Tóth Lajos, akit a szerelem hozott Bátaszékről a MÁV Előre NB I-es focicsodájáig
Tóth Lajos, akit a szerelem hozott Bátaszékről a MÁV Előre NB I-es focicsodájáig
Tóth Lajos, akit a szerelem hozott Bátaszékről a MÁV Előre NB I-es focicsodájáig- Bátaszékről indultál, majd Pécs érintésével érkeztél anno Fehérvárra. Nagyjából mikor és milyen körülmények között estél szerelembe a labdarúgással?
- Egészen kis koromban már a foci bűvkörében éltem, ez nagyban köszönhető nagybátyámnak, aki a Szegeden a SZEOL NB I-es játékosa volt. Ezen kívül is, mint szinte minden kisgyereket, engem is vonzott a labda, 11-12 éves koromban már igazolt játékosként játszottam a megyei bajnokságban érdekelt bátaszéki csapatban, s 16 évesen már a felnőttek között is bemutatkozhattam. Akkoriban csatár poszton fociztam, igazi gólvágónak számítottam. 1967-ben Körmendre kerültem katonaként, ahol volt egy kiválasztó mérkőzés, ahol felmérték, hogy a honvédek közül kik, milyen állapotban vannak, kinek van tehetsége a sporthoz, főleg a focihoz. Ott volt ezen a kiválasztón az ország akkori egyik legjobb szemű szakembere, Czibulka Miska bácsi, a Pécsi Dózsa megfigyelője. Ő szúrt ki engem, általa kerültem a megyeszékhelyre a kiképzést követően.
- Már akkor olyan kiváló bal lábad volt, mint amit később a fehérvári szurkolók is megismerhettek?
- A jó bal lábam mindig adott volt, bár sokat kellett gyakorolni érte, viszont a jobbost azt nagyon kellett képezni, hogy azzal se csak támaszkodni tudjak. Az tény, hogy a bal lában volt a fő fegyverem, de a jobbost is sikerült alapra kikupálni. Amikor Pécsre kerültem, ott rövid idő alatt az akkori "nagy" Dózsa keretéhez kerültem, a korszak edzőlegendája, Kovács Imre bácsi vitt fel oda, olyan játékosok közé, mint Rapp Imre, Móricz doktor, Hernádi, Kincses, Daka, Tüske doktor, Konrád Jani, Dunai doktor. Ők igazi pécsi ikonok voltak, két évig nevelkedtem közöttük, de nem tudtam ott megragadni. Volt egy másik nagyon erős, többször az NB I kapujáig jutó helyi csapat a Pécsi Ércbányász, a soraiban szintén sok remek játékossal, én is odakerültem az Iván hívására, aki ott már edző volt (dr. Dunai János, született Dujmov Iván, olimpiai bronzérmes labdarúgó, aki az interjú felvételének másnapján, február 13-án hunyt el 87 éves korában), mindent elkövettük, hogy feljussunk az első vonalba, de sajnos nem sikerült. Egy biztos: ilyen jó szellemű, igazi nagybetűs csapattal nem sokkal találkoztam pályafutásom alatt, kivéve persze a MÁV Előre, ami minden tekintetben egy nagy család volt. Merthogy néhány év elteltével már itt Székesfehérváron rúgtam a labdát, ugyanis az élet úgy hozta, hogy megismerkedtem egy nagyon szép kislánnyal, aki éppen idevalósi volt.
- Ezek szerint nem is a foci hozott a városba, hanem a kislány?
- Igen, így van!
Bátaszéken egy bemutató mérkőzést játszottunk, ami után az ottani étteremben "kilőttem magamnak" ezt a kislányt, bár akadt ott több gyönyörű ifjú hölgy is, de ő fogott meg engem leginkább. Elbeszélgettünk, aztán a jól sikerült találka után ő elment haza Fehérvárra, én pedig Pécsre. Telt-múlt az idő, de nem tudtam kiverni a fejemből ezt a kislányt és úgy döntöttem, megkeresem. Felültem a vontra Pécsen és leutaztam Fehérvárra.
Így kezdődött a kötődésem a városhoz.
