Fair30 °C
2019. augusztus 20. kedd István
Menü

Kovács Szilvia: a hajam már nő!

Kovács Szilvia: a hajam már nő!

Egy étteremben társalogtunk kolléganőmmel egy kávé mellett, hogy ne zavarhasson senki. Hogy csak rá figyelhessek. Szilvi nyitott lelkű és szívű – azt hiszem, kitárta mindkét kaput.

- Közel háromnegyed éve fogtad, és kivontad magad a forgalomból. Éppen hosszú hétvégére készültetek, valami alapos kikapcsolódásra. Aztán nem úgy jött össze...

- Két nappal az ominózus hétvége előtt kezdődött. Felfedeztem egy csomót a mellemben. Úgy vagyok beállítva, hogy nem ijedezek mindentől, ezért összepakoltam az utazós dolgokat, aztán beszaladtam a kórházba vizsgálatra. Jött egy kis ultrahang, mammográfia, és az orvos azt mondta, baj van. De kihagytuk az ilyenkor kötelező biopsziát, és azért is elmentünk Füredre.

- Elmentetek a wellnessnek nem nevezhető hétvégére, de mi járt ott a fejedben?

- A gyerekek nélkül mentünk, igazi kikapcsolódós pihenésre. Három napig félrevonulva járkáltam fel s alá. Nem tudtam, mi a betegség, csak az allergiámat ismertem, egyébként orvossal nem találkoztam. Buta dolog, de képeket rajzoltam a fejemben, hogyan fogok kinézni, ha nagyon beteg leszek. Nemcsak a kinézetre gondoltam, hanem kívül, belül. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy kopasz, sovány, összefonnyadt és belül megtört lelki beteg ember leszek. Ezekkel a képtelen képekkel harcolva gyűjtögettem az erőt a legnagyobb feladatra, a gyerekekre. Muszáj anyának lenni, reggel reggelit tenni az asztalra, óvni őket széltől, naptól! Füreden többször is bementem egy templomba imádkozni. Az egyik ilyen alkalommal – nem tudom, mi volt az, és soha nem is mondtam senkinek – kaptam egy jelet: ha kitartok, menni fog. Hazaérve elmentem arra a biopsziára... Volt anyukámnak két mell- és egy tüdődaganata. Ha lehet ilyet mondani, szerencsés volt, mert mindent időben fedeztek fel. Szóval bekövetkezett a biopszia, és felpörögtek az események. Orvostól orvosig jártam. Elkerülhetetlen volt a műtét, mert magam is szerettem volna, ha a daganattól megszabadulok.

- Engem az orvosi procedúra, a műtét nem érdekel. Neked nyilván fontos, hiszen az életedért küzdöttél a doktorokkal együtt. Mindent ismerve – diagnózis, felfedezett rák, esélyek – te úgy döntöttél, hogy magad szeretnéd bejelenteni a Fehérvár Televízió dolgozóinak a történetedet. Azt a mélyből feltörő csendet soha nem felejtem. Pár másodperc alatt te lettél támasza döbbent kollégáidnak. Miért akartad elmondani mindenkinek a helyzetedet?

- A mi közösségünk kicsi és zárt. Nem viseli, ha kívülről jönnek a hírek. Én sem akartam, hogy másoktól tudják meg a dolgokat! Ráadásul tartoztam ezzel a sok szeretetért, amit kaptam a kollégáktól. Valami olyasmit mondtam, hogy rákom van, de nyugi, legyőzöm, és jövök vissza. Úgy is gondoltam, hogy ripsz-ropsz letudjuk a bajt. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem ripsz-ropsz, hiszen áttétek is voltak a hónalj-nyirokcsomóban.

Kovács Szilvia: a hajam már nő!

- Azon a bejelentésen – mivel mindent tudtam – háttérből figyelhettem a közösséget. Csapatot építettél. Az egyébként soha sem szerény egyének egója erősen megkopott, és kicsit mindenki figyelt mindenkire. A te szakmádban követelmény a külső és a szép hang. Akkor olyan útra indultál, ahol mindezt elvesztheted. Nem féltél ettől?

- De, féltem. A lehetetlent kértem, hogy hajatlanul, kemoterápiákkal terhelve is dolgozhassak, ha lesz erőm, és ezt megkaptam. Akkor jött a parókás időszak. Ha nem volt hányingerem, beülhettem a stúdióba, és konferálhattam a híradót. Szerintem sokan tudták a városban, mi van velem, de akadtak, akik lelkesítettek.

- Te magad osztottad be magadat, hogy a kemoterápiás kezelések után mikor tudsz kamera elé ülni. Még ebben is te dolgoztál és nem más – például én, akinek kellett volna. De féltetted-e a hangod, a szépséged, ami elmehetett volna?

- Az életem is elmehetett volna! Nemcsak a betegség miatt, de a kezelések miatt is. Féltem, persze, hogy féltem. És féltettem a nőiességemet is, hiszen ez a kór megtámadta a mellemet, a kezelés a hajamat, a szemöldökömet, a szempillámat, amik jobban megkülönböztetnek egy férfitól!

- Nagyjából egy szülésnyi időszak telt el a szerkesztőségi bejelentésed óta. Kilenc hónap után érzel valamilyen "újjászülettem-érzést"?

- Rák nélkül sok mindent vesztettem volna. Értékelem a legkisebb időt is, amit a gyerekeimmel tölthetek, megtalálom az örömöt a munkámban, képes vagyok lelkesedni apró dolgok miatt is! Ha kimegyek a napra vagy a felhős ég alá – mindegy – azt mondom, hogy gyönyörű, boldog vagyok, hogy láthatom. Ajándék, hogy a legapróbb dolgokat is észrevehetem, megélhetem. Nekem most minden kollégám cuki, mert boldog vagyok, hogy láthatom őket!

- Másodszor is közösséget építettél. Követeltem tőled, hogy vedd le azt a parókát, mert anélkül is szép vagy. Féltél tőle, de addig unszoltalak, amíg egyszer csak összehívtad a tévés közösséget, hogy szavazzanak: parókával vagy nélküle! Én már többször láttalak – erőszakosságomnak köszönhetően – rövid hajjal, de a kollégák nem. Mikor megjelentél rövid hajjal, felsikoltottak, hogy te kellesz! Beültél a stúdióba, és teljesítetted a közösség akaratát...

- Nekem kényelmesebb volt otthon paróka nélkül, de a kollégák látnak engem, és nekik kell elviselniük a látványt, ezért nélkülük nem dönthettem. Amikor közfelkiáltással a parókanélküliségre szavaztak, felszabadultam, és beültem a stúdióba azzal a tudattal, hogy az emberek a hírek miatt nézik a híradót, nem miattam. A hajam már nő, és hogy ide juthattam, köszönet jár a családomnak, barátaimnak, az orvosoknak, környezetemnek, munkatársaimnak és persze a Jóistennek!

Kapcsolódó cikkek

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Eseménynaptár