Dr. Kovács Ignác: Csapatorvosként gyakran emelkedik a vérnyomásom
Dr. Kovács Ignác: Csapatorvosként gyakran emelkedik a vérnyomásom
Dr. Kovács Ignác: Csapatorvosként gyakran emelkedik a vérnyomásom- Lassan négy évtizede tevékenykedsz csapatorvosként-sportorvosként. Ehhez nyilvánvalóan komoly elhivatottság, sportszeretet is szükséges. Korábban te magad is sportoltál versenyszerűen, vagy rendszeresen?
- Igen, de nem olyan komoly szinten. Középiskolában atletizáltam, középtávfutó voltam, de az egyetem befejezését követően fiatal orvos koromban rengeteget fociztam a kollégákkal, ortopéd sebészekkel, nőgyógyászokkal, majd a tenisz vált a fő szerelemmé az általam űzött sportok közül, 25 éven át ütöttem heti két alkalommal a teniszlabdát. A futás később is megmaradt, amit a térdeim bántak, kicsit érzékenyek voltak, így ebből alaposan vissza kellett vennem.
- Mikor és hogyan jött az első lehetőség, hogy csapat mellett kezdj el dolgozni?
- Rég volt, de igaz, a Vidi örökös csapatorvosa, Dr. Horváth Lajos hozta egyszer be hozzám Disztl Pétert, amikor ügyeltem a baleseti sebészeten, hogy leszívjak egy vérömlenyt a térdéből. Ennek apropóján rögtön csábított is a csapathoz, hogy próbáljam ki magam sportorvosként, csapatorvosként, de mivel akkor még ifjonc voltam a szakmában, két éve végeztem, nem mertem elvállalni. Aztán 1987-ben is ugyanez volt a szituáció, Disztl Péterrel jött a Lajos bácsi és ismét invitált, mondván, a szemész osztályvezetői munkájával, beosztásával nehezen tudja összeegyeztetni a csapat melletti teendőket. Ezt a lehetőséget már nem hagytam ki, így akkor kezdődött az én sztorim a csapatorvoslással. Ez májusban történt, így az
az érdekesség állt elő, hogy a Siófok elleni bajnoki meccsre még nézőként, jegyet vásárolva mentem ki, a következőn, Kispesten pedig már ott ültem a kispadon, mint csapatorvos.
Akkor még nem tudtam, de ez egy amolyan örök szerelem lett számomra.
- Meddig tartott a Vidinél ez a munka?
- Szűk tíz évig, pontosabban kilenc és fél évig, majd nem sokkal később visszatértem, mert nem akadt más, aki ezt felvállalja, majd aztán, amikor a Molnár Feri bácsi, aki legendás masszőre volt a Videotonnak, befejezte a munkát a csapatnál, akkor búcsúztam el én is végleg. Már nem tudom a pontos okát, mert imádom a futballt azóta is, legyen az akár a Vidi, a Liverpool vagy Barcelona, amikor lehet, megnézem a meccseket, de valamiért így döntöttem. Másfél évig nem vállaltam semmiféle csapat körüli munkát, de úgy alakult, hogy a Brenner Feri kapott egy súlyos sztrókot, így én vállaltam helyette a beugrást az Albához, az akkori Albacomphoz. Mint utóbb kiderült, ez a beugrás kicsit hosszúra sikeredett, máig tart... Óriási sikertörténet ez, hiszen három bajnokságot nyertünk és két Magyar Kupát Farkas Sándor edzősége idején. Azóta is a csapattal vagyok, ez tölti ki a kórházi feladataim melletti időm jelentős részét, mert közben - éppen a Farkas Sanyi kérésére, amikor ő lett a szövetségi kapitány - a női kosárlabda-válogatott csapatorvosi teendőit is elvállaltam és máig végzem, ráadásul már a Dávid Kornél Akadémiánál is besegítek. Szinte minden nap adódik valami, amivel foglalkoznom kell a kosárlabda kapcsán.
- A közelmúltban egy rangos városi kitüntetésben részesültél, amit nem tudtál elsőre átvenni, mert - mint az ünnepségen dr. Cser-Palkovics András polgármester úr elmondta -, éppen a női válogatottal Ruandában jártál egy tornán. Később aztán megkaptad az elismerést.
