Az Országalmától Barcelonáig - 32 éve futott el az olimpiára Fehérvárról Kovács István
Az Országalmától Barcelonáig - 32 éve futott el az olimpiára Fehérvárról Kovács István
Az Országalmától Barcelonáig - 32 éve futott el az olimpiára Fehérvárról Kovács István– Nem kétséges, hogy az olimpiai ötkarika bűvkörében éltél eddig leginkább, s bár érem nem járt embert próbáló teljesítményedért, az, hogy csaknem két és félezer kilométert futottál '92-ben a barcelonai játékok helyszínére, mindenképpen megér egy éremmel felérő nagy kalapemelést. Te magad is nagy sikerként, életre szóló kalandként élted meg az immár 32 évvel ezelőtt véghez vitt futásodat?
– Igen, tényleg nagyon kalandos utam volt az Országalmától Barcelonáig, főleg a vadkempingezések miatt, mert útközben - minden nap egy-egy maratoni távot teljesítve haladtam előre - az éjszakák nagy részét ott töltöttem, ahol éppen jártam, s ez azért nem volt túl kényelmes, megviselt, annak ellenére, hogy erre számítottam, készültem előre. Egyébként az olasz-francia részen már gyakrabban pihentem rendes kempingekben, amelyek már jóval kényelmesebbek, kulturáltabbak voltak. A legnagyobb kaland és öröm persze, az volt, amikor megérkeztem Barcelonába, igaz, először nem a kitűzött célhelyre futottam, mert a helyi múzeumkertben tartott fogadásra invitáltak, ott fogadott engem a MOB elnöke, Schmitt Pál, Gallov Rezső, az akkor még létező OTSH vezetője, más sportvezetők, valamint a spanyol védelmi miniszter, más helyi vezetők és természetesen olimpikon sportolók is jelen voltak ezen az egyébként csodálatos fogadáson. Ezt követően aztán még elfutottak az onnan mintegy két és fél kilométerre található Kolumbusz-szoborhoz, ami az eredetileg tervezett célhelyszín volt.
– Én úgy emlékszem, hogy az említetteken felül is voltak izgalmas, már-már szürreális kalandjaid, pillanataid a futásod alatt.
– Nem kétséges, hogy a futáson kívüli időszakban, este, éjszaka akadtak kalandok, de nem mindig kellemesek, illetve az időjárás is alaposan próbára tett útközben, olyan mértékben, amire nem számítottam. A legemlékezetesebb az volt, amikor egy olaszországi tengerparti kisvárosban jártam, ott ért az éjszaka, amit egy sortban és trikóban töltöttem, ami nem lett volna baj, csakhogy 13-14 fok volt mindössze, és egy idő után már nagyon fáztam. Szó szerint vacogtak a fogaim a hidegtől, ráadásul hiába vártam, nem érkezett meg a kísérőm, így étlen-szomjan, fázva próbáltam átvészelni az éjszakát. Éjjel 11 óráig ácsorogtam az út szélén, de akkor feladtam a várakozást és elmentem a rendőrségre, mert úgy gondoltam, valami történhetett a kísérőmmel. Ott érdemben nem foglalkoztak a dologgal, mondták, hogy jöjjek vissza reggel. Ekkor próbáltam legalább arra megoldást találni, hogy az éjjeli hűvösben ne fagyoskodjak egy szál trikóban, így
egy olasz taxist kértem kézzel-lábbal mutogatva, hogy próbáljon segíteni. Ő erre pénzt akart adni, hogy menjek vissza a buszpályaudvarról oda, ahonnan ide érkeztem - belém égett a kisváros neve, Sestri Levante - de sikerült megértetnem vele, hogy nekem nem erre van szükségem, mert ez a pénz nem segít a fagyoskodás ellen. Végül adott egy zsebes inget, majd addig erősködött, hogy végül az 5000 olasz lírát is elfogadtam.
Az éjszakát nagy nehezen átvészeltem, de már ott tartottam, hogy befekszem egy szeméttáróló konténerbe, csak attól tartottam, hogy úgy elalszom, ha korán jönnek a konténereket üríteni, akkor belepréseltek volna a szemét közé. Borzalmas élmény volt, bár így utólag már tudok róla legalább beszélni. Alig vártam a reggelt, majd amikor már világosodott, elindultam és visszafutottam 26 km-t, ahol a kísérőm az út mellett hagyta az autót, amire kiírta, hogy elment a rendőrségre engem köröztetni. Azok után, hogy én is ezt akartam tenni kicsit korábban rá irányulóan...
