Szabó Károly: "...máig fáj, hogy akkor nem folytathattam"
Szabó Károly: "...máig fáj, hogy akkor nem folytathattam"
Szabó Károly: "...máig fáj, hogy akkor nem folytathattam"Sorozatunk első olyan egykori futballistája vagy, aki nem fiatalon került a Vidihez, illetve elődjéhez, a VT Vasashoz, hanem eleve helyi születésű, s később sem lett hűtlen a csapathoz, nem igazolt el nagy fővárosi klubhoz, mégha közel is állt hozzá. A bátyád szintén kiváló labdarúgó volt, jól gondolom, ha azt feltételezem, hogy a te foci iránti vonzalmadban is komoly szerepe volt gyermekkorodban?
- Igen, a bátyám is először az Úttörőház csapatában kezdte, később ifjúsági válogatott lett, de aztán valamiért megtört a pályafutása és végül a MÁV Előrében hagyta abba a focit. A sport engem is örök életemben vezérelt, gyerekként is minden sport, minden labdajáték érdekelt és annak idején a VT Vasasnál a Gantner Jani bácsi edzette ifihez kerültem, ahol olyan remek játékosokkal focizhattam egy csapatban, mint Kű Lajos, vagy éppen Csukovics László.
Később a gépipari technikumban, a mai Széchenyiben tanultam és sportoltam, ott akkor nagyon élénk sportélet volt, kéziztünk, kosaraztunk is a foci mellett. Érdekességképpen elmondanám, amit az unokáimnak is elmesélek időnként arról, hogy mi akkoriban hogy sportoltunk: a gépipariban osztálytársam és csapattársam lett Kovács József, a későbbi legendás védő, a "magyar Beckenbauer", együtt futballoztunk a VT Vasasban is.
" Fél 2-kor vége lett az utolsó óránknak, rögtön irány a kosárpálya, játszottunk egy jót, majd elmentünk edzeni a Berényi úti akkori VT Vasas pályára. A napi foci tréninget követően felültünk a bringára, eltekertünk a "Gödörbe", ahol lenyomtunk egy komplett kézilabda meccset a középiskolás bajnokság keretein belül, aztán újra felkerekedtünk, elmentünk az "út-vasútba" egy szintén iskolabajnoki kosárlabda meccset lejátszani, végül pedig még otthon a ház mögött a barátokkal fociztunk egy jót. Gyakorlatilag fél 2-től este 7-ig, 8-ig csak a sport létezett nekünk."
Ez ma már szinte elképzelhetetlen, az unokám is csak nevetnek rajta, amikor ezt elmesélem nekik, de mi ezt tényleg rendszeresen megcsináltuk. A Vidinél aztán hamar a tűz közelébe kerültem. A Kárpáti Béla bácsi volt az edző, akkor került fel a VT Vasas, már Videotonként az NB I-be. Ekkor (1968 márciusában) egy pénteki napon a tartalékokkal edzettünk Németh Lajos keze alatt, amikor a Béla bácsi megjelent, odajött hozzám és közölte, hogy szombaton vár a felnőtt csapat öltözőjében! Mindez úgy, hogy előtte sona nem edzettem a "nagyokkal", nem játszottam velük, mégis a Béla bácsi nem viccelt, egyik napról a másikra a felnőttekhez kerültem és azonnal a kezdőcsapatba állított, a védelem tengelyébe, beállósként! Soha nem feledem, a Győrrel játszottunk és egy Győrfi nevű, nagyon jó játékost, kiváló centert kellett fognom, aki egy fejjel magasabb volt nálam. Ez olyan jól sikerült, hogy ott is ragadtam a "nagyoknál". Majd 1969-ben bevonultattak katonának Debrecenbe, ahol 16 NB I-es játékossal, pl. Kű Lajossal és Becseivel együtt a Bocskaiban fociztunk, ebből a csapatból akartak NB I-es alakulatot csinálni az illetékesek, de aztán a nagy budapesti klubok visszavitték a játékosaikat, így ebből a projektből nem lett semmi, bár egy nagyon jó kis társaság maradt ott.
