Novath György - libavadászat, történelmi győztes gól és UEFA-kupa menetelés piros-kékben
Novath György - libavadászat, történelmi győztes gól és UEFA-kupa menetelés piros-kékben
Novath György - libavadászat, történelmi győztes gól és UEFA-kupa menetelés piros-kékben- Több, mint egy évtizeden át voltál a Videoton játékosa, ráadásul mindvégig fontos láncszeme. Azt tudjuk, hogy a Vidiben lettél igazolt labdarúgó, de hol és mikor kezdődött a te sztorid a focival? Suli, iskolatárs, szülő, edző, kinek, minek a hatására kötöttél ki a futballpályán gyerekként?
- Az általános iskola után, 13-14 évesen kezdtem el komolyabban foglalkozni a focival, addig csak a barátokkal játszottam. Először a Vidihez mentem, még a régi, Berényi úti pályára, a "Lordok házához", de igazából kerékpározni akartam. A Batári Pista bácsi javasolta, hogy próbáljam meg inkább a futballt, van hozzá tehetségem, én pedig hallgattam rá. Közben megépült az új stadion a Sóstón, igazolt játékos ott lettem, de hamar átkerültem az Ikarushoz, ahol 16 évesen már az NB III-as felnőtt csapatban játszottam. Két szezont követően tértem vissza a Videotonba az Ispaics Tibi és a Majoros Géza bácsi kapacitálására, először a második csapathoz kerültem, de a következő év, 1978 tavaszán felvitt az első csapathoz a Lantos Misi bácsi, nála mutatkoztam be az NB I-ben. Az első igazán emlékezetes meccsemre ősszel került sor.
Sosem felejtem el a dátumot: 1978 november 18! Ezen a napon fogadtuk a Budapesti Honvédot a klub történetének első hazai villanyfényes mérkőzésén, az új eredményjelző tábla avató meccsén. Az én gólommal nyertünk 1-0-ra. Olyan jó 20 méterről rálőttem, a Kocsis lábán meg is pattant a labda, ami aztán a Gujdár Sanyi fölött a felső léc érintésével a kapuba vágódott.
20 évesen ez kifejezetten nagy élmény volt számomra. A Vidiben egyébként 10-11 év alatt voltam én minden, védő, bal oldali középpályás, középső középpályás, balszélső, mikor mire volt szükség. Általában én voltam a "dublőr", amikor megsérült valamelyik fontos játékosunk, így amikor kellett, a Csongi vagy a Vadász Imi helyén játszottam a középpályán, később aztán jöttek a fiatalok, amikor már én voltam a rutinosabb, de jó csapatunk volt mindig.
- Kétszer bronzérmesek lettetek, és az 1984/85-ös idényben, a csúcson, bejutottatok az UEFA-kupa döntőjébe, aminek még a közelébe sem került azóta magyar csapat. Hogy gondolsz erre vissza?
- Igen, egyértelműen ez egy nagyon jó társaság volt, nagyon jó meccseink voltak. Összeszokott csapat, amelynek a gerince fiatalokból, legjobb korban lévő játékosokból állt, a többség 24-26 év közötti, de voltak még fiatalabbak is, szerettük a focit, egymást is, minden összeállt ennél a gárdánál.
- Ez volt a titok, a jó csapategység és a sok jó korban lévő labdarúgó? Illetve nyilván még Kovács Feri bácsi is kellett, mint remek edző.
- Naná, ő is nagyon kellett!
A Feri bácsi nagyon jó edző volt, de szigorú! Magához is, nem csak a játékosokhoz. Amit ő megkövetelt, azt meg kellett csinálni, nem volt pardon. Azokat a játékosokat, akik jól dolgoztak a keze alatt, akikre mindig számíthatott, azokat ő is megbecsülte.
Akik húzták a szekeret, azokat el is ismerte, mégpedig családilag! Merthogy szinte minden fontos meccsen ott volt a felesége is, aki szintén megdicsért minket, ha jók voltunk az adott találkozón. Szóval ez egy igazán különleges, jól összetartó társaság volt.
- Nem csak Kovács Ferenc, de Verebes József, a már említett Lantos Mihály, Szentmihályi Antal és Kaszás Gábor is a mestereid közé tartozott, nem akármilyen szakemberek. Te kit tartasz közülük a legjobbnak, akivel a legjobb volt együtt dolgozni?
- Ajjaj! Nehéz dolog! A Lantos Misi bácsival szerettem együtt dolgozni, ő vitt fel a nagycsapathoz, aztán nagyon kedveltem a Verebes Józsit is, de egyértelműen a Feri bácsit gondolom a legjobbnak. Ő külön kategóriát képviselt, egyszerűen nem lehet senkihez sem hasonlítani. A Kaszás Gabi még, ha nem érte volna tragikusan fiatalon a halál, akkor ő még sokra vihette volna, nagyon tehetséges edző volt, de akárhogy is mérlegelek, a Kovács Feri bácsi volt a csúcs az én számomra.