- Itt álljunk meg egy picit! Ez hogy volt? Akkor, amikor még a vonalas telefon is csak a kiváltságosoknak adatott meg, amikor még sem mobil, így sms, sem internet nem létezett, csak úgy felültél a vonatra és vakban eljöttél Fehérvárra?
- Nem. Címet cseréltünk a találkozáskor, így tudtam, hol lakik. Előzetesen azért küldtem egy képeslapot neki, hogy szombaton érkezem. Leszálltam a vonatról a vasútállomáson és kicsit tébláboltam, merre is induljak, de útba igazítottak a József Attila utca felé, így meg is találtam a keresett címet. Jól sikerült ez a találka is, így egyre gyakrabban zötykölődtem le vonattal a szombati meccsek után Pécsről Fehérvárra, majd vasárnap este vissza. Végül aztán úgy döntöttem - amit a hölgy is támogatott -, hogy eljövök én ide végleg, és Fehérvárra költöztem!
- Tehát nem a foci, a csinos kislány miatt jöttél ide. Nade, hogyan, miképpen kötöttél ki éppen a MÁV Előrénél? Akkoriban már ott volt a Vidi, mint top-csapat, az NB III-as Ikarus is, illetve a Loki is akkor éppen ugyancsak a harmadik vonalban szerepelt.
- Először is, elmondanám, hogy az én sógorom Burka Imi, aki a Vidi kiváló játékosa volt, s természetesen szóba jött, hogy én is oda kerülhetnék, bár ő is már kifelé ment a korból, nem sokat játszott a Vidiben. Mindenesetre beszéltünk a klub illetékeseivel, akik mondták, hogy jelenleg nincs szükségük ilyen típusú ballábas játékosra, középpályásra, egyébként is nagyon fiatalítanának. Nem mintha én akkor, 26 évesen öreg lettem volna... Aztán a sors újra segített:
éppen a József utcában sétálgattam, amikor találkoztam egy korábbi ifi válogatott csapattársammal, a Bús Lacival, aki akkor a MÁV Előrében focizott. Ő megkérdezte tőlem, hogy hol játszom, majd amikor kiderült, hogy éppen a lehetőségeket nézem, akkor nagyon megörült és invitált a Loki másnapi edzésére, mondván, hogy majd meglátom, milyen jó kis csapat van a Takarodó úton, hasonlóan kiváló szellemű társaság, mint az ifiválogatottunk is volt. Én hallgattam rá, lementem a tréningre és ottragadtam, mert jól fogadtak, sokakat ismertem is korábbról vagy katonacsapatokból, pl. Úr Tibit, Töttös Lacit, Lechner Karcsit. Az edző, Kerekes Imre bácsi is így szólt az edzés végén: "Délvidéki magyar srác, te maradj itt nekünk! Te idetartozol hozzánk, amilyen vagy!" Ezek után nem volt kérdés, hogy itt ragadtam, nem csak a városban, a MÁV Előrében.
1976 márciusában kerültem ide, amikor a Loki az NB III-as csoportjában a 7. helyen állt. Mindjárt az első meccsen beszálltam, három gólt lőttem az Enying ellen. Elindult a csapat a hajrában nagyon komoly léptékkel előre, a tabellán pedig felfelé.
Ekkor még ugye, a középpályán szerepeltél?
- Igen, középpályás voltam, korábban pedig csatár, tehát nem állt tőlem távol a góllövés. Az összes hátralévő mecscet megnyertük, így az idény végén a 2. helyen végeztünk, ami azt jelentette a bajnoki rendszer akkori átszervezésének köszönhetően, hogy a másik NB III-as csoport másodikjával, a Váci Híradással játszhattunk osztályozót az NB II-es szereplésért. Ez a meccs Siófokon volt, semleges pályán és nyertünk 5-2-re, amivel kivívtuk a jogot a másodosztályban való szereplésre. Akkor 20 csapatos volt az NB II, s amint elkezdtük a szezont, egy olyan nagybetűs, fiatal csapat jött össze, mint amilyen Pécsett ifjonc koromban a nagy nevekkel, személyiségekkel, Rappékkal, Hernádiék, Tüskéék, Dunai doktorék, ahogy említettem korábban. Ez a MÁV Előre egy bátor, teher nélkül focizó, jó szellemű gárda volt. Minden meccset meg akartunk nyerni. Támadtunk, gólokat szereztünk és sikeresek voltunk, nem ritkán hármasával, négyesével rúgtuk a gólokat, nem csoda, hogy az idény felénél 3 pont előnnyel vezettük a tabellát, éppen egykori klubom, a Pécs előtt. Szívmelengető érzés volt, hogy amikor elmentünk oda játszani, az Ércbányász pályán az ötezer néző már bemutatáskor felállva, tapsolva rázendített: "Szervusz, Totya, üdvözlünk!", tehát nem felejtettek el, ami sokat jelentett számomra.
