Bánhegyi Gábor az első meccsén nagyon kikapott, de dacból megtanult igazán jól tollasozni
Bánhegyi Gábor az első meccsén nagyon kikapott, de dacból megtanult igazán jól tollasozni
Bánhegyi Gábor az első meccsén nagyon kikapott, de dacból megtanult igazán jól tollasozni- Hol, mikor, és nagyjából milyen körülmények között kezdődött a te kapcsolatod a sporttal, Gábor?
- A kérdést két részre lehet bontani. Az egyik az, hogy a fehérvári sport életem mikor kezdődött, meg úgy egyáltalán a sporttal mikor kerültem kapcsolatba. Én fehérvárcsurgói gyerek vagyok, ott nőttem fel. Az ottani nevelőotthonban dolgoztak a szüleim, ami az azóta szépen felújított Károlyi kastély épületében volt, ahol fantasztikus körülmények voltak arra, hogy kint is, bent is mindenféle mozgásokat tudjunk gyerekkorunkban végezni, kint is, bent a tornateremben is, illetve valamilyen játékot mindig tudtunk játszani. Az igazi nagy találkozás a mozgással és a sporttal, az onnan jön, ott találkoztunk először azzal a lehetőséggel, hogy sportolni, mozogni szeretünk, az egész család. Amikor aztán Fehérvárra kerültem, akkor kezdődött egy másik időszámítás. 1978-ban jöttünk el Csurgóról, mert a nevelőotthont megszüntették és a szüleim beköltöztek Székesfehérvárra, itt dolgoztak, és utána már az határozta meg itt az életemet is, a sporttal való kapcsolatomat is, ami itt történt. Egyébként
én már '76 óta Fehérváron kollégistaként laktam, éltem, és a középiskolás éveimben tornáztam. Egy középiskolai országos versenyen indultunk, mind a hat szeren nagyon keményen dolgoztunk azért, hogy valamilyen gyakorlatot eredményesen be tudjunk mutatni. Az volt a második nagy találkozás a sporttal, hogy ezt a tornát szívvel, lélekkel, szenvedélyesen csináltuk, és ugyan nem jutottunk nagyon magas szintre - összehasonlítva magunkat egy tornász élsportolóval -, de amikor a Testnevelési Főiskolára jelentkeztem először, akkor olyan tornagyakorlatokat mutattam be, korláton például, hogy oda jöttek hozzám, s megkérdezték, hogy melyik szakosztályban edzek, vagy versenyzek, mert ők még nem láttak engem ott.
Úgyhogy azért egy bizonyos szinten tornáztunk, de nagyon-nagyon kitartóan és nagyon sok munkát tettünk bele.
- Volt a gyermekkorodban olyan meghatározott testnevelő, ha már te is erre a pályára terelődtél, aki adott némi inspirációt neked ahhoz, hogy te is erre a pályára lépj, illetve úgy egyáltalán próbáld terelgetni ebbe az irányba?
- Igen, két dolog is szerintem meghatározó volt Fehérvárcsurgón. Az egyik az, hogy ötödikben jött egy testnevelőtanár, aki az osztályfőnököm is volt, Lóderer János, aki nagyon nagy hatással volt arra, hogy minden sportot imádtam, meg megszerettem, amit ő bemutatott, és nagyon lelkes tagja volt minden ilyen sport megmozdulásnak. A másik pedig az, hogy a nevelőotthonok között minden nyáron rendeztek olimpiának hívott vetélkedéseket, amit a fehérvárcsurgói, a dégi, a soponyai és az előszállási nevelőotthonoknak rendeztek. Én nem vehettem ezen részt, csak a nevelőotthonos, állami gondozott gyerekek, de nagyon színvonalas és nagyon izgalmas volt nekünk gyerekeknek az, hogy ott ők mindenféle sportokat űztek, kipróbáltak. Nagyon jó hangulatban zajlottak ezek a játékok, és szerintem ez is meghatározta azt, hogy mi nagyon szerettünk játszani, és mozogni is.
