A határok átlépéséhez bizalom kell! – beszélgetés Zemlényi Eszter operaénekessel
A határok átlépéséhez bizalom kell! – beszélgetés Zemlényi Eszter operaénekessel
A határok átlépéséhez bizalom kell! – beszélgetés Zemlényi Eszter operaénekesselAz előző évek nyarai a kurzusokról szóltak, a fellépések mellett az önképzésről. Idén is tervben van néhány hasonló program, de úgy alakítottam, hogy legyen egy kis időm pihenni is. A következő hónapok elég szorosak lesznek. Előttem áll több koncert és verseny, illetve Bach 51-es kantátáját énekelem a Zemplén Feszten, ami szintén szép feladat.
Végeztél már a Zeneakadémián?
Többször is! A mi évfolyamunk volt az utolsó, akiket még engedtek főiskolai szakra felvenni, itt végeztem magánénektanár és ének-kamaraművész szakon. Ezt folytattam egy kétéves mesterképzéssel ugyanitt: Halmai Katalinnál végeztem oratórium-dal szakon, és most fejezem be az újabb tanári diplomámat, amellyel már konzervatóriumban is taníthatok.
Mennyire volt tudatos a pályaválasztásod?
Nem nevezném tudatosnak, inkább döntések útján jutottam erre az útra. Talán az első diplomám utáni évben, 2011-ben döntöttem úgy, hogy az ének nemcsak a tanítás szintjén, hanem előadóként is a hivatásom lesz.
Speciális, ugyanakkor a világ legtermészetesebb helyzetében vagy, hiszen a hangod a hangszered. Mi kell ahhoz, hogy az ember ki tudja bontakoztatni a tehetségét?
Az önismeret nagyon fontos, de csupán azért, mert ezáltal ismerhetek rá arra, hogy képes vagyok a határaimon túllépni. A határok feszegetéséhez viszont már inkább önbizalom kell. Bízni abban, hogy képes leszek rá.
Miben bízol, kiben bízol?
A tanáraim mindig nagyobb bizalommal voltak irántam, mint amennyire én bíztam saját magamban. A biztatásaikból merítettem erőt, hogy folyamatosan továbblépjek. Fontos állomása volt ennek az első koncertem, amit hét éve itt, Fehérváron adtam az Alba Regia Szimfonikus Zenekarral. Egészen nagy meglepetésként ért a felkérés! Előtte mindig úgy gondolkodtam, hogy „Istenem, csak egyszer énekelhessek szimfonikus zenekarral!” Reménykedtem benne, hogy ez valaha létrejön, és éppen itt, a szülővárosomban valósult meg a vágyam. Teljes gőzzel készültem a szerepre, amiről tudni kell, hogy az egyik legnehezebb szopránszóló Haydn-tól. Érdekes lenne újra elénekelni, meglátni, hogy hét év távlatából most hogyan adnám elő. Ma már sajnos kevesebbet vagyok Fehérváron. Sokat énekelek külföldön, illetve Magyarország vezető együtteseivel fogok koncertezni a következő évadokban.
Tanítani hivatás, operát előadni művészet.
Én nem választom szét a kettőt: a tanítás is művészet. Nagyon szeretek tanítani, nem akarom abbahagyni, szeretném, ha mindig maradna időm erre is, hiszen amellett, hogy lehetőség arra, hogy motiváljak, tudást adjak át, önismeretet is ad, tükröt, amelybe előadóként belenézve építkezhetek. Színpadra állni egy másikfajta művészet.
Mit szeretsz a tanításban?
Fantasztikus embereket sodor elém az élet, és nagyon örülök, hogy velük dolgozhatok. Vannak nálam fiatalabb, de idősebb tanítványaim is, akiktől magam is rengeteget tanulok. Számomra a tanítás adja az egyensúlyt. Amikor előadóként énekelek, készülök egy koncertre vagy fellépek a színpadra, az rólam szól. Félő, hogy ez a központi szerep átformálja az embert: énközpontúvá teszi a jellemét, a személyiségét. Én ezt szeretném elkerülni.
"Ne többet, csak pont azt tudjam teljesíteni, amire képes vagyok!'
(Fotó: Zemlényi Eszter sajtá archívuma)
Nagy a kísértés?
Kísértéstől függetlenül kell erre vigyázni. Nem az a fontos, hogy mennyire vonzó a rivaldafény, hanem az, hogy meg se adjam a lehetőségét annak, hogy elszálljak. Nekem ebben a tanítás segít, de úgy gondolom, mindenki meg tudja találni az életében azokat a pontokat, amelyek egyensúlyt teremtenek számára.
Június közepén állsz színpadra az Armel Operaverseny döntőjében. Nemrég elhoztad az egyik legrangosabb nemzetközi megmérettetés, a Klaudia Taev Nemzetközi Énekverseny harmadik helyezését. Ezt megelőzve tavaly megnyerted a Petrovics Emil Énekversenyt, és különdíjas lettél a Nemzetközi Simándy József Énekversenyen. Fontos tapasztalatok, sikerek voltak ezek számodra?
