A mohácsi vész történetének súlypontjai 1. rész
A mohácsi vész történetének súlypontjai 1. rész
A mohácsi vész történetének súlypontjai 1. részA tizennegyedik–tizenötödik században a törökök páratlan katonai sikerei elkápráztatják, de ugyanakkor egyre jobban rettegéssel is töltik el Európát. Egy jól szervezett, félelmetes erejű katonai és politikai hatalom lép elő az ismeretlenség homályából. Nincs erő, amely útját állná terjeszkedésének: meghódítja az önálló balkáni államokat, megdönti a Bizánci Császárságot és siker övezi közel-keleti és észak-afrikai hódításaiban is. Felmerül a kérdés: hol fog megállni? Holnap nem ránk kerül-e a sor? Számíthatunk-e az előretörő ellenséggel szemben valami oltalomra? Ezek a kérdések újra és újra foglalkoztatják az európai közvéleményt.
Ugyanakkor azonban egyre világosabbá válik az is, hogy Európa a félelmetes ellenfélről vajmi keveset tud. Tudják, hogy az iszlám vallást követi. De szinte alig többet ennél. A Török Birodalom politikai és katonai berendezkedéséről igen kevés az ismeretük. A tizennegyedik század már nemcsak az előretörő ellenséggel való csaták folytatását hozza magával. A törököknek politikai, illetve katonai szövetségesként is szerep jut Európa történetében.
Ha a török vezetők döntéseinek racionalitását vizsgáljuk, felmerül a kérdés, mennyire voltak tájékozódva a világ dolgairól. Kiismerték-e magukat az európai, sőt a világpolitikában? Van olyan vélemény – mivel a török államvezetés nem tartott állandó követeket a külföldi udvarokban –hogy külpolitikailag tájékozatlan volt. Az ebben a korban létrejövő diplomáciai hálózat hatásos eszköze volt a politikai informálódásnak, azonban hatásos eszköz volt a kémkedés is. Igen sok adat mutatja, hogy a törököknek jól működő hírszerző szolgálatuk volt. Európában elterjedt nézet volt, hogy a török kormány ügyes kémei és ügynökei mindenről tájékoztatták kormányukat, ami Európában történt. Igen értékes információkat kaptak külföldi követektől is, különösen a franciáktól és a velenceiektől. Általános vélemény volt, hogy a velenceiek folyamatosan tájékoztatják a török főembereket az európai viszonyokról, ezért árulással vádolták őket.
Természetesen Magyarországon is működtek a török kémek. 1526. május negyedikén így ír Burgio pápai követ Budáról: a király a köznemesség megbízottaival titkosan akar tárgyalni az ország dolgairól. Erre a sok kém miatt van szükség, akik a nyilvános tárgyalásokon mindenhová beférkőznek. Szerémi György is úgy vélekedett, hogy Magyarország romlásának egyik oka az országot teljesen behálózó török kémhálózat. Egyes vélemények szerint a török az barbár, csak a könnyű zsákmányt tartja szem előtt. Egyes történészek jelen időben is ezt az álláspontot fogadják el.
Miksa császár halálával megürült a német-római császári trón, és kezdetét vette I. Ferenc francia és Habsburg Károly spanyol király versengése a koronáért, amely végül is az utóbbi győzelmével végződött. A török államférfiak pontosan látták, hogy Károly 1519. évi trónra lépésével felborult az európai egyensúly. Az V. Károly hatalmától való félelem kovácsolta össze végül a török–francia szövetséget is. İnalcık török történész szerint török és francia részről egyaránt felismerték, hogy csak együtt képesek az európai egyensúlyt helyreállítani.