– A koránt sem kellemes kalandok után konkrétan az olimpiához ugorva: mennyire érintett meg téged Barcelonában, majd 16 évvel később Pekingben az olimpiai hangulat? Érzékeltél belőle valamit, vagy kizárólag a vállalásaidra, futásaidra koncentráltál?
– Érzékeltem, hogyne! Láthattam a megnyitóünnepséget Barcelonában, illetve az úton, futás közben is a rengeteg gyakorló országúti kerékpárossal is összefutottam. Barcelona egy csodálatos város, még egyszer jó lenne oda visszatérni, felidézni az emlékeket.
– Kína, Peking sem volt akármi, de az már egy előre szervezett eseménysorozat rész volt, hiszen a magyar staféta tagjaként futhattál kint, az olimpia helyszínén az olimpiai fáklyával, lánggal, néhány hazai ismert személyiség, pl. Halász Judit színművésznő társaságában. Mi volt ennek a kalandnak a legemlékezetesebb momentuma?
– Természetesen maga a futás.
Azt már előre eldöntöttem, hogy mivel a táv nagyon rövid, amit egyénileg futhattunk, azt a 200 métert olyan lassan kocogom le, amilyen lassan szinte már nem is lehet. Szoktam mondani a programjaimon a közönségnek, hogy olyan lassan futottam, hogy talán még most is futok. Nem vicc, egy kört egy helyben, magam körül is kocogtam, hogy minél tovább élvezhessem azt a felemelő érzést, amit nehéz szavakba önteni.
Ezt csak az tudja átérezni, aki maga is átélte ugyanezt az élményt. Ott, Kínában a hazámat képviselni, tényleg, rendkívül felemelő érzés volt!
– Emlékszel még arra, hogy kinek adtad át a stafétát?
– Naná! Egy indonéz résztvevőnek, előtte pedig a mi váltónk ismert médiaszemélyiségétől, Barabás Évitől kaptam. Hatalmas élmény volt. Szuper szervezés, lebonyolítás kísérte az egészet. Egyébként annyi embert, amennyi ott volt, soha nem láttam. Az út mellett tömegek integettek végig, nem csak nálunk, mindvégig. Persze ez a sok ismert futónak is köszönhető volt, példának okáért Hongkong képviseletében kocogott a fáklyával a világon mindenütt ismert színész, Jackie Chan is.
– A két olimpia között, aminek a helyszínén jártál, 16 év telt el. Milyen különbségek voltak érzékelhetők ezek között, amit te is érzékeltél, szervezési szempontból különösen?
- Mind a két rendező ország, város nagyon odatette magát, de amit a kínaiak műveltek szervezés tekintetében, arról csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni. És nem csak közvetlenül Pekingben, merthogy mi először lent voltunk több ezer kilométerre a fővárostól, délre, Hajnan szigetén, ahol beérkezett az országba a láng. Ott kapcsolódott a mi nemzetközi lángfutó kavalkádunk a stafétához.
Az olimpia imádata abban is megnyilvánult, hogy például hozzánk odajöttek kínai egyetemista lánykák, akik önkéntesek voltak, segítők, hogy csak megérinthessék a fáklyát. Nekik ez is kimondhatatlanul nagy boldogságot jelentett, hihetetlen rajongás övezte az olimpiát mindenfelé.
Tényleg nehéz visszaadni azt, amit mi ott, Kínában akkor, 2008-ban tapasztaltunk.
– Nem akármilyen ereklye, itt van előttünk maga az olimpiai fáklya, amivel Kínában futottál. Peking óta járod vele az országot, főleg a fehérvári iskolákat, óvodákat, nyári gyermektáborokat, s tartasz élménybeszámolókat a lángfutással, egyáltalán az olimpiával kapcsolatban. Mi az, ami ebben a tárgykörben téged leginkább motivál?