- Ennek a következő a története: a hazai szövetség elfogadta a meghívást, hogy részt vegyen egy világbajnoki előselejtező tornán, Anglia, Brazília, Argentína, Japán, Libanon és a hazaiak mellett. Ezt a tornát meg is nyertük, így alanyi jogon mehetünk a tavaszi vb-selejtezőkre. Ennek okán nem vehettem akkor át a Pro Civitate-díjat, de polgármester úrral megbeszéltük a pótlást, így a bajnokságban az Alba - Körmend meccs előtt kaptam meg végül az elismerést.
- Mit jelent neked ez a díj? Lévén ez a város egyik legrangosabb kitüntetése.
- Óriási megtiszteltetés, ez nem kérdés, nem is gondoltam erre soha, ekkora elismerésben lehet részem. A Dobos főorvos úrék aztán elárulták, hogy tőlük kértek ajánlást rólam, valószínűleg voltak néhányan, aki méltónak találtak erre, ami tényleg nagy büszkeség számomra.
- Visszatérve a Vidihez: tisztán emlékezem arra - mivel akkoriban én is a klub alkalmazásában álltam sajtófőnökként -, hogy a 90-es évek végén, 2000-es évek elején is ott ültél több meccsen a kispadon a Videotonnál. Ebben azért vagyok biztos, mert az egyik meccsen felpattantál a kispadról és hevesen reklamáltál egy játékvezetői ítéletet, ami miatt kis híján elküldött a sípmester a kispadról...
- Igen, de ez nem csak a Vidinél volt, sőt van így máig is, hanem az Albánál is, de ez nem történne meg, ha az "illetékesek", akik a pályán vannak, a játékosok mindig beleadnának mindent, amit lehet, ha ők valóban a 100%-ot nyújtanák a pályán, akkor kevesebbszer fordulna ez elő.
Én együtt élek a játékkal, s bizony gyakran megesik, hogy felmegy a pumpa nálam. Az egész családunkban nem tudok senkiről, akinek problémája lett volna a vérnyomásával, akinek magas lett volna, de az biztos, hogy nekem ettől lett az, mert mindig jobban idegeskedtem, mint azok, akiknek inkább kellett volna,
akár a foci, akár a kosárlabda berkeiben.
- Mi volt eddig a legemlékezetesebb kalandod a kispadon?
- A legemlékezetesebb az 1988/89-es szezon volt a Vidivel, amikor szinte végig vertük a mezőnyt, nem is emlékszem olyan meccsre, amelyen négynél kevesebb gólt rúgtunk volna hazai pályán, de idegenben is hasonló volt a szituáció. Ez volt az az idény, amikor döntetlen esetén 11-es párbaj döntött, hogy ki kapjon kettő, illetve egy pontot. Mivel a Vidinek ez a műfaj nem ment jól - ha helytállóak az emlékeim, hatszor került sor ilyen párbajra, amiből csak egyet nyert meg a csapat -, hiába rúgtuk a legtöbb gólt, nyertük a legtöbb meccset, játszottuk a legjobb focit, csak negyedikek lehettünk a bajnokságban, holott minden korábbi és azóta érvényben lévő pontrendszer szerint mi lettünk volna a bajnokok!
- Teszem hozzá gyorsan, mindezt úgy sikerült összehozni, hogy a teljes magyar mezőny akkori legjobb, de megkockáztatom, valaha volt egyik legjobb pontrúgója, Csucsánszky Zoltán éppen a Vidiben játszott ezekben az években.
- Valóban, ráadásul vele máig remek kapcsolatom van, gyakran egymás mellett ülve nézzük a Vidi meccseket a Sóstón és imádom, ahogy kommentálja, olvassa a játékot mérkőzés közben, hogy mikor mit kell vagy kellett volna adott szituációban csinálni. Nem véletlen, hogy gyakran kiabálják a körülöttünk lévők, hogy "menj be, Csucsa, mutasd meg, hogy kell ezt!".
- Kosarasok kapcsán, azt gondolom, költői a kérdés, hiszen a Farkas-féle csapat általad már említett egymás utáni években szerzett három bajnoki elsősége és két MK-sikere a csúcs, a legemlékezetesebb számodra is.
