Honnan, hova? Döntő fontosságú napok a „Vidi-sztoriban”
Honnan, hova? Döntő fontosságú napok a „Vidi-sztoriban”
Honnan, hova? Döntő fontosságú napok a „Vidi-sztoriban”A bajnoki idény befejezése óta a fehérvári futballdrukkereknek és minden más Vidi-szimpatizánsnak először a kiesés ténye jött sokként, majd az igazi fekete leves, amelyet a klubot működtető gazdasági társaság tulajdonosa öntött az asztalra, miszerint vigye a helyi önkormányzat, vagy tulajdonképpen aki csak akarja, tudja 1 forintért a klubot, a céget, sportszakmailag konkrétan a csapatot és működtesse tovább, mert ő(k) már a június 6-án végső határidős bajnoki nevezést sem fogják megtenni. Azóta kommentháború tört ki és mindenki ilyen-olyan információfoszlányokból próbál összerakni egy „tuti” verziót a hogyan tovább tekintetében. Ebben próbálunk meg egy kicsit rendet vágni, a várható és földön járó verziókat vázolni.
Bár 26 év nagy idő, mégis meglehetősen sokan vannak, akik még nagyon jól emlékeznek az 1999-es búcsúra, amikor egyetlen szerzett gólon múlott a bennmaradása a Videotonnak a Siófok ellenében. Akkor ezen az egyetlen találaton csúszott el az utolsó pillanatban a dolog, azonban a szituáció teljesen más volt, mint manapság.
Az a Vidi egy egészen jó állományú csapat volt, amely a gyengébb őszi szereplést nem tudta már kompenzálni egy sokkal jobb tavaszival, akkor már a korábbi hatalmas Verebes-féle mágia sem működött olyan remekül, mint a nyolcvanas években, a legendás tréner fő sikereinek időszakában. Volt akkor és ott több nüansz, ami összehozta ezt az egyetlen gólos búcsút, de annak a csapatnak volt egy Vidi-szívű gerince és egy edzője, aki innen indulva vált a szakma hazai mágusává, s lényegében és érdemben ezzel, itt zárta le első osztályú karrierjét. Nem éppen dicső módon, de tisztességgel.
Aztán a nyáron jött a gyors összefogás, Dr. Bérces László elnök invitálására érkezett Csank János, aki akkoriban itthon nagy név és komoly szakmai munkát végző, szövetségi kapitányi tapasztalattal is rendelkező mesteredző volt. A játékoskeret is szépen összeállt, néhány jó, ezen a szinten a feladatokra alkalmas légiós mellett sok jó magyar futballista, akik olyan mértékben verték végig az akkori második vonal mezőnyét, amire azóta sem volt példa. Hatalmas fölénnyel azonnal visszakerült az élvonalba, ahol azóta is szerepelt, több-kevesebb sikerrel.
Akkor nem volt egy tőkeerős tulajdonos, főszponzor, akinek módjában lett volna „zsebből” finanszírozni akár egy azonnal bajnokesélyes csapatot, mint az elmúlt másfél évtizedben, de a helyi és környékbeli sportszerető, Vidi-kedvelő cégvezetők, az önkormányzat és aki csak tehette, hozzájárult a működéshez. Bizony, nem éppen egy idilli állapotot eredményezett mert a játékosok is jórészt a játékosügynökök, akkoriban már erősen szárnyukat bontogató „focikupecek” kezében voltak, akik erős befolyással bírtak a dolgok menetére, de azért sikerült összerakni a mozaikot működőképesen.
Jöttek-mentek aztán a kalandor és kevésbé kalandor próbálkozók, de a klub élt és a legjobbak között szerepelt. Mindig sikerült valahogy a nehéz helyzetekből kilábalni. Néha már-már hajszálon lógott az indulás is, a licencet megvonták első körben, egyre gyűlt a tartozás, de a roló végül nem gördült le, mert az utolsó pillanatban érkezett az az ember, akit akkor megmentőnek tartottak, most pedig maga az ördög a Vidi-szurkolók szemében: Garancsi István.
