A békegalamb és a sárga sisak – fehérvári május elsejék emlékei
A békegalamb és a sárga sisak – fehérvári május elsejék emlékei
A békegalamb és a sárga sisak – fehérvári május elsejék emlékeiEgészen rettenetes dolog egy közösségben a legöregebbnek lenni, pláne azok után, hogy nagyjából mindenhol a legfiatalabb voltam sokáig. Ahogy a bemutatkozásomban is írtam: "valamikor a ’70-es évek végén fogant, de csak a következő évtized elején látta meg a napvilágot." A jó matekosok, biológiások ebből könnyen kiszámolhatták, hogy mi az ábra. Igen, '86-ban már saját öntudattal és békegalambbal felvértezve nézhettem a felvonulást többezred-magammal a csernobili radioaktív felhő alatt. Utóbbiból csak annyit érzékeltem, hogy apám és anyám addig is fokozott gyümölcsmosási kényszere tetőfokára hágott és mindent még alaposabban átdörzsöltettek a piros-fehér kockás, cafrangos szélű konyharuhával. Bár az ukrán atomreaktor április 26-án robbant fel, itthon csak három nappal később jelentek meg az első hírek erről és a május elsejei Népszabadság pedig végképp megnyugtatott mindenkit, hogy talán a közelgő cseresznyeszezont nem fenyegeti az atomrobbanás: „Hazánk légterében nem növekedett számottevően a radioaktivitás”.
Szóval akkor május 1-re fel! Ez a nap gyerekfejjel olyan igazi piros betűs ünnepnap volt, mint a karácsony, amikor moziba vittek az aktuális Disney-rajzfilmre, hogy közben felállítsák a fát, vagy mint a fészekrakás a nyúlnak valamikor tavasszal. (Utóbbival kapcsolatban érthetetlen volt, hogy miért mindig máskorra esik.) Május első napjának totemállata egyébként a békegalamb volt. Egy ujjnyi farúdon egy kartonpapírból kivágott fehér galamb, aminek a seggéből krepp-papírból készült színes csíkok omlottak alá. A békegalamb a május 1-jei felvonulás idején kiválóan alkalmas volt lóbálásra és hadonászásra, majd estétől elfoglalta méltó helyét a szekrény és az erkélyablak közötti sarokban. Az év hátralévő részében időnként előkerült, a kreppcsíkok leszakadtak, és ezért elképesztően jól lehetett nindzsázni vele, vész esetén pedig akármilyen kardként megtette.
A Nagy Május Elsejei Felvonulás hagyományosan a Népköztársaság útján (mai Várkörút) volt esedékes minden évben. Ünneplőben kellett menni, szépen megfésülködve, fehér ing, fehér zokni térdig rántva, nyomorult szandál, rövid kertésznadrág, ahogy az minden akkoriban 10 év alatti gyermek anyjának fantáziájában divatosként élt. Bal kézben békegalamb, jobb kézben lufi, később vattacukor. Rózsaszín, ha lehet, esetleg fehér.
Az egész cécó elképesztően monstre volt egy 6-7 éves, székesfehérvári gyerek fejével. A brigádok felvonultak, mi valaminek örültünk, ők is, volt egy bácsi, aki az erkélyről integetett és látszólag mindenki legálisan itta magát porcelánrészegre még sötétedés előtt. De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy megérkezettt a nyár szele: ez volt az a nap, amikor kinyitott a strand és a vidámpark! Helló, nyári szünet, nagyon közel vagy már! A Vidámpark (a mai Koronás Park helyén) az egyik legmenőbb hely volt az egész városban. Volt dodzsem, lehetett horgászni, két (!!!) óriáskerék (jó, az egyik nem annyira óriás, inkább csak ilyen hegyi troll méretű lehetett), hajóhinta, rakétás ringlispíl, kötött pályás biciklizés és persze csónakázni is lehetett a tavon.
A székesfehérvári Vidámpark egykori bejárata (Fotó: retronom.hu)
Ráadásul valamiért ez volt az a nap is, amikor már legálisan lehetett fagyizni. Miközben valami rejtélyes okból kifolyólag alig 24 órával korábban is még "te, megfázik annak a gyereknek a torka!" volt a családi felkiáltás, addig a munka ünnepén már csúszott a gombócos csokivanília a Viniczaiban, a Vörösmarty Cukrászdában pedig az olasz csavaros volt a legnagyobb király.
