy nélkül nem volt Arthur, de ez talán így volt a legjobb mindenkinek.
A másik szereplő, aki nélkül elképzelhetetlen lett volna a Peaky Blinders, az Tom Hardy Alfie Solomonsa. A Camden Town-i bandavezér ráadásul az egyik olyan figura is volt, aki ötödannyi játékideje ellenére simán felért Cillian Murphy karakterével, sőt, a jelenléte sokkalta fenyegetőbbnek hatott, és róla aztán tényleg soha nem lehetett megmondani, hogy mikor sántikál rosszban.
Maradjunk annyiban, hogy ő is szerette kavarni a tutit, de ennek ellenére hatalmas kedvenccé nőtte ki magát. Kár, hogy néha egyetlen szavát sem lehetett érteni... biztos csupa kedvességet szórt áldozatai fejére.
És végül nagyon erős alakítást tett le az asztalra Adrien Brody is Luca Changretta szerepében, akinek olaszos akcentusát még mindig nem tudtam feldolgozni. Az általa megkutyult évadban azért rendesen beparáztatta a Shelby-famíliát, ugyanis személyében Tommy végre emberére akadt, párbeszédeik pedig élményszámba mentek. Nem hiába, az olasz-amerikai maffiával nem éri meg ujjat húzni...
Összegzés
Nehéz hat évadon keresztül ugyanazt a minőséget fenntartani, de ez a bravúr a Birmingham bandájának szerintem maradéktalanul sikerült. Nyilván ebben a szériában is voltak hullámvölgyek, de már rögtön az első etappal olyan magasra tették a lécet, hogy ezeket az apró, átmeneti döccenőket meg sem érezték a rajongók.
Vagy ha mégis, akkor egyszerűen nem érdekelte őket, ugyanis olyannyira a szívükhöz nőtt az angliai miliő, illetve a karakterek, hogy tűzön-vízen átkeltek volna értük.
Apropó szereplők, a casting tokkal-vonóval egészen egyedülállóra sikeredett, nem nagyon találkoztam szürke figurákkal, mindenki tökéletesen passzolt a Steven Knight által megálmodott világba, és sokan kaptak olyan egysorosokat, amelyeket aztán simán lehetett idézgetni.
Ebből persze az is következik, hogy a forgatókönyvvel sem voltak problémák, sőt, a Peaky Blinders végig feszes tempót diktált, nagyon ritkán voltak üresjáratok, így tökéletesen adagolta a feszkót, a humort és az akciót. Mert dara is akadt bőven, azok a pengesapkás vonulások a nagy leszámolások előtt... még most is borsózik a hátam tőlük.
A Birmingham árasztotta füstös és dohos környezetet, életérzést is tökéletesen visszaadták, rendesen fullasztónak hatottak azok a jelenetek, amelyekben a kohók mellett osztogatták a pofonokat, vagy a zegzugos pincékben bonyolították le az éppen aktuális bizniszeket. Ugyanez elmondható a korhű jelmezekről is, amelyek hatására én is gyorsan fel akartam kapni magamra egy olyan menő pengés sipkát.
Persze még hosszasan fejtegethetném, hogy a Birmingham bandája mind a hat évada miért is volt olyan nagyszerű, de szerintem már így is simán átjött: ezt a sorozatot mindenkinek, de tényleg mindenkinek látnia kell!
Egy kihagyhatatlan élmény, amely olyan lebilincselően tálalja az első világháború utáni Anglia viszontagságait és gengsztereit, hogy azt is simán magába szippantja, aki amúgy nem rajong az agresszív véleménycserékért. És hát természetesen tűkön ülve várom a filmet, mert még lesz egy utolsó nagy dobása Tommy Shelbynek és a pengesapkásoknak.
