„Nem úgy van most, mint volt régen”: 99 éves lenne Kallós Zoltán
„Nem úgy van most, mint volt régen”: 99 éves lenne Kallós Zoltán
„Nem úgy van most, mint volt régen”: 99 éves lenne Kallós ZoltánMielőtt a karácsonyi sztrók becsukta Kallós Zoltán addig tárt kapuját, beszélgethettem vele fehérvári otthonában. Az Erdélyben született néprajzkutatót nem a keleti szél sodorta felénk, hanem a magyarok örök zarándokhelye, Szent István városa. A kopasz hegyek között nőtt fel a Mezőségben. Gyalogszerrel rótta a kitaposott ösvényeket, hogy gyűjtse népének hagyományait az utókor részére. Börtönbe is csukatta a román államhatalom, hiszen tiltott volt az ilyen abban az időben, főleg magyarnak. Népzenét, népi balladákat, szokásokat és persze táncot, néptáncot gyűjtött. Nem csoda, hogy 1971-ben alaposan meglepte újdonsült barátját, Pesovár Ferencet, akit rávett arra, hogy szökjön át hozzá Erdélybe, és megmutatta neki a mezőségi ritka magyart. Ezt a táncot nálunk lassú magyarnak hívják.
Kallós Zoltán idős korára is megőrizte csibész mosolyát, amivel – azt mondták a Válaszút környékén lakók – megszédítette az asszonynépeket.
Rajongtak a mezőségi hölgyek a hagyománykutató „betyárért”, és könnyen adták dalaikat, táncaikat a nagy gyűjtőnek. De bejárta, amikor már lehetett, a Gyimes hegyei közti csángó falvakat, a Moldva sziklás szirtjei közt az elcsángált magyarok házait, de Kalotaszegen sem köszöntötték idegenként.
A magyarsággal élő más népek tisztelete már a szülői háznál eldőlt.
Édesapja Válaszúton egy fogadót üzemeltetett, ahol két nagyobb helyiséget alakított ki: az egyikben a románok, a másikban a magyarok húzták a talpalávalót, és bizony mindkettőben meg-megszólalt a kihagyhatatlan cigányzene.
Kallós Zoltán az utolsó éveit hol Válaszúton, hol Székesfehérváron töltötte.
Amikor Válaszúton búcsúztatták őt az alapítvány nagy udvarán, ott siratta a fekete ruhába öltözött, de mezőségi vörös kendőbe bújt asszonynép, és mindnek a szemében parázslott a szerelem. Kilencvenkét évesen hagyott itt bennünket. Sok temetésen megfordult már korábban, és az a hír járta a Mezőségben, hogy Zoli bácsi így csattant fel az ifjú zenészeknek: "Ha a rögök kopognak a síromra, nekem nehogy valami kesergőt húzzatok, mert akkor visszajövök, s közétek csapok!"
Aztán 2018. február tizennegyedikén eljött az idő, s szót is fogadtak a zenészek...
Válaszúti udvarán ugyan még együtt siratták a hegedűk és az asszonyok a nagy öreget, de a Házsongárdi temetőben már a "Nem úgy van most, mint volt régen" kezdetű dal zenéje szólt a vonók alól. A legények mintha egy kicsit meghúzták volna a ritmust: talán reménykedtek, hogy Zoli bácsi visszajön, hogy közéjük csapjon.
Kallós Zoltán munkásságának elismeréséül Székesfehérvár tiszteletbeli polgára lett, emellett számtalan magyar elismerést kapott, köztük a legfontosabbak a Kossuth-díj, majd a Kossuth-nagydíj, az Europa Nostra-, a Szent István-, a Magyar Örökség díj. Kallós Zoltán megkapta a Köztársaság Elnökének Érdemérmét, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a Magyar Corvin-láncot. Kallós Zoltán a Nemzet Művészeként hunyt el.