- Mikor jött képbe igazából a tollaslabda, ami aztán a legnagyobb szerelem lett, legalábbis számomra úgy tűnik, így jó 30 év távlatából, hiszen én úgy ismertelek meg a 90-es évek elején-közepén, hogy akkor már akit csak lehetett, biztattál, menjen tollaslabdázni, szervezted a versenyeket, a próbákat, szóval rengeteg mindent itt Fehérváron, sőt Fejér (vár)megyében.
- Igen, egy nagy ugrás volt a tollaslabda, de előtte még voltak "kalandjaim" a sporttal. Először az öttusával. A régi klasszikus öttusával, amikor még az öt számból a lovaglás volt az egyik (most már ez sajnos átalakult, bár nem tudom, hogy most az öttusában tevékenykedők hogy élik ezt meg), s ott voltam a sportágban akkor, amikor a Demeter Józsi junior világbajnok lett, s én magam is sok versenyzőt indítottam el a sportágban, kéttusa edzőként, vagy úszóedzőként, utánpótlás trénerként. Évekig dolgoztam ott több kollégámmal együtt. Az úszással úgy kerültem kapcsolatba, hogy az öcsém járt öttusázni, és aztán azért, mert a testnevelési főiskolára készültem, szükségem volt arra, hogy jól ússzak, így kimentem vele edzésre - ott ismertem meg az akkori páromat is, a lányaim édesanyját, aki ott tanított engem úszni a többi edzővel -, és aztán ott ragadtam először oktatóként, majd edzőként.
1982-től 1988-ig tevékenykedtem a Volánban, ahol egyébként nagyon komoly csatákat vívtunk a Kulcsár Antalékkal azzal kapcsolatban, hogy legyenek az öttusában női versenyzők, a lányok kerüljenek bele a sportágba. Akkor még ezt nagyon sokan ellenezték, de nagyon örültem annak, amikor ez később bejött, olyannyira, hogy aztán a Vörös Zsuzsából olimpiai bajnok lett. Én nem érhettem ezt már meg az öttusában dolgozó emberként, de egy picit azért a részese voltam ennek is.
Amikor aztán a Volánból eljöttem, akkor elkezdtem úszásoktatással foglalkozni. Saját csapatom is volt egy ideig a Köfém uszodában, és velük még megpróbáltuk a triatlon sportot is, egy darabig triatlon csapatot is működtettünk, amit nagyon lelkesen próbáltam vinni. Onnan kerültek ki később olyan versenyzők, akik még a mai napig is nagyon szeretnek triatlonozni, illetve nagyon komoly szintekre eljutottak. Nem az én vezetésemmel, de nálam kezdtek, majd válogatott szintű versenyzők is lettek belőlük. Amikor pedig úgy alakult az életünk, hogy a középső lányunk beteg lett, a sportot akkor egy kicsit második vonalra tettük, a lányunkkal kapcsolatos teendők váltak a legfontosabbakká az életünkben, az ő egészsége érdekében. Ez megszakította az uszodával, a Triatlonnal is így a szoros kapcsolatot, majd akkor, annak a helyére jött be végül a tollaslabda.
- Maga a gondolat honnan származott, hogy éppen tollaslabda?
