Az érzékenyítés, érzékenyedés 5 jó gyakorlata
Az érzékenyítés, érzékenyedés 5 jó gyakorlata
Az érzékenyítés, érzékenyedés 5 jó gyakorlataFurcsa kifejezés ez az érzékenyítés. Bár már egy ideje ez a szakkifejezés arra a befolyásolásra, nevelésre, mely odafigyelésre, empátiára és a „normálistól”, a megszokottól való eltérés, vagyis a másság, a kisebbség, a fogyatékosság elfogadására nevel. De valahogy mégis nagyon nehezen kerül be az átlagember szókincsébe.
Persze valahol érthető, hisz társadalmi szinten is csak pár évtizede foglalkozunk vele, évtizedekkel ezelőtt például a mozgáskorlátozottság vagy a siketség az egyén és a családja gondja volt. Akadálymentesítésről sem hallott senki. Ma meg már komolyan föl tudunk háborodni, ha mondjuk egy pályaudvaron kerekesszékes honfitársunk csak nehézségek árán tud a peronra jutni, vagy fölszállni a vonatra. És ez így van rendjén, mert az effajta gyakorlati tapasztalatok érzékenyítenek bennünket.
Mindig érdekes kipróbálni, hogyan mozog egy kerekesszék (Fotó: Horváth Reni)
Összeszedtünk pár példát arra, mi segíthet az ép(?) embereknek abban, hogy jobban megértsük fogyatékkal élő embertársainkat. Egyébként ők nemcsak a mozgáskorlátozottak, hallássérültek, vakok és gyengénlátók, Down-szindrómások hanem például azok, akik túlmozgásosak és nem tudnak finom mozdulatokat végezni vagy az autista spektrumzavarban szenvedők is.
Mesék gyerekkorban, de akár felnőttként is
Vannak már kifejezetten érzékenyítő mesekönyvek is, mint mondjuk Loványi Eszter: Kuku és barátai – Ismerjük meg közösen a segítőkutyák világát! című műve, vagy Bartos Erika: Őrangyal - Mesék az elfogadásról című munkája. De egyébként gondoljunk csak bele, hogy a magyar népmesékben a táltos paripa mindig rozzant gebének látszik, és meg kell hallgatni, ismerni ahhoz, hogy feltáruljanak a képességei. Vagy mondjuk Süsü is megtapasztalja a kirekesztést, mert MÁS, mint a többi sárkány. Aztán jön az érzékeny királyfi és a barátságuk megváltoztatja az emberek előítéleteit (a sárkányokét persze nem…)
Egy mesebeli mesterség: a vajköpülés (Fotó: Horváth Reni)
Saját tapasztalat gyerekkorban
Hihetetlen, hogy a gyerekek nemcsak előítéletektől mentesek, hanem valahogy ösztönösen érzékenyednek is. A kislányom az óvodában találkozott először fogyatékossággal. A csoportjában volt egy hallássérült kislány, aki egy kis vadóc volt és valahogy kinézte magának az én lányomat, piszkálta, húzogatta a haját, a lányom meg csak futott előle. Aztán valami csoportkirándulás alkalmával a két lány egy autóban utazott a vasútállomásig. És valahogy ez a kétszer pár perces út úgy összehozta őket, hogy azt a délutánt, meg utána még nagyon sok délután és egész nyári napokat töltöttek együtt. Néha összekaptak azon, hogy az egyik nem érti a másikát, de épp így tanulták meg, milyen egy nem halló/halló gyerekkel együtt játszani, közösen medencézni, ahol még a hallókészülék sincs egyikőjük segítségére sem.
Saját tapasztalat felnőttkorban
Én nem mondom, hogy mindenki törje el a lábát, pláne a térdét, hogy a lába egész hosszában be legyen gipszelve és ne tudja hajlítani. De ha már valakit baleset ért, hát a saját bőrén tapasztalhatja, milyen mozgáskorlátozottként fölmenni akár egy lépcsőfokot is. Ezután biztosan nem pöröl, ha valaki nem ugrik föl sebesen a buszra… És akkor itt ugye nem a kerekesszékbe kényszerültekről, hanem csak a bottal járókról van szó.
Együtt bringázni jó, de vakon azért egy kicsit más (Fotó: Horváth Reni)
Együtt csinálni valamit
Például együtt biciklizni. Persze egy érzékenyítő rendezvényen te vagy az, akinek bekötik a szemét és rá kell bízzad magad valakire, aki eléd ül a tandemen. Rájössz, hogy milyen állandó szorongás annak az élete, aki egy alapvetően vizuális világban nem lát. Aztán ugyanezt kipróbálhatod persze fordítva is. Úgy, hogy te ülsz elöl és te vagy felelős azért, hogy az az ember, aki mögötted ül, ne érezze magát bénának, kiszolgáltatottnak és persze nem történjen semmi baja sem. Ennek lehet mondjuk egy vállfaja az, ha mondjuk foltvarró tanfolyam helyett például egy jelnyelvi tanfolyamra íratkozunk be.
Részt venni profi érzékenyítésen
Egyszer egy iskolai foglalkozáson vettem részt, ahol a vaksággal ismerkedtünk: szaglás és tapintás alapján kellett felismerni egy kosárnyi zöldséget, szaglás alapján a fűszereket, kávét. Ez még egyébként egészen egyszerű volt ahhoz képest, hogy bekötött szemmel el kellett „olvasnunk” néhány Braille-írással írt betűt és utána ugyancsak vakon egy lapra lerajzolni…