"A leszerelést követően aláírtam a nagy budapesti Vasashoz, ám végül nem maradtam Angyalföldön, hamarosan visszatértem Fehérvárra. Azt mondták, én ide való vagyok."
1973-ig sajnos három porcműtéten estem át, amikor aztán az akkori legfőbb specialista sportorvos, Eiben professzor azt mondta, hogy, ha nem akarok tolókocsiba kényszerülni, akkor abba kell hagynom az élsportot. Ekkor 23 éves voltam, és nem volt más választásom, mint a befejezés.
Ez azért ilyen fiatalon nem lehetett éppen kellemes. Miként érintette ez akkor téged?
- Nem volt könnyű, mivel addig jól ment a foci, de igazából ezt követően csúcsosodhatott volna ki a pályafutásom, így aztán már soha nem derülhetett ki, mire lettem volna képes, meddig juthattam volna, ha egészséges vagyok. A jósisten úgy gondolta, hogy így rendezi az én sorsomat, közben azért a Vidi nem hagyott magára, az utánpótlásban kaptam szerepet, majdnem 20 évig vezettem a tartalékcsapatot, mielőtt megkaptam a lehetőséget az első csapatnál. Akkoriban az volt a megszokott, hogy a tartalékból léptek fel a nagyokhoz a legtehetségesebbek, csupa saját nevelésű vagy majdnem saját nevelésű játékos szerepelt az NB I-es gárdában. Nekem nagyon sok remek futballistám volt, akik komoly pályát futottak be, de talán a végén, a Tiber Krisztián, Salacz János, Király József, Jávorka András, Dubecz János, Vajda Gusztáv, Földes Gábor-féle "tarcsi" volt a legjobb, tucatnyi nagyszerű tehetséggel, meg is nyertük a tartalékbajnokságot. Ezt egyébként szerintem kár volt megszüntetni, ma is jó szolgálatot tenne.
Itt azért a nevezettek mellett említsük meg a fiadat, Szabó Mátét is, aki ugyancsak eljutott az NB I kapujáig.
- Valóban, a Máté fiam is ügyes volt, a későbbi NB I-es gólkirály Tiber Krisztiánnal - aki komoly pályát futott be - egy korosztály, jó barátok is voltak, egy lépcsőházban, szomszédként nőttek fel, ez nem csoda, de hozzám hasonlóan neki is egy komoly sérülés vetett véget az érdemi pályafutásának.
Aztán megérkeztél az akkor Parmalat FC néven futó Vidi felnőtt csapatának kispadjára, ráadásul igen meleg szituációban, amikor sokan már nem fogadtak volna kisebb tétben sem a gárda bennmaradására, de veled megtáltosodott az együttes, az utolsó 10 meccsból hatot-hetet megnyerve végül osztályozós helyen kötött ki és az osztályozón meg is hosszabbította első osztályú tagságát a Vidi. Miként emlékszel erre az időszakra?
- Sehogyan nem szeretek erre emlékezni.
"Nem szívesen beszélek a felnőtt csapattal töltött időszakomról - bár valóban nem volt az első néhány hónap sikertelen -, mert a következő szezonban idejekorán megköszönték a munkámat, amit én akkor rendkívül rosszul éltem meg, gyakorlatilag akkor ábrándultam ki olyan szinten a fociból, hogy már nem akartam tovább edzősködni."