Nem állt érdekükben Magyarország megsegítése
A középkori eszme a kereszténységet nemcsak vallásos szempontból tekintette egységesnek, hanem katonai és politikai értelemben is a közös ellenség, a hitetlenség ellenében. Ez az eszme érvényesült a keresztes hadjáratokban, viszont azóta más érdekek köré sorakoztak fel Európa népei. Így történt, hogy a legkeresztényibb király a szultánban látta a Habsburgok hatalmának ellensúlyát. A Habsburg-világhatalom megdöntésére az út Magyarországon vezetett keresztül. A magyar kormányzat nem ismerte fel, hogy az ellene irányuló támadás tulajdonképpen a tőle még független Habsburg birodalom ellen irányul, és teljes magára hagyatottságában kísérelte meg, hogy felfogja azt a török csapást, amelyet annak előkészítői nem is neki szántak. V. Károly császárnak fontosabb volt a hegemónia Olaszországban, mint a kereszténység egyetemes érdeke, amely Magyarország megsegítésére lett volna. Lengyelország, mely akkor nagy befolyással bírt Európa északkeleti részén, inkább poroszországi ügyeivel foglalkozott és az orosz háborúra fordította minden erejét, egyúttal jó szomszédságot igyekezett fenntartani a törökkel. Hasonló volt Velence politikája is. A még mindig hatalmas köztársaság egyrészt kereskedelme érdekében ápolt jó viszonyt a szultánnal, másrészt pedig szintén az egyensúly fenntartóját látta benne a Habsburg dinasztia ellen. Ennyi különböző érdek kötötte le a kor Európáját.
Minden vesztesége ellenére nagy erővel rendelkező tényező képviselte a régi keresztény egységet: a pápaság. Elmondható, hogy ami kevés segélyben Magyarország akkor részesült, az Rómából jött. De meg kell jegyezni azt is, hogy a pápák sokkal gyakrabban adtak nagy szavakat és szólítottak fel keresztes hadjáratra, mintsem a magukéból áldoztak volna. Mégis ki kell emelni, hogy a török közeledésekor VII. Kelemen pápa adta az egyedüli segélyt, ötvenezer aranyat zsoldosok fogadására, és hogy felhatalmazást adott az egyházak kincseinek a háború céljaira való felhasználására.
Közvetlenül a mohácsi csatát megelőzően II. Lajos volt a király, aki nemcsak Magyarországnak királya, hanem Csehországé is. Sajnos Lajos Csehországban még inkább volt tekintély nélküli király, mint Magyarországon. Lajosról azt mondta a pápai követ, hogy annyira jó ember, hogy semmit sem ér. Jöttek ugyan egyes urak Csehországból és Ausztriából is dandárjaikkal, de ezek inkább személyes hűségből tették a király és Mária királyné iránt, mint kötelességből. Egyébként pedig a lehető legrosszabb volt a viszony egyrészt a magyarok, másrészt a németek és a csehek között. Egykorú tudósítás szerint a hazánkba jövő csehek – emlékezve Mátyás királyra – ugyanúgy féltek a magyaroktól, mint a törököktől.
Magyarország politikai és gazdasági válságban
Mint ahogy Hermann Zsuzsanna írásaiban említi, a Mátyás király halálát követő Jagellók idején a „gazdag föld–szegény ország” ellentét soha sem volt annyira kirívó, mint a szétzüllött államháztartással küszködő, gazdasági és politikai válságtól szenvedő országban a Mohácsot megelőző évtizedekben, abban a korszakban, amelyben az augsburgi Fuggerek lettek haszonélvezői földje gazdagságában. Egyetlen vetélytársuk lehetett volna, Thurzó János, őt viszont sikerült társukká tenni egy végül is mindkét fél számára gyümölcsöző szövetségben, amelyet nagy gonddal ápoltak, és igyekeztek rokoni kapcsolatokkal is erősíteni. Thurzó György már 1497-ben feleségül vette Ulrich Fugger Anna nevű leányát a Fuggerek üzletének előmozdítására (így kommentálta a frigyet az augsburgi családi krónika). Később pedig Thurzó György húga, Katalin kötött házasságot Georg Fugger fiával, Rajmunddal.
