A mohácsi vész történetének súlypontjai 2. rész
A mohácsi vész történetének súlypontjai 2. rész
A mohácsi vész történetének súlypontjai 2. részA köznemesség a gyenge uralkodó alatt nagyon erőre kapott, a királyt nem tisztelte, sőt vele szemben sokszor erőszakosan lépett fel. A pápai követ jelentése szerint Lajos úgy nyilatkozott, hogy jobban fél a magyarországi törököktől (vagyis a fegyveres köznemességtől), mint a törökországiaktól. A hazaszeretet kihalófélben volt köztük, hiszen amikor már végső veszedelem fenyegette az országot, vonakodtak hadba menni, és csak akkor voltak hajlandók, ha a király személyesen vezeti őket. A főnemesek összefogása segítségével, a nemesek megvesztegetése útján csakhamar megbuktatták Werbőczit, és a nádori székbe ismét Báthory került.
Békekötés a törökkel
Mátyás király a törökkel szemben védelmi politikát folytatott, mivel nyugaton hódító harcokba bonyolódott. Amikor 1480. július elsején Mátyás fegyverszüneti tárgyalást folytatott II. Mehmed szultánnal, még szabad átvonulást is engedett területén III. Frigyes császár tartományainak megtámadására. 1483-ban ismét fegyverszünetet kötött. II. Bajezid török császárnak címzett levelében a következőt írta: „Hatalmas fejedelem, urunk és szeretett barátunk! Tökéletesen megértettük hatalmasságod fegyverszünetről szóló, hozzánk intézett levelét. Amint hatalmasságodnak, úgy kegyességünknek is tetszésére vannak a feltételek. Lesz azonban néhány nyakas ember, aki nem akar majd rendeleteinknek engedelmeskedni, őket nekünk kell rendre utasítani. Végül ha Istennek is úgy tetszik és a kettőnk akaratának is megfelel, örökös béke is létrejöhet közöttünk.” A szerződést megújította ő, majd II. Ulászló is.
II. Lajos uralmának 1516-tól kezdődő évei is ilyen folytatást ígértek. 1520. szeptember harmincadikán trónra került (Canoni) Szulejmán szultán. A Canoni előnevet a török utókortól kiváló törvényalkotási tevékenységével érdemelte ki. Salamon Ferenc könyvében akként jellemzi Szulejmánt, hogy igen feltűnő mint hódítónak önmérséklete, óvatossága. A csatatéren és a birodalom kiterjesztésében minden kockázatviselést kerül. Szulejmán szultán tisztázni akarta az évtizedek óta homályos, béke és háború közt lebegő magyar–török viszonyt, ezért követeket küldött Lajos királyhoz, és három évi fegyverszünetet kért. A Török Birodalommal szárazföldön érintkező területek közül ebben az időben csak a Magyar Királyság fennhatósága alá tartozókat nem védte békeszerződés a szultánnal szemben. II. Lajos kormánya Szulejmán első követét fogságba vetette, és ismertek olyan adatok, miszerint a török követet kivégezték. Lehetséges, hogy ez még egy esetben megtörtént. Történeti adatok tömege bizonyítja, hogy Szulejmán kezdetben az országot régi állapotában akarta hagyni, két feltételt szabott csupán: 1. Az ország nem választhat a Habsburg-házból uralkodót. 2. Külpolitikailag törökbarát, azaz Habsburg-ellenes legyen.
Miért zárkóztak el Magyarország vezetői attól, hogy a szultánnal egyezkedjenek? Az elmúlt évtizedekben Perjés Géza történész egy fontos jelenségre utalt, miszerint 1526-ban a mohácsi ütközetet követően Szulejmán hada mélyen bevonult az ország területére, ám a török politika semmi szándékot nem mutatott arra, hogy katonai fennhatóság alá vonja Magyarországot. E jelenségnek Perjés Géza földrajzi alapú katonai okát adta. Azzal indokolta, hogy Magyarország kívül esett az oszmán hadsereg akciórádiuszán, és ennek tudatában a török szultán kezdetben nem akarta birtokba venni hazánkat, csak törökbarát politikára igyekezett rákényszeríteni. E koncepciót „Szulejmáni ajánlatnak” nevezte, amellyel azonban a magyar uralkodó osztály nem tudott élni, és mintegy kikényszerítette a Kárpát-medence belső területeinek török megszállását.