Nem értett a futballhoz, de nála volt a megoldás, a pénz. Kitisztázta gyorsan az a „kis” néhány százmilliósra rúgó adósságállományt, amely kellett a zöld lámpa bekapcsolásához az indulást illetően. Működött, majd elindult a sikerszéria. A 2010-es évtized egyértelműen a Vidi évtizede volt, egyetlen idénytől eltekintve mindig dobogó, három bajnoki cím és számolatlan ezüst, végül egy Magyar Kupa siker, 2019-ben. Igaz, ezekhez a sikerekhez a Garancsi-éra jelentős részében társult a MOL támogatása és pénze is, ami biztosított egy nagyon bő, utólag – főleg a játékospolitikát tekintve – pazarló gazdálkodást. Miért? Mert igazi szakmaiság csak részben volt adott a klubnál. Minden területen akadtak remek szakik, de ahogy közeledtünk a „hal fejéhez”, egyre inkább tűnt el a szakmaiság.
Egy idő után a MOL sem nézte tétlenül, hogy a szponzori pénze jórészt a „Gajába” folyik, másként szerette volna folytatni az együttműködést, amire a tulajdonos nem igazán volt vevő, így aztán a cég elvonult Újpestre és lilába öltözött, Garancsi úr pedig próbálta úgy működtetni a klubot, hogy az már a saját zsebe számára legyen sokkal komfortosabb, s egy kis idő elteltével már nem akart többet beletenni a történetbe, inkább a legértékesebb játékosok eladásából igyekezett bevételt generálni, annak a bevételnek pedig csak egy kis részét forgatta vissza igazolásokra, amely által egyre hígult a keret, s mivel szakértelem nem igazán akadt, az edző, Pető Tamás pedig hiába kérte, hogy legyen egy kicsit több és jobb játékosa, sikerült a bukás idényének háromnegyed részében - az egyébként üdvözlendő fiatalítás jegyében – tulajdonképpen többszöri nekifutással olyan csapatot kialakítani, amely mindvégig stabilan lavírozott a középmezőnyben. Kölcsönjátékosokkal és fiatalokkal.
Csakhogy télen már érezhető volt, hogy az újabb sérülések és betegségek hatására, valamint további két nagyon fontos játékos eladásával kritikus időszak jöhet, ha nincs megfelelő pótlás, a nyáron lejáró szerződésű játékosokkal pedig senki sem tárgyal a folytatásról. Ezek összessége adta, hogy a véghajrára kipukkadt a lufi teljesen.
A vezetőség (értsd Garancsi István tulajdonos és Balogh Attila, mint a cég ügyvezetője) nem tudta és nem is akarta a helyzetet jól kezelni, így a fejekben egyre nagyobb lett a bizonytalanság, mindennek tetejébe a sorsolás is éppen a végére vált a legnehezebbé, a nagyon rossz döntések betetőzése pedig az volt, amikor Pető Tamást (a Vidi ekkor még a 8. helyen állt, hat pontra távol a már kieső 11. helytől!!) leváltották egy lejtmenetben lévő csapattól kirúgott trénerre, akinek a volt csapata akkor az utolsó hat találkozóján gólt sem tudott szerezni és kieső pozícióban tanyázott. Ez a Nyíregyháza végül megmenekült az új edzővel, Tímár Krisztián viszont nem tudta kezelni a helyzetet Fehérváron sem, és úgy esett ki a csapattal, hogy abból a hat plusz pontból a végére mínusz három lett.
Rossz döntések sorozata vezetett tehát a kieséshez, így aztán az utólagos szakmai magyarázkodásoknak nem igazán van létjogosultságuk. Nem számítanak már.
Na, de mi lehet most a csapat sorsa? Mert az utóbbi időszakban már a szurkolói szidalmazások és sorozatos gyenge döntések okán is egyre frusztráltabb, sértődöttebb tulajdonos bedobta a törülközőt. Nem úgy, ahogy még néhány hónapja képzelte, új tulajdonossal, aki általa érkezik, az ő tárgyalásainak köszönhetően és tulajdonképpen emelt fővel, köszönetre méltó módon veszi a kalapját, hanem már dühből, a szívében-lelkében mindenkor hatalmas Vidi-szurkoló polgármesterrel, dr. Cser-Palkovics Andrással nyílt levelezésben vitába szállva. A két félnél elszakadt a cérna.