A pénzváltási feladatok ellátására a Fuggerek és a Thurzók megbízottai 1503-ban úgynevezett faktorokat állítottak fel Budán. Néhány hónappal később Estey Hippolit egri püspök és kardinális már a budai Fugger-házban vásárolt ötszázalékos felárral ezer aranyforintot. A budai Fugger-faktorátus bevonult Magyarország gazdasági és pénzügyi életébe. A Fuggerek kereskedelmi szervezetében döntő szerepet játszott a besztercebányai réz, melyből – a Fuggerek és a Thurzók között fele-fele arányban megosztva – 1495 és 1526 között nyolcszázhetvenezer magyar forint hasznuk származott. De ennek az összegnek talán a kétszeresét is nyerték a „közös magyar üzleten”.
1521 nyarán a török hadsereg megindította támadását Magyarország ellen: június végén átkeltek a Száván. A törökök ostrom alá vették Nándorfehérvárt, és pontosan öt esztendővel a mohácsi csata előtt el is foglalták. A magyar királynak nem volt serege, sem pénze arra, hogy zsoldosokat fogadjon. Ekkor született meg a terv, amely a hiányzó összeget pénzverésből, azaz az ezüstpénz rontásával kívánta előteremteni. Forgalomba hozták a kevesebb ezüstöt tartalmazó dénárokat. 1521 augusztusában verni kezdték a moneta novát, azaz új pénzt, amely feleannyi ezüstöt sem tartalmazott, mint a régi, de hivatalosan az addig forgalomba hozott dénárral egyenlő értékűnek tekintették. Ezzel óriási felháborodást hoztak az életveszélyes támadásnak kitett országban.
1525. május tizedikén Rákos mezején, a magyar országgyűlések szokásos színterén egybegyűltek Magyarország nemességének képviselői, és már az első napon előadták legsürgősebb követelésüket, hogy ne verjék tovább a moneta novát. Az Országgyűlés törvényerőre emelt negyedik pontja elrendelte, hogy a „Fukarok (a Fugger név magyarosítva) és más külső nemzetbéli egyének, akik az ország kincseit nyilvánvalóan kimerítik és kiviszik, azonmód kitiltandók és kiküldendők ebből az országból, és helyükre magyarokat kell tenni”.
Az Országgyűlés végeztével még Budán tartózkodó nemesek a hozzájuk csatlakozott tömeggel zsidók házainál fosztogatni kezdtek, kirabolták a Fuggerek Mindszent (ma: Úri) utcai házát és Fortunatus Imre budai palotáját is. Legelőször azonban nem is a nemesekkel, hanem saját munkásaikkal ütköztek össze a Fuggerek. Az értéktelen pénzben kifizetett dénárokból élő bányászok kirobbantották Magyarország első munkássztrájkját, a besztercebányai bányászok hősies, elszánt – és véresen megtorolt – felkelését.
A király felülvizsgáltatta Thurzó Elek 1522-23-as kincstartói működését. Megállapították, hogy nevezett nem számolt el az uralkodónak a pénzverésből származó jövedelmével, s ily módon százezer forinttal adósa a királynak. Thurzó Elek azzal védekezett, hogy ő maga sem kapta még meg ezt az összeget a Fuggerektől, akiket a király a pénz verésével megbízott.