- Igen, de összességében itt két emblematikus legendát kell kiemelni, hiszen az Alba összes bajnoki címe és Magyar Kupa-győzelme Farkas Sándor "Zala gyöngye" és Braniszlav Dzunics "Báne" nevéhez köthető, még ha Dzunics esetében ez két külön érában és több év alatt jött is össze, ám vele is 2-2 arany, ezüst és bronzérem volt a mérleg a bajnokságban, illetve két MK-elsőség. Ezek nem kérdés valóban, hogy nagy élmények voltak, az eredményesség és eleve az, hogy két ilyen remek szakemberrel is dolgozhattam együtt.
- Mi volt a legkényesebb szituáció, amit megéltél csapatorvosként a kispadon, illetve a pályán, amikor be kellett menni egy sérült vagy annak tűnő játékos ápolására?
- Akadt néhány, de
ami bennem maradt igazán az, amikor Pakson játszott a csapat és a korszak egyik legkiemelkedőbb kosarasának, Sitku Ernőnek kificamodott a válla. Mivel a paksi csapatorvos akkor egy üzemorvos volt, nem igazán tudott mit kezdeni ezzel a sérüléssel, így én lettem az a "bátor jelentkező", aki helyre raktam a vállat, stabilizáltam Sitku állapotát.
Ez kétségkívül emlékezetes volt, de nem egyszer kellett a pályán azonnal összevarrni valakinek a frissen szerzett sebeit a fején vagy egyéb testrészén, a közönség rémületére, de ezek csak látszólag voltak annyira kényes, nehéz szituációk, "horrorsebek", mert amit ott helyben meg lehet(ett) csinálni, az az 1-2 öltés, az szakmailag nem nagy kihívás és gyorsan meg is van.
- Nem vagy már tacskó, közel kerültél a 70. születésnapodhoz. Meddig tervezed még emelni a vérnyomásod a kispadon?
- Érdekes, már a főnökeim is megkérdezték ezt. Pontosan nem tudom, bár volt már olyan gondolatom, hogy 70 éves koromban abbahagyom, de mivel ez közel van - márciusban leszek 69 - s nem érzem magam semmilyen tekintetben öregnek, elképzelhető, hogy tovább csinálom. Sok mindentől függ ez, akár rajtunk kívülálló tényezőn is, ráadásul az elmúlt időszakban több kortársam is eltávozott az élők sorából, ami mindig elgondolkodtat kicsit. Én egyébként vigyázok magamra, heti két-három alkalommal kondizom, de csak privátban, magamban csinálok fekvőtámaszokat, hasizomerősítő-gyakorlatokat, súlyzós gyakorlatokat 40-45 percen keresztül, amiket jól bírok.
- Van bármi, amit megbántál csapatorvosi ténykedésed során?
- Nincs, én semmit nem bántam meg, s remélem a feleségem sem, aki tulajdonképpen mindig lojális volt ehhez a tevékenységhez, mert mégiscsak a család elől vittem, viszem el az időt a csapatok melletti tevékenységekkel. Itt egy aranyos történetet had meséljek el:
amikor otthagytam a Videotont, felmerült, hogy a női kézisekkel is dolgozom. Amikor ezt otthon felhoztam, a feleségem reakciója csak ennyi volt: "női csapat, kézis lányok? Igen? Na, oda te nem mehetsz!"
Persze, ez inkább csak vicc volt a részéről, de összességében sem bántam meg semmit.
- Amennyiben a fiatalabb kollégák kedvét kellene meghoznod ahhoz, hogy a csapatorvoslás felé orientálódjanak, mit tanácsolnál nekik, illetve mire figyeljenek, mi a legnagyobb kihívás ebben a munkában?
- A legnagyobb kihívás és egyben érték, hogy ott tudsz lenni, együtt tudsz örülni egy adott sportos kollektíva sikerének, ami ráadásul a te sikered is, hiszen a magad munkájával hozzájárultál. A legfrissebb ilyen sikerélmény a már említett ruandai vb-előselejtező volt a női kosárválogatottal, pedig ebben az esetben nem bajnokságot vagy kupát nyertünk, csak egy előselejtezőt, mégis nagyon tudtunk neki örülni, a lányokkal együtt utána jó nagyot buliztunk.