- Magony Tamásnak köszönhetem azt, hogy én egyáltalán megismertem a tollaslabdát. Akkor már testnevelő tanárként dolgoztam, elvégeztem az Egri Tanárképző Főiskolát is az úszó szakedzői mellé, és akkor Tamás invitált arra, hogy mivel szervez a testnevelőknek egy versenyt, menjek el én is, próbáljam ki magam, hogy mit tudok. És
akkor, amikor megláttam, hogy a tollaslabda miként néz ki, gondoltam magamban, hogy ez nagyon könnyű sportág lesz, nem hiszem, hogy bárki engem meg tud verni. na, ehhez képest akkor és ott egy pontot tudtam szerezni az első meccsemen, nagyon kikaptam, de ez engem nem lenyomott és eltántorított, hanem inkább kihívásként éltem meg,
hogy ilyen nincs, hogy engem ennyire megver valaki, így aztán egyre jobban érdekelt az egész, hogy ez hogy megy, és érdekes módon nem csak az jött ebből az egészből ki, hogy én is elkezdtem a tollaslabdát jobban megismerni, hanem egyből a tanítványaimnak is mutogattam, és egy-két éven belül országos diákolimpiára jutottak a gyerekek, ahol még több mindent megismertük a sportágról. Picivel mindig a tanítványaim előtt jártam abban, hogy mit is kell tanítani az edzéseken, és úgy épült ki utána egyre jobban az egyesületem, amit először még az úszóknak és a triatlonosoknak alapítottam, de átneveztük Amatőr Próbázók Köre sportegyesületnek (APK). Még volt egy olyan időszak, amikor nevet akartunk változtatni, Olimpia Sport Egyesület lettünk, de aztán változtattunk, mert bár a bíróság gond nélkül elfogadta a nevünket, ám a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) közölte, hogy ez védett név, és nem szabad használni, Nem akartunk bonyodalmat, így ebből lett az Albatoll sportegyesület.
- Amelyben nagyon sok sikeres versenyzőt neveltél.
- Igen, de Fehérváron nem volt előtte egy igazi bázisa a tollaslabdának. Akadtak tollaslabdázók, mint én is megtudtam, így pl. a Kelemen József testnevelő már a Kossuth iskolában nagyon komoly tollaslabda múltat épített fel itt a városban, de egyesületi szinten nem volt jelen a tollaslabdában, és nem is nagyon akadt olyan szintű játékos, aki eljuthatott volna egyáltalán arra a szintre, hogy eredeti toll-labdával játszó versenyző legyen, ami azért egy nagyon nagy lépcsőfoka annak, ha valaki már versenyez, mert ott lehet igazából nemzetközi szintre eljutni, vagy egyáltalán nemzetközi versenyre kimenni, aki tollból készült labdával játszik.
- Ez tehát a versenylabda gyakorlatilag, nem a hobbilabda, a műanyag, amit a strandon használunk.
- Bizony, és ahhoz viszont már nagyon komoly szakmai felkészültség kell, nagyon komoly fizikai tudás, technikai tudás, taktikai felkészültség és rutin, hogy valaki ilyen mérkőzéseken már nyerni tudjon. És azt, hogy mi ezt itt meg tudtuk csinálni, azt az elején még zsebpénzből finanszíroztuk, tehát csak azt a pénzt tudtuk erre fordítani, amit a szülők befizettek, illetve kaptunk kisebb pályázati támogatásokat, de mindez nagyon kevés volt ahhoz, hogy komoly munkát tudjunk végezni. A legnagyobb probléma pedig az volt, hogy szinte a teljes anyagi erőforrásunkat arra fordítottuk, hogy termet tudjuk bérelni.
- Mi az, ami végül is ezt a koncepciót itt Fehérváron megborította, a te lelkesedésedet egy kicsit visszavetette? Egyáltalán mi okozta azt, hogy végül el is költöztél Fehérvárról?
- A tanítványaim még mindig nevelik a gyerekeket, és vannak versenyzők is. Úgy tudom, hogy akad egy-két nagyon ügyes gyerek. Az tett pontot az Albatoll Sportegyesület történetének a végére, hogy igazából amikor valamilyen magasabb lépcsőfokot akartunk megugrani, magasabb szintre lépni, akkor ott már nem voltak elegendők azok a kondíciók, azok a feltételek, amiket ebből a zsebpénzből, vagy a kisebb támogatásból meg lehetett valósítani.
Én egymagam voltam a sofőrje, a menedzsere, az edzője, a takarítója, a mindenese az egyesületnek, miközben válogatott szintű játékosoknak a jövőjét kellett biztosítanom, illetve a minőségi munkát. Ezt egyedül már nem nagyon tudtam megoldani, és ez jelentett zsákutcát itt az én pályafutásom tekintetében, a tollaslabda szempontjából.