A rákosi országgyűlést másfél hónap múlva folytatták Hatvanban. A hatvani gyűlés legnépszerűbb szónoka Fortunatus (Szerencsés) Imre alkincstárnok volt, aki adatokkal illusztrálta, hogy miként merítették ki az ország kincseit a Fukarok. Kimutatta többek között, hogy évente tizenötezer-hatszáz márka ezüstöt és százezer aranyforintot vittek ki az országból, és hogy az új pénz veréséből nyolcszázezer forint hasznot húztak. A vádakba Jakob Fugger nem nyugodott bele, hanem inkább támadásba lendült. Latba vetve minden erejét, befolyását és hatalmát, gazdaságilag és politikailag is valóságos blokád alá vette az országot. 1525. november tizenegyedikén levelében ezt írta: „Azt már elértem, hogy az ausztriai országokon nem engednek át magyar rezet, és azon leszek, és remélhetőleg sikerülni fog, hogy a német földön sehol semmi réz ne juthasson át. Az európai hatalmak összefogása, amiről annyit ábrándoztak a magyar udvarban, most valóban megvalósult, csak éppen Magyarország ellen.” Egymás után érkeztek a magyar udvarba a Fuggerek rehabilitálását követelő felszólítások. Lajos király a Fuggerek követeléseként ismerte el 1525-ben elszenvedett veszteségeiket, és kötelezte magát arra, hogy tartozását a bérleti díj részleges elengedésével fogja törleszteni.
Miksa halála után V. Károly és I. Ferenc francia király versengtek a császári méltóságért. II. Lajos mint cseh király rendelkezett szavazattal. Minthogy Lajos teljesen tanácsosai befolyása alatt állt, ezért V. Károly követe először Szalkay László váci püspököt vesztegette meg háromezer arannyal, majd együtt felkeresték a pécsi püspököt, Szathmárit, kinek a követ ötezer aranyat kínált, ha Károly érdekei mellett áll ki. Szathmári elfogadta az alkut, de kijelentette, hogy többet is megérdemelne, mert a francia követ kétszer annyit, s egy gazdag püspökséget ajánlott neki. Az ország első főpapjai tehát egész nyíltan, szemérmet félretéve tárgyalnak megvesztegetettségükről, ami mutatja a kor erkölcsi süllyedését. Szalkay László váci, majd egri püspök és 1524-től kezdve esztergomi érsek e magas egyházi tisztségek viselésére csak mint érsek szenteltette fel magát, és csak a pápa többszöri sürgetésére szenteltette fel magát pappá.
Az a széthúzás, önzés és kapzsiság, amely a mohácsi vészt megelőző években a főpapság közt gyakorlattá vált, a főnemesség körében is lábra kapott. Báthory István nádorról azt jegyezték fel, hogy kicsapongó élete miatt annyira köszvényes, hogy hordágyon kell vitetnie magát. Nándorfehérvár elvesztéséért is őt okolták, az egész ország gyűlölte, és a hangulat annyira ellene fordult az országgyűlésen, hogy a király kénytelen volt őt nádori címétől megfosztani. A hatvani országgyűlés a méltóság viselésére Werbőczit nevezte ki.
A kötelességmulasztás terén rendkívüli példát mutatott Batthyány Ferenc horvát bán, aki mivel a magyar tróntól nem remélt elégséges védelmet, Ausztria fennhatósága alá akart helyezkedni. Az 1526 januárjában megtartott kőrösi gyűlésen kimondatta az elszakadást Magyarországtól, és felajánlotta Ferdinánd főhercegnek Horvátországot.
A harmadik rend, a köznemesség sem állt erkölcsi tekintetben a főnemesség felett. Bizalmatlan volt az idegen uralkodó és idegen, leginkább német környezete iránt. A köznemesség a gyenge király alatt nagyon erőre kapott, Lajost nem tisztelte, sőt vele szemben sokszor erőszakosan lépett fel. A pápai követ jelentése szerint Lajos úgy nyilatkozott, hogy „jobban fél a magyarországi törököktől (vagyis a fegyveres köznemességtől), mint a törökországiaktól”. A hazaszeretet kihalófélben volt köztük, hiszen amikor már végső veszedelem fenyegette az országot, vonakodtak hadba menni, és csak akkor voltak hajlandók, ha a király személyesen vezeti őket. A főnemesekkel összefogva – a nemesek megvesztegetése útján – csakhamar kibuktatták Werbőczit, és a nádori székbe ismét Báthory került.
A szerző Gamauf András történész kutató