- Nekem nagy szerencsém volt, hiszen - ezt te is meg tudod erősíteni, hiszen voltál az edzőm ifjoncként - lehúztam csaknem másfél évtizedet a Lokiban, szó szerint közelről figyelhettem a játékodat, a remek bal lábadat, először még labdaszedőként az NB I-es időszakban, amikor 9-10 évesen ez nagy szó volt nekünk, majd amikor edzettél minket 1983-84-ben. Emlékszem: a kapusokkal is magad foglalkoztál és mindig előre mondtad annak, akivel éppen dolgoztál, hogy mikor, hova rúgod a labdát, és a játékszer mindig engedelmeskedett is. Ahova előzetesen jelezted, oda ment a labda. Érdekes, hogy ezzel a "pusztító" balossal nem támadóként riogattad az ellenfelek portásait, másod-harmadosztályban középpályásként, aztán az NB I-ben már védőként. Ennek mi a története? Hogyan és miért léptél hátra a védelem bal oldalára? Kerekes Imre bácsi volt, aki "kitalálta" neked ezt a posztot?
- Nem ő, hanem a Szentmihályi!
Amikor fölkerültünk az első vonalba, volt egy jó kis bal oldali védőnk, a László Pisti, akinek valamiért nem ment olyan jól már, talán magas volt neki az NB I szintje. Ekkor, a harmadik meccs után azt mondta nekem a Szentmihályi Antal, hogy valamit ki kell találni, "Totya, te vagy a leggyorsabb a csapatban, a kellő keménység is adott, márpedig ide gyorsaság, gyors reakcióidő és keménység, határozottság is kell, ami benned mind megvan, úgyhogy a jövőben támadó bal oldali védőként számítok rád!"
Ettől kezdve robotoltam a bal oldalon előre-hátra, ahogy a szituáció megkövetelte.
- Ez azért is érdekes, mert manapság már elvárás, hogy a szélső védők a támadófeladatokból is vegyék ki a részüket, de akkoriban, csaknem fél évszázaddal ezelőtt ez nem így volt, úgyhogy Szentmihályi komoly újdonságot adott ezzel a focinak, a te példád által.
- Valóban, akkor annyit kellett tudnia egy szélső hátvédnek, hogy ütközzön, szereljen, aztán passzolja le a labdát a társaknak, középpályásoknak, akik szervezték, felvezették a támadásokat. Elmondhatom, hogy ezzel a stílussal sikerült elég sok gólpasszt adnom, de gólokat is tudtam szerezni az elő osztályban.
- Miután én érintettként, egykori MÁV Előre sportolóként elfogult vagyok ezzel a klubbal és a régi legendás NB I-es csapattal, az én véleményem kevésbé számít. Te hogy látod így utólag, mi volt annak a Lokinak a titka, amelyik három idényen keresztül meg tudott ragadni előre lesajnált alakulatként, a legfelső vonalban?
- A családias légkör, és ami a legfontosabb: a barátság egymás közt! Rendkívüli módon tiszteltük, szerettük egymást, együtt voltunk meccs előtt, alatt és után is. Egymást segítettük a meccseken is, mert mindenki tudta, hogy mi a dolga annak érdekében, hogy nyerjünk. Mi nagyon meg akartuk mutatni, hogy igenis oda valók vagyunk, az első vonalba! Mi imádtuk ezt, hatalmas érzés volt 8-10 ezer, a Fradi ellen 13 ezer ember előtt játszani! Az első meccsünkön a Kaposvár ellen mindjárt 9 ezer nézőnk volt.