Az a helyzet, hogy a sikeres osztályozó után a nyáron a Fradiba igazolt Kuntics, aki a támadójátékunk meghatározója volt, nélküle pedig, nem lévén minőségi pótlás, nem is lehettünk jobbak, mint voltunk addig. A korábbi fiatal játékosaim alkották akkor már a felnőtt gárda jó részét, de ők minden tekintetben elfáradtak, hiába akartak, nem ment nekik. A Honvéd elleni meccset követően közölték a vezetők, hogy mással képzelik el a folytatást. Bár Mezey György utána felhívott és azt mondta, hogy igazán most lettem edző, mert akit még nem rúgtak ki, az nem is lehet az. Na, ez sem vigasztalt engem és elegem lett, nem akartam tovább csinálni. Sok edző volt és van is, akiket számos alkalommal felállítottak egy csapat kispadjáról, de mentek tovább. Ezt én nem akartam így csinálni, nem így képzeltem el a dolgot, nem tudtam feldolgozni a történteket, inkább abbahagytam.
Érthető, hiszen neked komoly érzelmi kötődésed volt ehhez a klubhoz, nyilván elképzelni sem tudtad magad máshol ennyi év után, nem úgy mint azok a vándormadár edzők, akik jöttek valahonnan a csapathoz, majd mentek is tovább valahova amikor elküldték őket vagy lejárt a szerződésük.
- Igen, de főleg azért volt ez számomra keserű pirula, mert nem tudtam nem meghallani a kispad mögül, a lelátóról érkező kritikus hangokat, olyanoktól is, akiktől ezt nem vártam...
Ennek ellenére azért még eltöltöttél néhány idényt Ausztriában és itthon az NB II-es Csákvár kispadján is.
- Azért egyik napról a másikra nem könnyű ebből kiszállni, így pedig le tudtam vezetni. Ausztriában kifejezetten szerettem dolgozni, mivel ott teljesen más légkör, sokkal pozitívabb közeg vett körül. Amikor kikerültem, nagyon magam alatt voltam, az a környezet akkor nagyon jót tett nekem. Csákvár már csak a visszavonulás utolsó fázisa volt. Viszló Csaba hívására mentem oda, egy évet lehúztam ott, aztán teljesen kiszálltam a szakmából.
Manapság valóban már semmi közöd nincs a focihoz, a sporthoz? Azon kívül, hogy azért látlak a Sóstón a lelátón elég gyakran.
- Nincs, illetve valóban csak annyi, hogy továbbra is szeretem a sportot, a focit. Ott vagyok a hazai Vidi meccseken általában, mert mint régi játékos, én is kapok a klubtól tiszteletjegyet a meccsekre, amit én ki is használok, mivel azon túl, hogy látom a mai Vidit, találkozhatok a régi harcostársakkal, csapattársakkal, egykori játékosaimmal is. Annak azért jobban örülnék, ha egy más jellegű Videotonnak tudnék szurkolni, mert ez, amit mostanság látok, nem tetszik igazán. Elsősorban a sok légiós, még akkor is, ha egyre több ismét a magyar, de még mindig sok a külföldi és őszintén szólva az ifjoncok között sem találok olyan meghatározó tehetséget, akiben azt látnám, hogy néhány év múlva majd kulcsjátékos lehet. Régebben egy Tiberen, Halmain, Földesen rögtön látszott, hogy komoly potenciál van bennük, nem is lehetett később kihagyni őket. Tehát szerintem a minőséggel van baj, de lehet, hogy én látom rosszul, majd kiderül. Azt azért hozzátenném, hogy Magyarországon más sportágak is igen divatosak lettek, nagy a konkurencia, mivel komoly támogatások özönlenek be egyes sportágakba, kosárlabdába, kézibe, atlétikába, stb, nem mindenki focizni akar ma már. Teljesen megváltozott a sport körül a világ az elmúlt időszakban, évtizedekben.
Összességében nézve, ha csak azt a tényt nézzük, hogy előzetesen ez a viszonylag gyengének tartott Vidi már fél éve dobogón van, akkor elmondható, hogy rendben van a gárda?