A Szulejmáni ajánlat mögött katonaföldrajzi jelenség rejlett. A török hadsereget, amely csak a háborúk időszakában volt hadi létszámon, mozgósítani kellett, és csak ezt követően, tavasszal indulhatott meg az adott hadszíntér felé. Ez azt jelentette, hogy a hadsereg felvonulása nagyjából három hónapot vett igénybe, így a török sereg augusztus előtt ritkán ért Buda alá. A hadműveleteket azonban október végéig be kellett fejezni, és így a tényleges hadműveletekre maximum három hónapnál soha sem maradt több idő. Az oszmán hadsereg akciórádiusza csak azt tette lehetővé, hogy az általa meghódított területek Magyarország Száva-Duna folyókkal szegélyezett határáig terjedjenek. Az oszmán államvezetés racionalitásának felismerése soha nem hiányzott a történeti irodalomból. Ezt a nézetet képviselte Horváth Mihály, Fekete Lajos, Káldi-Nagy Gyula, Jorga Nicola, Halil İnalcık és Hermann Zsuzsanna.
Thury Józsefnek a múlt század nyolcvanas éveiben megjelent tanulmányában olvashatjuk: „Nem volt őneki szándéka (ti. Szulejmánnak) meghódítani Magyarországot, mert jól tudta, hogy ezt a keresztény országok közé ékelt új hódítmányt csak úgy lehetne megtartani, ha lakói mohamedánok lesznek – amit nem remélhetett. Egyszóval: nem merészelte birodalma határait ennyire kiterjeszteni.”
Török Pál a Mohácsot megelőző idők török–magyar diplomáciai kapcsolatainak egyik legjobb ismerője ezt írta: „Szulejmánnak a magyarokhoz küldött üzenete úgy látszik, általánosságban békét ajánlott. Van olyan adatunk, amely arról szól, hogy a szultán szabad átmenetet kért Horvátországon. Mivel a magyar udvar a békeajánlatra nem válaszolt, Szulejmán ajánlatának elutasítását hadüzenetnek tekintette. Campeggio bíboros, a pápa követe közölte a magyar kormánnyal, hogy a Szentszéknek nincs kifogása a törökkel kötendő béke ellen, egy kikötés mellett: ha abból más keresztény államoknak nem származik kára.” Miután a béke szokott meghosszabbítása egyik államot sem veszélyeztette volna, csak arra lehet gondolni, hogy a titkos tárgyaláson a szabad átvonulásról volt szó.
Miután Ferdinánd osztrák főherceg Rómából hírt kapott a tárgyalásról, II. Lajosnak szokatlanul kemény hangvételű levelet írt: úgy értesült, hogy „a titkos békeszerződési tárgyalások” már annyira előrehaladtak, hogy „azok befejezését egész közelinek mondják”. A béke megkötésére azonban ne is gondoljon, mert ha nem is lenne köztük szövetség, már csak az atyafiság is arra kötelezi őket, hogy egymás tudta nélkül nem egyezkednek. Ne tegye meg tehát azt a lépést „melynek nyomán olyan helyzetbe kerül, ahonnan már nincs visszaút, mert amennyiben azokról a (béke) feltételekről van szó, amelyeket nekünk (a pápa) jelentett, akkor önmaga és országának rombolását készíti elő”.