A polgármesternél jogos aggódásból, tudván, hogy az elé dobott „csontot” nem veheti fel, mert akármennyire is stabil, jól gazdálkodó város Székesfehérvár, önmaga nem képes és nem is akar – teljesen érthetően – a hátára venni egy ilyen mértékű terhet. A másik félnél pedig az egyre inkább magába gyűjtött frusztráció és a rossz döntések okozta bukás ténye okozott egy kissé elhamarkodott nyilatkozatot és kifelé nagyon rosszul mutató, ultimátumszerű döntést: nesze, itt van, vidd, ha te jobban tudod…
Itt tartunk most, nyolc nappal a nevezési határidő letelte előtt. Ennyi idő alatt felelősen egy ekkora sportvállalkozást nem lehet egyik gazdáról a másikra tolni, bárkiről, bármiről is legyen szó. Ebből is adódik, hogy a csapatot működtető gazdasági társaságnak a jelenlegi ügyvezetője kell, hogy benevezze a csapatot, ha tetszik, ha nem! Ez nem jelent komoly pénzügyi terhet sem, a tulajdonos szintjén ez annyi, mintha tőlem kérne valaki egy 100-ast a parkolóautomatába… Ez az alap, miközben a Város és minden illetékes, akinek módja van rá, keresi a megoldást, ami körvonalazódik is rövid távon.
Mert annak lennie kell. A Vidi az egyetemes magyar futball egyik fő zászlóshajója, komoly múlttal, eredményekkel, szurkolói bázissal, nem lehet a kukába dobni egyik napról a másikra. Nem játékszer, ovis civakodások eszköze.
Cser-Palkovics András vezetésével az Önkormányzat gőzerővel dolgozik, s döntő szerepet vállal a klub megmentésében. Nem árt tudni, hogy a közhiedelemmel ellentétben jelenleg nincs a „kirakatban” és a háttérben sem komoly külföldi érdeklődő, aki pénzt fektetne a klubba, a csapatba! Korábban volt hasonlóról szó, szponzorként, de ez most nem aktuális.
Ellenben újra Videoton névvel, kicsit mögötte tudva – csak a saját döntésén múlik - a céget, és más helyi, környékbeli, illetve egyéb magyar vállalkozásokat, már sokkal komolyabbá válhatna a jövőkép. Lehetne csapatot építeni és gyorsan visszajutni oda, ahová ez a klub való: a legjobbak közé. Hangsúlyozandó, ebben a pillanatban a cél a csapat, a klub megmentése és a bajnoki indulás biztosítása, magasabb célok most nem lehetnek. A tárgyalások, a háttérmunka jelentős erővel folyik, izgalmas, tartalmas napok előtt áll a fehérvári futball. Várhatóan lesz eredmény is, bejelentés is, ami előre mutat. Vidi volt, van és lennie is kell, ez az egyetemes magyar sport érdeke.
Ahol egykor Kű Lajosok, Fister Ferencek, Bognár Ferencek, Bobory Bélák, Kerecsényi Lajosok, Tiber Lászlók, Végh Tiborok és megannyi tehetséges generációk nevelkedtek olyan éles szemű tehetséggondozók, edzők és rátermett vezetők segédletével, mint Gantner János, Csiszár „Guszti” (István) bácsi, Németh Lajos, Kiss Imre, Wimmer László, Bencsik István, Dérfalvi Imre, Brávácz Ottó, Bérces László vagy Németh János.
Olyan legendák pályafutása bontakozott itt ki, mint a páratlan tudású Karsai László és Kovács József, a remek Nagy II. János, Fejes Gábor, Baranyi Sándor, Csongrádi Ferenc, Burcsa Győző, Vadász Imre, Horváth Gábor, az überelhetetlen gólvágó Szabó József, az ördöngős, táncos lábú kis „törpe” varázsló, Májer Lajos, a legnagyobb testvérpár, Disztl Péter és László, az elnyűhetetlen Novath György, a géppuska lábú Csucsánszky Zoltán, a hatalmas küzdő Kuttor Attila, a villámléptű Takács Lajos, Simek Péter, a kreatív és roppant technikás Dvéri Zsolt, a kapu előtt rendkívül eredményes Petres Tamás, Horváth Ferenc, Sitku Illés és Nikolics Nemanja.
A sor folytatható lenne még, a történelem, az egyéniségek, az eredmények sokasága szinte végtelen. Ezért ez a klub is örök történelmi kincs! Márpedig a kincsre vigyázni kell, nem játszadozni vele!
Ennek szellemében várható felelős konszenzus és jövőkép-építés. Mert a dal is kötelez: „Sóstó felett újra felragyog az ég...”