- Ha már összehasonlítgatás: két igazán ütős Vidiben játszottál: a Verebes József által megalapozott, de Kovács Ferenc által csúcsra járatott, 80-as évek közepén sikeres gárdában és az évtized végén a Kaszás-féle, "árnyékbajnok" csapatban, amely minden más pontszámítás szerint bajnok lett volna 1989-ben, csak abban az átkos, 11-es rúgásos szezonban nem. Melyik a legjobb Videoton amelyikben te futballoztál?
- Mindegyik jó csapat volt, de a legjobb a Kovács Feri bácsi által irányította alakulat, ez nem kérdés nekem. Feri bácsi volt az, aki mindent tudott a fociról, mindenre fel volt készülve, jól átlátta mindig, hogy kivel hogyan kell bánni és mikor mit kell csinálni.
Akadt olyan eset, amikor egy sérülésből felépülve edzés végén rám szólt: "Gyuri, maradunk kint". Én visszakérdeztem: "Minek, Feri bácsi?" Erre ő: "Most épültél fel, utol kell érned magad, dolgozunk még egy kicsit". És kint maradt velem túlórázni, nem sajnált időt, energiát, hogy mielőbb visszanyerjem a korábbi formámat.
Szóval ő olyan formátumú tréner volt, akiből kevés akadt a magyar fociban.
- Összességében, ha visszaidézed a régi játszótársakat és ellenfeleket, ki volt a legjobb játékos akivel együtt játszottál, illetve kivel szerettél leginkább együtt focizni, ellenfélként pedig ki volt a legkeményebb dió?
- Hát, ez is fogas kérdés. Nagyon sok jó játékossal futballoztam együtt. A legjobban a Baranyi Sanyival, a "Cigánnyal" jöttem ki, vele nagyon szerettem együtt játszani. Ő egy nagyon kemény védő volt, csak egyvalaki tudta lerúgni, a Fradi "favágója", a Beles. Érdekes, hogy a Ferencvárosnak ilyen típusú játékosa is akadt annak idején, aki a labdával nem annyira volt jóban, de mindent és mindenkit felrúgott, ami és aki elé került.
- Na, és aki ellenfélként a legjobb, legkeményebb volt, aki ellen te nem szerettél focizni?
- Hú, most nem jut eszembe e neve, a Vasas jobbhátvédje, azt hiszem T-betűvel kezdődik a neve (Megnéztem a korabeli összeállításokat, T-betűs jobb oldali Vasas védő Török Péter volt, aki a 70-es évek végén, 80-as évek elején játszott a Vidi ellen, ám ezeken a találkozókon Novath nem lépett pályára, illetve akadt, amikor igen, de akkor Török nem. Ellenben Farkas Tiborral, aki jobbhátvédként a 80-as évek elejétől az évtized hajrájáig sokszor találkozott a pályán a Vidi játékosával, alighanem rá gondolt igazából). Másra úgy nem emlékszem, aki ellen nem szerettem volna játszani. Aztán visszatérve az én régi társaimra, Karsait nem lehet kihagyni, nekem még volt szerencsém vele egy csapatban focizni. Emlékszem olyan mérkőzésre, amikor két szögletet is a fejemre varázsolt és mind a kettőből gólt szereztem. Zseniális futballista volt.
- Azért volna itt még mit felhozni a gólok közül, mert jó 250 meccsen több, mint 50 gólt szereztél piros-kékben. Melyik volt a két fejesen és a villanyfény-avató meccsen szerzett találatodon kívül még igazán emlékezetes gólod?
- Volt egy pár tényleg. Egyértelműen így utólag, ha visszaidézem a dolgokat,
a Pécs ellen szerzett gólom volt a legszebb. A korszak egyik - termetét és tudását tekintve is - kiemelkedő, válogatott kapusának, Katzirz Bélának rúgtam egy nagy gólt, ollózva a 16-osról, a bal sarokba. Azt hiszem, ez volt valóban a legszebb.
de amúgy minden gólom kedves nekem, mert nem befejező csatárként játszottam, s általában amit szereztem, azok fontos találatok voltak.
- Ha újra kezdhetnéd az elejétől, újra ezt az utat járnád be?