Utána, amikor Pécsre kerültem, már sokkal profibb körülmények voltak tárgyi feltételekben, ám ott az volt a zsákutca, hogy aki az anyagi részét irányította, nem azokat a nézeteket vallotta, szakmai elképzelést osztotta, amit én elképzeltem volna.
- Hogy kerültél akkor Fehérvárról éppen Pécsre?
- A versenyzőim mentek oda, két kiváló játékosom igazolt Pécsre, és a következő évben döntöttem úgy - illetve keresett meg az ottani vezető -, hogy csapat menedzserként számít rám, hogy építsünk ott egy jó csapatot. Úgy alakult, hogy utánpótlás edzőként is elkezdtem a saját elképzeléseim szerint dolgozni, de ez nagyon nehezen működött, vagy nehézkesen működött, és aztán később a tárgyi feltételek ellenére odáig vezetett, hogy mindig feszültség volt köztünk a szakmai elképzelésekről, így 2016-ban ennek vége lett ennek az együttműködésnek. Még egy-két évig próbálkoztam gyerekekkel az egyetemen, akik még mindig játszanak, de ott olyan feltételrendszer volt, megint vissza csöppentem abba, hogy lehetetlen volt zsebpénzből normálisan foglalkozni gyerekekkel, ennek okán, utána jöttem vissza a Balaton környékére.
- Ahol most is élsz, és testnevelőként is dolgozol ismét.
- Igen, főleg abból élek, hogy testnevelőként dolgozom, közben pedig Balatonfüreden foglalkozom gyerekekkel. Ott egy új teremben kaptunk két pályás lehetőséget jó feltételekkel, és most már elkezdtek ezek a gyerekek is versenyezgetni. Most tartunk ott, hogy lehet belőlük még jó játékos, de az kérdés, hogy ez mikor fog megtörténni.
- Nem gondolod, hogy túl küzdelmes utat választottál magadnak? Amennyiben egy másik úton indulsz el anno, magyarán egy népszerűbb, eladhatóbb sportágat választasz a tollas helyett, akkor most sokkal elégedettebben nyilatkoznál nekem?
- Én elégedett vagyok most is azzal, amiket letettem az asztalra, akár Fehérváron, akár Pécsen, akár most Füreden a jelenlegi munkámmal kapcsolatban, így nem gondolom azt, hogy ezek kudarcok lennének, vagy nagyon véres küzdelmek. Inkább azt mondom, hogy ezekkel jobban gazdálkodhattak volna azok a döntéshozók, akiknek ezeket felkarolva lehetőségük lett volna építeni valami igazán jót. Fehérváron nem ritkán 70-80 tanítvánnyal foglalkoztam, és közülük volt 15-20 olyan játékos, aki közel volt a válogatottsághoz, illetve országos versenyeken nagyon jól szerepelt, sőt, nemzetközi versenyekre is jártunk. Ha akkor kapunk egy pici bátorítást, egy pici támogatást, akkor nagyon komoly szintre lehetett volna vinni a tollaslabdát, ami olimpiai sportág 1992 óta, tehát van benne lehetőség.
Azt gondolom, hogy minden embernek van valamilyen viszonya a sporttal, és valamilyen kötődése hozzá. Amikor ez a kötődés kialakul, beleszeret valaki valamibe, akkor nem azt nézni, hogy miképp tudja azt abbahagyni, vagy mellőzni, hanem hogyan tud benne teljesíteni. Nekem ez volt megírva valahogy az életemben, hogy nekem a tollaslabda lesz az, ahol én kikötök, és amibe a legtöbb időt, a legtöbb energiát bele tudom tenni.
Biztos vagyok abban, hogy ugyanúgy, ahogy a francia tollaslabda nagyon magasra emelkedett a közelmúltban, hiszen már vannak a top játékosok között franciák is, ugyanúgy Magyarországon is adottak azok a tehetségek, akikből ki lehetne nevelni nagyon magas szintű nemzetközi játékosokat. Csakhogy ez önerőből, kicsi támogatással nem megy. Ehhez szélesebb körű összefogásra, nagy támogatásra, és legalább olyan profi körülményekre van szükség, mint amelyek a látványsportok esetében adottak.