– Sokféleképpen tudnám megközelíteni. Először is kiemelném, hogy engem már gyerekkoromban, nagyjából 10 évesen meghódított a sport és az olimpia. Soha nem feledem, hogy 1970-ben, amint felkeltem kora reggel - magyar idő szerint éjjel volt a mexikói olimpia versenyeinek java - édesanyámat azonnal kérdeztem, hogy milyen eredményeket értek el a magyarok, hány aranyérmet nyertünk, mit mondott be a rádió? Mert akkor még tévénk nem volt. Anyu pedig közölte, hogy Németh Angéla és Zsivóczky Gyula aranyat nyertek. Engem azóta sem lehet eltéríteni az ötkarikás rajongástól. Ami pedig a gyerekeket illeti: mindig arra törekszem, hogy a legtöbbet adjak át nekik a sport és az ötkarika bűvöletéből, a fáklya által is. Ők a leghálásabb közönség, nagyon gyorsan ki lehet velük alakítani a közvetlen kapcsolatot, hangulatot, öröm köztük lenni, a világ végére is elmennék értük!
2008-ban, amikor utaztunk hazafelé Kínából, éppen Hongkong felett repültünk, amikor elhatároztam, hogy ezt a csodás ereklyét, az olimpiai fáklyát elviszem, ahova csak lehet, minél többen láthassák, érinthessék. Nemrégiben számoltam össze, az olimpiai fáklya eddig már nagyjából 160 ezer kézben fordult meg. Ennyien futottak vele, vagy csak csodálták meg a kezükben tartva, illetve készítettek vele fotót.
A koncepcióm és célom kezdettől az, hogy az aktuális téli vagy nyári ötkarikás játékok előtti fél évben amolyan roadshow keretében minél több helyre, legfőképpen minél több gyerekhez jussak el a fáklyával és egy naplóval, amelybe az olimpikonoknak szóló üzeneteket, biztatásokat gyűjtöm, majd eljuttatom a magyar sportolókhoz a MOB illetékeseinek segítségével. Egyébként legyen szó bárkiről, mindenki arcán látom az örömöt, amikor a kezébe fogja az olimpiai fáklyát, amikor leesik számára, hogy ez valóban egy eredeti fáklya. Az egészen kicsi gyerekek csak később fogják ezt fel, de emlékeznek rá és tudják értékelni, nekem pedig ez valami hatalmas boldogság, hogy ezzel tudok az embereknek valami jót, örömforrást adni.
– Ha már itt tartunk: mindenki hazavihette a maga fáklyáját, aki a hivatalos futás résztvevője volt, vagy ez egy külön kiváltság volt neked?
– Igen, mindenki megkapta ezt, legyen az bárki, aki ebben részt vett, így például a már említett Jackie Chan, vagy nálunk Halász Judit és Barabás Évi is.
– Amennyiben mérlegre tesszük ezt a bő három évtizedet, amit az olimpia bűvkörében és annak népszerűsítésével eltöltöttél Barcelonától napjainkig, akkor kijelentheted, hogy amit elterveztél, amit szerettél volna megvalósítani, még '92 előtt, az megvalósult?
– Szerintem jórészt igen. Mindenesetre rengeteg nehézséggel kellett megküzdenem, mert a nemes cél ellenére támogatókat szerezni nagyon nehéz, sok energiát, időt vitt el, sokszor sikertelenül. Ez kicsit bánt, de gyakran az elemekkel is meg kellett küzdenem. Mondok el példát: a futás mellett a kerékpározás is életformámmá vált, a megyén belüli rendezvények jelentős részére, ahova csak lehet, biciklivel tekerek el, télen a fagyban, nyáron a néha embertelen hőségben. Egy ilyen alkalommal, amikor a lakhelyemről egy húsvéti gyerekrendezvényre mentem az 56 km-re található Kislángra, ami oda-vissza több, mint 110 km, ahol fát is ültettünk, éppen az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb szélvihara tombolt. Ennek ellenére én eltekertem a 112 km/h-s szélviharban a településre, facsemetékkel, nyuszis ajándékokkal, jelmezzel együtt, de szinte halálfélelmem volt közben. Amikor megérkeztem a helyi óvodába, az óvónéni csodálkozva kérdezte: "István, hát ebben az ítéletidőben is eljött? Igen, el, hiszen megígértem" - válaszoltam. Én ilyen voltam, vagyok, ha megígérek valamit, kiváltképp, ha gyerekekről van szó, akkor akárhogy is, de betartom! A gyerekek annyira hálás közönséget alkotnak, olyan csodálatosak, hogy köztük lenni, értük tenni nagyon szeretek. Minden nehézséget elfeledtet, ha velük lehetek, ha értük tehetek bármit!