- Emlékszem, még a Takarodó úti pálya kerítésén és a környező fákon is emberek lógtak.
- Így volt! Valóban,
még az edzéseinket is 2-3 ezren (!) figyelték kezdetben! Manapság a legtöbb stadionban már az szép, ha a bajnokikra ennyien kimennek... De ugyanez volt a "nagy testvérnél", a Vidinél is, amellyel hatalmas csatákat vívtunk, s többször meg is tréfáltuk őket, ugyanakkor mint játékos a játékossal, ember az emberrel, a legnagyobb tiszteletben tartottuk egymást, sőt, mindannyian barátok voltunk! Olyan mértékben összetartottunk, hogy nem mentünk szanaszét a mérkőzéseket követően, hanem együtt maradtunk a csapattársakkal és elmentünk oda, abban a vendéglátó egységbe, ahol együtt voltunk a vidisekkel, de nem csak velük, a kézilabdásokkal, bunyósokkal, birkózókkal, mind együtt, egy helyen! Az volt ebben a legnagyobb, hogy egy egységet alkottunk, mi sportolók, egyfelé húztunk, Fehérvárért küzdöttünk!
Ez nekünk nagyon sokat jelentett.
- Mi volt - elsősorban a MÁV Előrében töltött éveidben - a legnagyobb élmény, siker a számodra?
- Nem vitás, az NB I-be jutás! Három meccsel az NB II-es bajnokság vége előtt a Ganz-MÁVAG pályán játszottunk az akkoriban stabil, jó kis másodosztályú csapatnak számító hazaiak ellen. Félidőben 2-0-ra vezetett a Ganz, ekkor a "Guriga", a Kerekes Imre bácsi azt mondta: "srácok, ne idegeskedjetek, ne görcsöljetek, ha kikapunk, az sem nagy baj, van még két olyan meccsünk, amit gólokkal fogtok megnyerni!" Ezzel levette a terhet a válunkról, a második félidőre kifelé menet odaszólt nekem a Fülöp Feri, hogy "Totya, csak "lökd föl" a labdát nekem, íveld fel!" Így is történt, amikor csak lehetett, 0-2-ről fordítottunk és nyertünk 5-3-ra, ezzel feljutottunk!
- Láttam fotókat az ünneplésről, mindenki egymás nyakában, Kerekes Imre bácsi a levegőben, szóval nagy "buli" volt utána, ahogy én tudom.
- Ez bizony mindig bennünk marad, soha nem felejtjük el, sok tisztelet az "Öregnek"!
- Szerinted ki, vagy kik voltak még a kulcsfigurái ennek a csodás NB I-be jutásnak?
- Mindenképpen a
Dévényi Tibi, aki fiatal sportvezetőként is mindent megtett azért, hogy a feltételek összejöjjenek, de a bizalom tekintetében is, ő azon kevesek egyike volt, akik akarták ezt a feljutást és végig biztattak bennünket, nem volt szkeptikus és nem kérdőjelezte meg a sikereink létjogosultságát. Ügyvezető elnökként imádta a MÁV Előrét, annyira, hogy azt nehéz szavakban kifejezni.
Amikor idekerültem, a vezetők közül vele beszéltem, hozzá vitt el a Bús Laci. Kérdezte, hogy én ki vagyok, s annak ellenére, hogy egyáltalán nem ismert, mivel a Laci azt mondta neki, hogy én közéjük való vagyok, ő azonnal a bizalmába fogadott és segített, amiben tudott. Annyira jól lobbizott a csapatért, annyira akart segíteni, hogy a Kuti Pista bácsi, aki a bázisvállalat, a MÁV Járműjavító Üzem igazgatója volt, azt mondta neki: "Tibike, nem számítanak a nehézségek, amire szüksége van a csapatnak, intézd, csináld, támogatunk, kerüljetek fel!"