- Nem! Mert nem mentem volna el Ausztriába játszani, maradtam volna a Vidiben még legalább 2-3 évet. Ez az osztrák kaland nem sikerült jól, ebben hibáztam. Elhamarkodottan, hirtelen döntöttem, mert olyan volt a szituáció, ugyanis
jöttünk haza németországi edzőtáborból, amikor Ausztriában járva az akkori ügyvezetőnk, Szalmásy Tamás megkérdezte, hogy kinek volna kedve légióskodni a Kirschlag akkor harmadosztályú csapatában? Én jelentkeztem, hogy igen, kipróbálnám, illetve mellettem még a Végh Tibi, de ő egy hét után hazajött, én pedig maradtam. Nem volt jó döntés, sőt, kifejezetten rossz!
Ott töltöttem a 89-90-es szezont.
- Majd hazatértél, de nem Fehérvárra, hanem Diósgyőrbe igazoltál, egy akkoriban éppen nem a csúcson lévő DVTK-ba.
- Igen, így alakult, de nem volt az azért rossz csapat, feljutottunk az NB I-be, hozzá is járultam, a Nyíregyháza elleni rangadón például az én gólommal nyertünk, csakhogy utána kórházban kötöttem ki, mert lerúgtak, csúnya sérülést szenvedtem, s csak a végén az utolsó 2-3 meccsen játszhattam újra. A szezon végén, amikor a vezetőség közölte, hogy kikre számít, s kikre nem, az én nevem is az utóbbiak között hangzott el, ezért rögtön tudtam, hogy másnap csomagolok és jövök haza Fehérvárra.
- Tehát azt mondod, hogy Ausztria helyett maradni kellett volna akkor a Vidinél?
- Azt mondom, igen, egyértelműen kellett volna még egy 2-3 szezont simán játszani a Videotonban Kirschlag, majd Diósgyőr helyett, ebben rosszul döntöttem.
- Emblematikus beceneved volt neked is, mint sok más régi Vidi ikonnak. Te voltál, s vagy máig is a régieknek a "Liba". Ez honnan, kitől, miképpen jött?
- Igen, ma is Libának szólítanak a Szabó Józsiék, Csongiék, a régi társak, Tiber Laca, Nagy II Jani, sokan. Érdekes sztori kötődik hozzá.
Az egyik edzés után mentünk ki az autókhoz a parkolóba és a Sóstóról akkor szálltak fel sűrű tömörülésben a vadludak, annyira alacsonyan repültek el a fejünk felett, hogy egy hirtelen gondolattól vezérelve felugrottam és kézzel lecsaptam egy libát, röptében! Több sem kellett a "Makói Cigánynak" Baranyi Sanyinak, aki ezt látta, már oda is szólt: "Mi van, Liba?" Na, attól fogva rajtam ragadt ez a becenév.
Nem bánom, megszoktam, megszerettem.
- Mi lett az "áldozat" sorsa?
- Ja, azt betettem a csomagtartóba, hazavittem, otthon beraktam a lefolyó alá, majd másnap megpucoltuk és megettük ebédre. Finom is volt!
- Apropó, régi társak! Mennyire tartod velük a kapcsolatot? Mert augusztus végén találkozunk, ott voltál a MÁV Előre-Vidi összejövetelen, amikor Szentmihályi Antal 85. születésnapját ünnepelte a társaság, de egyébként ritkán látlak a többiekkel, illetve a Vidi meccsen is ritkán.
- Az a helyzet, hogy ha nem hívnak, nem megyek. Ha hívnak, igen, megyek én szívesen bármikor. Az talán megérdemelnénk, mi, régiek, hogy évente legalább 2-3 alkalommal hívjanak egy-egy meccsre, de mivel nem nagyon hívnak, nem is megyünk.
- Mennyire sportos ma a Novath család? Utódok, unokák vannak, lehet közülük valaki, aki tovább viheti a sportos, focis hagyományokat?
- Nem tudom. A fiamnál a Beni unokám, ő szeret focizni, a Mátéka, a kisebbik is, aki most megy majd ősszel iskolába, ők talán esélyesek arra, hogy kövessenek a fociban, de a lány unokáim nem, nyilván, tehát a Beni és a Mátéka, ők esélyesek.
- Milyen tanácsot tudnál adni azoknak a fiataloknak, akik most bontogatják a szárnyukat a Vidi utánpótlásában, mit csináljanak, vagy éppen mit ne csináljanak annak érdekében, hogy hasonló szintre eljuthassanak, mint ahol te is voltál?
- Legyenek alázatosak, fogadják meg az edzői tanácsokat, dolgozzanak sokat és otthon, a családban is fogadják meg a szülők tanácsait.
- Te nem bánsz semmit, ha az osztrák kalandot leszámítjuk?
- Nem! Semmit! Az élet így hozta, ahogy hozta, amit elértem, azt megköszönöm mindenkinek, akinek része volt benne, akár játékosként, edzőként vagy éppen szurkolóként!