Csodálatos dolog ilyen versenyeken részt venni, jó eredményeket elérni. Az észtországi verseny, amely a Baltikum legrangosabb énekversenye, öt fordulóból állt. Több száz jelentkező közül végül hatan maradtunk a döntőben, mégsem éreztem egy percre sem a rivalizálást. A versenytársak drukkoltak egymásnak, más megmérettetésről már ismerték egymást, és nagyon könnyen befogadtak a társaságukba. Mind emberileg, mind szakmailag nagyon sokat jelentett ez számomra. Jó kapcsolatokat lehetett építeni, amelyeket remélem, tudok majd hasznosítani a jövőben. És megtapasztalhattam egy olyan nemzetközi verseny mezőnyét, amilyenre mindig is vágytam.
Egy ilyen felívelőben lévő pályán elvárás, hogy az énekes versenyeken tegye mérlegre a tudását?
Egyáltalán nem. Az ismertséghez, a sikerhez több út vezet. Van, aki az egyre magasabb színvonalú iskolákat választja, van, aki a számomra is nagyon vonzó operastúdióban találja meg a fejlődés útját. Nekem fontos, hogy utazhassak, hogy ne legyek lekötve egyetlen helyre. A versenyzés az én egyik utam, ebben látom a lehetőséget arra, hogy esetleg egy külföldi menedzseriroda felfigyeljen rám. Azokban a lehetőségekben hiszek, amelyeket a versenyek által fogok tudni kamatoztatni.
Doppingol a versenyhelyzet? Mennyire vagy stresszes egy-egy megmérettetés előtt?
A színpadra lépést jól bírom, inkább az előtte lévő készülődés időszakában adom ki a feszültséget. Melyik ruhát vegyem fel, hogyan legyen a hajam – ilyen apróságok vannak, de azt hiszem, valamin kell izgulni! Ha nem is bevallottan, de mindenképpen a színpadra lépés az, ami a stresszt okozza, csak nálam nem ott jön ki a feszültség – és ez szerencse.
Egy nemzetközi énekversenyen, de még nem a színpadon
(Fotó: Zemlényi Eszter saját archívuma)
A színpadra lépéshez is kell a bizalom.
Mielőtt felmegyek a színpadra, mindig azt kérem a mennyei Atyától, hogy ne többet, csak pont azt tudjam teljesíteni, amire képes vagyok. Az, hogy napról napra megadja ezt nekem, az ő gondviselése, az ő döntése. Én mindent megteszek érte, és próbálom ezt nem erővel tenni.
Mennyire számít a tehetség és a képzettség mellett a külső?
Egészen kicsi koromtól azt tanultam, hogy nem szabad a külső alapján senkit megítélni – ezt tartom helyesnek. Viszont be kell látni, hogy a mi szakmánk az esztétikumra is épül. A szép megjelenés, a jó tartás, a kellemes bevonulás, az energikus hozzáállás mind hozzátesz az előadáshoz. És fontos, hogy beleadjuk önmagunkat, ettől lesz egy darab egyéni, ettől lesz hiteles. Az összhang és az összkép a fontos, és ebben benne van a külcsín is. A közönség is azt szereti, ha valakinek stílusa van. Ez nem lesz feltétlenül mindenki számára szerethető, de azt is el kell fogadni. Én azért még törekszem arra, hogy olyat tudjak adni, ami karakteres, de a legtöbbekhez közel áll.
Van-e számodra etalon az énekesek között?
Vannak olyan művészek, akiknek az előadásáért rajongok. Ilyen Barbara Bonney, Kiri Te Kanawa, de nagyon szeretem Renée Fleminget is. Szerencsés vagyok, mert két olyan tanárom is volt, akik példaképként állnak előttem: Halmai Katalin, akinél az egyetemen tanultam, valamint Kertesi Ingrid, a jelenlegi tanárom. Ingrid hangja már gyerekkoromban elvarázsolt: a Walt Disney-féle Csipkerózsika magyar szinkronjában ő énekelte Csipkerózsika dalát, mikor versenyt énekel a madarakkal. Egészen kicsi voltam, amikor ezt hallgattam. Emlékszem rá, hogy rongyosra járattam a szalagot, és kívülről fújtam a dalt.
A Zemlényi család (Fotó: Simon Erika)
Fehérvári lány vagy, ideszülettél a Zsolt utcába. Édesanyád Zemlényi Katica, a Zsolt utcai plébánia kántora és a Vox Mirabilis kórus vezetője. Édesapád, Zemlényi János pedig lelkipásztori munkatárs és a kórus hátországa. Mit hoztál ebből a családból? Két testvéredet és a szüleid társadalmi, kulturális tevékenységét ismerve talán ambíciót…
Nem hiszem, hogy ambíció nélkül érdemes bármit csinálni. Azt tanultam otthon, hogy amit elkezdtem, azt vigyem véghez. Amit a szüleim akartak, azt teljes erőbedobással tették, és nemcsak maguk miatt, hanem a közönség és a munka iránti tiszteletből is. Ezt látom a testvéreimen is: becsülik a saját munkájukat, hivatásukat, és én is erre törekszem. Soha nem az eredmény volt a cél, nem versenyeztettek minket otthon, eredmények nélkül is ugyanígy dolgoznánk, törekednénk a jobbra. Az, hogy ennek a munkának látszik az eredménye, külön áldás.