Artner Edgár vatikáni levéltárban talált forrás alapján ír arról, hogy 1525 januárjában Tomori Budára ment, hogy rávegye a kormányt: kössön békét még az átvonulás engedélyezése árán is. Mindamellett a nemesség nem akart hallani a békéről. Tomori alkudozásai meghiúsultak. A béketárgyalások ellehetetlenültek, és ezek után Szulejmán szultán – a maga korának egyik leghatalmasabb embere – a győzelem megnyugtató hitével indította útba seregét. Mint harmincöt éve mindig, most is fejetlenség uralkodott. Szapolyai János erdélyi vajdának egymás után négy parancsot küldtek a király nevében. Először a fősereghez való csatlakozásra, aztán hogy Havasalföldre törjön be. A két utolsó parancs a királyi sereggel való egyesülésről szólt. Szapolyai futárával óvta a kormányt, ne ütközzenek addig, míg ő meg nem jön, de a két utolsó parancsot olyan későn küldték el számára, hogy Mohácsra meg nem érkezhetett.
1526. augusztus huszonkilencedike
Magyarország királya – az egész kormánnyal együtt – minden stratégiai megfontolás nélkül Tomorira is csak az utolsó pillanatban erőszakolta rá a vezérséget. Az egész magyar sereg huszonnégy-huszonöt ezer emberből állott. A seregnek csak kétharmada, legfeljebb tizenhatezer ember volt magyar, a többit lengyel, német, morva zsoldosok tették ki. Velük szemben a szultán hetven-nyolcvan ezer főnyi rendes és hozzávetőlegesen ötvenezer fős irreguláris katonasággal rendelkezett. Burgio Antal már 1526. július tizedikén kétségbeejtőnek mondta Magyarország helyzetét, mert nincs vezető, nincs rend, nincs pénz, és egyáltalán hiányzik mindaz, ami a hadviseléshez kellene, és csak az ellenségtől függ, hogy mit hagy meg a szerencsétlen országból. A mohácsi csatában a töröké volt hadászati szempontból a fejlettebb sereg, míg a magyar haderő visszaesést mutatott Mátyás király korához képest. Nem volt tüzérsége, hiányzott a fekete sereg. A magyar haderő bátor, de szervezetlen lovagseregnek volt tekinthető. Míg a magyarok erős rohamtól vártak mindent, a szultáné korszerű, hadászati szempontok által vezetett sereg volt.
A magyar csatarendben több száz szerzetes is harcolt elöl, különböző rendből és zárdából. Saját zászlójuk alatt harcoltak, de végül mind elestek, mert páncél nélkül voltak. Köztük volt a pécsi egyetem diáksága is, akik nagyrészt itt vesztek el. A csatában a magyar sereg megsemmisült, a menekülők nagy része a Csele-patak mocsarában lelte halálát. A királyon kívül a csatában életét vesztette az esztergomi és a kalocsai érsek, továbbá öt püspök. A nemesek közül összesen huszonnyolc főúr és több mint ötszáz lovag. Elveszett a király mellett az ország vezető rétegének jelentős része.
A mohácsi vereség logikus következménye volt a beállott belső romlásnak. A csatavesztés az erő, ügyesség és megfontolás nélküli vakmerőség fájdalmas kudarca volt. Az ország vezetői a gyenge magyar sereget minden számítás nélkül vetették be, a vak szerencsére bízva a diadalt vagy balsikert. Az ország Mohácsnál elbukott, elvesztette függetlenségét és önállóságát.
Mohács ötszáz éves évfordulója, 2026. augusztus huszonkilencedike számunkra nem ünnepnap. Ezen a napon kegyelettel emlékezünk azokra a hős magyarokra, akik életüket áldozták fel a hazáért.
A szerző Gamauf András történész kutató
Felhasznált források és irodalom:
Dr. Marczali Henrik: Az újkor története 1883. I. kötet.
Salamon Ferencz: Magyarország a török hódítás korában 1864.
Mohácsi emlékkönyv sz. Lukinich Imre 1926.
Hóman–Szekfű: Magyar történet 1928-33. 3. kötet.
Asztalos–Pető: A magyar nemzet története 1932.
Perjés Géza: Mohács 1979.
Gamauf András: Vár 2007/1.