- Nézd, mivel nem vagyok benne már a futballban, ezért nem is lenne elegáns nagyon kritizálni, de
ez a helyzet valahol visszatükrözi a magyar NB I-nek a színvonalát, milyenségét, hogy ezzel az állománnyal, ezzel a játékkal is dobogós lehet a csapat,
szóval ezt a focit nem értékelem nagyon, amit látok. De, hangsúlyozom, lehet, hogy én ragadtam le túlságosan a régi idők focijában, nem tudom. Mindenesetre a száraz ténynek, hogy a Vidi most a 3. helyen áll, annak örülök.
Ha már a minőségnél tarunk, szerinted ki volt a legjobb futballista, azok közül, akikkel játszottál valaha a VT Vasasban és a Vidiben?
- Rengeteg nagy formátumú játékostársam volt anno, talán először Bognár Ferencet emelném ki, az első NB I-es csapat védőjét, csapatkapitányát. Állítom, az ország legjobb centerhalfját tisztelhettük személyében akkoriban, aki nem mellékesen Kovács József nagybátyja volt. Utána éppen a Józsika következik a sorban, nagyon elegáns, remek, technikás védőként állította meg az ellenfél támadóit, nem véletlenül tisztelték a "magyar Beckenbauerként" anno a játékostársak és a nézők,. Ő egyébként az első időkben középpályásként nyújtott kimagaslót. Karsait sem lehet kihagyni, mert amit ő tudott, azt senki más nem tudta. Úgy átlátta a pályát, magát a játékot, a mozgásokat, hogy sokszor úgy is tűpontosan passzolt, hogy egészen máshova nézett. Aztán ott volt Wollek Tibi, szintén klasszis támadó, aki, ha megindult a kapu felé, nemigen lehetett feltartóztatni. Az UEFA-kupa döntős generáció is csupa kiváló játékost adott a Vidinek, a magyar focinak: Csongrádi, a Disztl testvérek, Májer Lajos és sorolhatnám még a neveket. Nagyon gazdag a felhozatal, igaz, a '85-ös társaság tagjaival én már nem játszhattam, de ha már a legjobbakról kérdeztél, őket is illik megemlíteni.
Amikor már edző voltál, az akkori játékosaid közülük a már említett Kunticson kívül, kik voltak még korszakos egyéniségek?
- Nyilván a pályafutásuk végén járó, de még mindig nagyon jó Disztl testvéreket, aztán Horváth Ferencet, Dvéri Zsoltot, Keresztúrit és Fodor Imrét is ide sorolhatom, jó játékosaink voltak akkor is, ha ez az eredményeken nem is mindig látszott meg.
A fiadról tudjuk, hogy szintén focizott, de összességében, ha nézzük a famíliát, mit lehet mondani: mennyire sportos a Szabó család?
- Az unokáim közül is többen sportolnak. A lányom révén az egyik unokám, a legidősebb fiú, Dani nagyon tehetséges jégkorongos volt, de abbahagyta. A középső srác, az Ádi Győrben az ETO Akadémiáján focizik, szeritem ő tehetségesebb annál, mint ahol jelenleg tart. A legkisebbik unokám, Bálint a Cunderben itt Fehérváron kézizik. A fiamnál van két lány unoka. A nagyobbik, Eszti a Szent István Egyetem kézilabda csapatának oszlopos tagja Budapesten, igen tehetséges, míg a legkisebb lányunokám, Janka röplabdázik a MÁV Előrében. Ő is nagyon tehetséges, tehát úgy látom - és ez nagy öröm számomra -, hogy a sport meghatározója a mi családunknak.
Amennyiben mérlegre teszed a pályafutásodat, akkor mennyire lehetsz elégedett, úgy, hogy fiatalon be kellett fejezned a játékos pályafutásodat?
- Nyilván a sport részével az életemnek, pályámnak, nem vagyok elégedett a már ecsetelt okok miatt, de ha az életem egyéb részeit, civil oldalát nézem, akkor - a betegségeimet leszámítva - nincs okom a panaszra, elégedett ember vagyok és szeretnék még jó pár évig az is maradni!
(Mátay Balázs)
