Árván maradt feszületek
Árván maradt feszületek
Árván maradt feszületekA körötte élőnek lelki támasz, stabil, biztos pont. Mégis egyre nő a száma a magára hagyott, elhanyagolt kereszteknek.
Nagyjából a százhuszonöt évvel ezelőtti századforduló táján városunk déli határában, a Börgönd felé vezető úttól néhány lépésre állítottak egy feszületet, aminek talapzata kőből volt. Készíttetője valamilyen kapcsolatban állt egy Anna nevű hölggyel, akinek a családi neve Saller lehetett. Bő fél évszázad múltán a kőfaragvány megkopott, de kár érhette a második nagy világégés során is. A kőemlék az 1940-es években Magyar János birtokhatárán várta jótevőjét, akit a birtoktulajdonosban meg is lelhetett. 1948. június hatodikán született Liszics Mária és Magyar János lánya, Kati, akinek jöttére a pár felújíttatta az egykori emléket és a feszületet. A kis Katalinka érkezésekor szentelték fel az új feszületet, melynek talapzatán ez áll: „Az Isten dicsőségére hálából újjá alakította Magyar János és neje 1948-ban”.
A birtokviszonyokat a következő évtizedek gyökeresen átalakították, s bizony sokan sírhatták el Sík Sándor verséből: „Jövevények, szolgák lettünk / Úr-apáink földjén”. Így lett ez Magyarékkal is, akiket a városba hozott sorsuk, és az egykori birtok mára már csak emlék. A kislány felnőtt, és élete párjával rótták az utat a városhatárba, hogy megtisztítsák, lesöpörjék a feszületet, és keresztet vetve friss virággal adózzanak az Úrnak. A kislány hetvenhét éves, férje még idősebb lett, s a lábak már nem engedelmeskednek úgy, mint egykor.
Katalin azért keresett meg bennünket, mert aggódik az immár egy szántó közepén álló feszület miatt, amit leginkább a mellette nőtt terebélyes fa óv a széltől, a verő esőtől és a földet szakító vasekéktől. Kérte, segítsünk, hogy az édesapja által felújított feszület megmaradhasson az utókornak, és ne legyen az enyészeté. Műemlékvédelemben jártas ismerősömhöz fordultam, be lehet-e vonni egy ilyen keresztet az effajta védelembe, mire a válasza szikár, de sajnos érthető volt: „Hetven, nyolcvan, de legyen százéves feszületből szerinted mennyi van? Gondold el, ha mindet műemlékké nyilvánítanák!” És valljuk meg, ezzel nehéz vitázni! Mi pénzbe kerülne az ilyen műtárgyvédelem, főleg úgy, hogy hasonló kereszt, feszület szinte minden kimenő és bejövő úton van. Ott állnak birtokhatárokon, fontos kereszteződésekben, dombok ormain, patakok, erek partján. Először elmaradnak az asszonyok, lányok által történt tisztogatások, a friss virágok ültetése, a lépésnyi távolság ápolása, elmarad a férfierővel megcsiszolt javítás, kőfaragás, majd megjelenik a dudva. A nagy zivatarok után a magára hagyott feszület megbillen, végül derékba törve hullik a föld sarába.
A város sűrűjében szinte minden keresztnek, feszületnek van gazdája, sokszor már rég nem az állíttató vagy annak rokona gondozza őket, hanem más, kívülálló ember, mert a mi hagyományunkban nem lehet idegen a kereszt, a feszület. De a külső telkeken, a városhatárban, esetleg példánk szerint a szántóföldön a magukra maradt keresztek bár az emberért jöttek a világra, mégsem számíthatnak már az emberre.
Vagy mégis? Van-e annyi kereszténye Székesfehérvárnak, hogy feszületei, keresztjei ne maradhassanak magukra? Vannak-e emberek, akik először csak kis kapával, gereblyével sétálnak el, ki-ki egy-egy kereszthez, feszülethez, ahol tesznek ötperces rendet, tisztogatást, hogy az Úr gyönyörködhessen a virágzó talapzatban? Vannak-e keresztényeink, akik fánglival, kis kalapáccsal mennek kijavítani az idő okozta sebeket? Egyáltalán vannak-e hívő embereink, akiknek számít minden kereszt, minden feszület? Ha igen, „vegyünk nevünkre” egyet, s az asszonyok, lányok gondoskodjanak annak frissességéről, tisztaságáról, mint tették azt több száz évvel ezelőtt is, s a férfinép ne engedje, hogy Krisztus jelképe megbillenhessen!
Mondom mindezeket protestánsként, mert azért bűnünk volt egykoron, a reformáció megszületését követően, hogy felszámoltattunk út menti kereszteket, mert azt gondoltuk, a mi ideológiánk az egy és igaz. A feszületek a mieink is, az Úr éppúgy örömmel tekintene a protestáns kéz által vitt virágnak, megcsiszolt feliratnak.