Pedig mennyien le akartak minket beszélni a feljutásról! Ezt te is tudod, Balázs, sokan mondták, minek ide két NB I-es csapat, a megyének meg három, a Dunaújvárossal együtt, mit akar ez a kis vasutascsapat, amikor a minimális feltételek is alig adottak?
- Ahogy én emlékszem, maguk a MÁV vezetői sem díjazták az ötletet...
- Ez bizony így volt! Amikor a DVSC ellen játszottunk itthon, lejött az egész MÁV-vezérkar, és gyakorlatilag le akarták beszélni a klubvezetőinket arról, hogy elinduljunk az első osztályban! Mondták, hogy éppen inkább olyan nagyváros csapatát kellene támogatni, hogy legyen stabil NB I-es csapata, mint Debrecen, vagy Szombathely, ahol szintén volt, de nem stabil, betonbiztos első vonalbéli együttes. Mi nem engedtünk az álmainkból és oda kerültünk, ahová vágytunk és a helyünk volt akkor, az NB I-be!
- Számodra ki a legjobb játékos, a legnehezebb ellenfél, akivel szembe találkoztál a pályán, illetve a csapattársak közül ki volt a legjobb?
- Biztosan Nyilasira, Törőcsikre vagy Fazekasra gondolsz, hogy köztük lehet az illető, de nem! A Müller Sanyi a Vasasból! Nekem ő volt a legjobb, a legnehezebb ellenfél, kiszámíthatatlan, vagány, technikás srác, minden adott volt nála, ami kellett ahhoz, hogy a legjobbak között emlegessük. A csibészségek tárházából is a legrafináltabb részből "dolgozott". Olyan csatársoruk volt akkor az angyalföldieknek, hogy Müller, Izsó, Váradi, félelmetes.
- Na, és a legtöbbre taksált csapattárs?
- Mindenféleképpen
az Úr Tibi. A bal oldalon annyira jól tudtunk együtt focizni, annyira jó játékkapcsolat volt közöttünk, ami ritka, és emberként is kiemelkedett számomra. Amikor én megindultam a bal szélen, ő már tudta, hová mozogjon, hol kapja tőlem a labdát, vagy ha én törtem előre, mikor zárjon vissza a helyemre,
megakadályozva az ellentámadásokat a mi bal oldalunkon.
- 1980-ban véget ért a legenda, nagy csatába, de kiesett a MÁV Előre az élvonalból, majd amilyen gyorsan felért a csúcsra, olyan gyorsan vissza is zuhant a harmadosztályig, majd a megyei bajnokságig. Az NB III-ban (Területi Bajnokságnak hívták akkor) még játszottál eleinte, majd szépen csendben visszavonultál és edzősködtél a Lokiban. Az utóbbi évtizedeidről szinte semmit sem tud a nyilvánosság, olyan szépen "elvesztél", előlem is, pedig 13 éve már szinte szomszédok vagyunk. Mi van veled mostanság?
- Élem a nyugdíjasok életét. 76 évesen el tudom már mondani, hogy szép kort megéltem, ennek ellenére jól érzem magama bőrömben, nincsenek nagy problémáim. Gyakran járok ki a telkünkre Feketehegyre, ott teszek-veszek szinte egész nap, állandóan van mit csinálni.
- Elégedett vagy a pályafutásoddal? Mert a képességeid alapján akár válogatott is lehettél volna. A keménységed, taktikai fegyelmed, gyorsaságod és a bal lábad adott volt ehhez bőven.
- Ezen a téren van egy kicsi keserűség a számomra, nem tudom az okát, talán még keményebben kellett volna dolgoznom, talán a hozzállásom lehetett volna jobb, vagy nem tudtam azt a szintet, ami ehhez kellett. Magyar ifjúsági válogatottságig vittem, szóba került a felnőtt kerettagság is még a '78-as vb előtti időszakban, de nem adatott meg az A-válogatottban való szereplés. De akkoriban nem gondoltam túl ezt a dolgot, csak arra gondoltam, hogy szeretek futballozni, és a játékszenvedély vitt előre. Amennyit ez által ki tudtam hozni magamból, azt ki is hoztam, elértem, tehát nem lehetek elégedetlen.