Az egész egyszerűen annyira menő volt, hogy elképzelhetetlennek tűnt, van ennél jobb hely a világon. Bárhol. Oké, mondjuk azt se nagyon tudtuk, hogy van világ a Székesfehérvár-tábla után. Szóval tök jól elvoltunk '86-ban (is) a mi kis radioaktív csernobili felhőnk alatt a békegalambunkkal, a csavaros fagyival, meg a ragyogóra mosott gyümölcsökkel a vidámparki őrületben.
'87-ben meg még ennél is jobban, ahogy a Fehérvár TV archív felvételeiből kiderül:
Most arra külön nem térnék ki, hogy a fekete emberek látványa milyen alig eltitkolható hisztérikus reakciót váltott ki akkoriban úgy általában a magyarokból, de nagyjából ezt csak ahhoz lehetett mérni, ahogy apa (már másodszor józanon) és anya (másodszor nagyon mérgesen) leültek a tévé elé, hogy akkor együtt megnézzék a május 1-jei tévéműsorok csimborasszóját, a kívánságműsorok netovábbját: a Felvonulók kérték című csodát. Ami tulajdonképpen valahol egy ünnepi és felnőtt kiadása volt a Három kívánságnak, a Zenebutiknak, a Bongónak és egyúttal méltán tekinthetjük a mai Kívánságkosár korai elődjének. A '80-as évek magyar humoristáinak (korabeli stand up comedy) legnépszerűbb párosa, a Markos-Nádas így figurázta ki ezt:
Aztán az egésznek valahogy hirtelen vége szakadt. Kisdobos még voltam, de úttörő már nem, és úgy nézett ki, hogy a Rózsaszín Párduc Őrsnek is befellegzett. Ez az egész május 1-jei vonulgatás is szépen lassan elmúlt – ennek következtében feltehetően a békegalamb-gyárosok és a hurkapálcára fűzött magyar zászlók gyártói is csődbe mentek. A Vidámpark maradt, meg a strand is, és egy kicsit megkopott a gyümölcsmosási kedv is. Igaz, hogy a radioaktív cézium-137 izotóp felezési ideje kb. 30 év, de ezt mi gyorsan pár hónapra redukáltuk családilag. Jó, persze, Székesfehérvár nem Pripjaty, az atomerőmű közvetlen közelében épült kisváros, és a radioaktív felhő is hol volt már...
A felvonulások után néhány évvel aztán valaki kitalálta, hogy a munka után (mellett) legyen ez a nap a sporté Fehérváron. Remek ötlet! Ekkor ismerkedtünk meg a streetball kifejezéssel és Fehérvár hivatalosan is elkezdett megőrülni a kosárlabdáért.
1994. május elseje vasárnapra esett. Eleve mennyire szerencsétlen dolog az, amikor a munka ünnepe szabadnapra esik, de még ennél sokkal szerencsétlenebb volt ez a nap összességében. Ekkor tartották az első fehérvári Streetball Majálist, amit a Polgármesteri Hivatal előtti téren, vagyis az Országalmánál kialakított pályákon rendeztek meg. A barátokkal úgy döntöttünk, hogy az sem akadályozhat meg minket a részvételben, hogy kosárlabda ismereteink a nulla felé konvergáltak. Jó, a suliban nagy királyok voltunk, de azért éreztük magunk körül a minket a külvilágtól és a valós kosárlabdától gondosan megóvó Rákóczi tornatermének négy falát.
Hát persze, hogy azonnal a legnehezebb ellenfelet kaptuk a csoportunkban! A Szárnyaló Betétek fantázianévre hallgató csapat tagjai az akkori Alba Regia kosárcsapatának tagjaiból kerültek ki. Mi nyolcadikosok voltunk, ők két méter magasak. Ezt a hátrányt a meccs végéig nem sikerült ledolgoznunk, gyakorlatilag ők kosárlabdáztak, mi pedig bújócskáztunk a láb- és derékerdőben. A végén azért valahogy összehoztunk egy pontot – vagyis nyilván ők nekünk, csak hagyták, hogy elhiggyük.
Otthon a panelház lépcsőjére kuporodva elemeztük a történteket, persze nem nagyon volt mit. Egyszer csak nyílt az ablak a harmadikon, és anyukám lekiabált: "Gábor, azonnal gyere fel! Meghalt a Senna!" Aznap a San Marinó-i pályán balesetet szenvedett minden idők talán legjobb Forma-1-es pilótája, Ayrton Senna. Úgyhogy nekem a május elsejék a békegalambról és arról a konyhai lekiabálásról maradnak örökre emlékezetesek. Nem volt többet a sárga sisakos brazil, akiért megérte volna ébren maradni vasárnap délutánonként. Azóta a legtöbbször én is alszom a motorzúgás mellett. Viszont jövőre csak ki kéne menni megnézni megint ezt a Streetball Majálist...
