Lélekemelő és lélekfájdító hivatás - Rózsa Katalin vakvezetőkutya-kiképzővel beszélgettünk

Papp Brigitta

·Életmód·

Lélekemelő és lélekfájdító hivatás - Rózsa Katalin vakvezetőkutya-kiképzővel beszélgettünk

Papp Brigitta

·Életmód·

Jelenleg három kutyával él együtt Zámolyon Rózsa Katalin, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Szövetségének kutyakiképzője. A három kutyus közül pedig kettő hamarosan majd egy látássérült ember életét teszi könnyebbé, teljesebbé. Ám míg ez megtörténik, az hosszú idő és még több munka.

 - A vakvezetőkutya-képzés fél éves kemény munka, de ehhez az kell, hogy az az egyéves kutya, aki hozzám kerül képzésre nagyon sok ingerrel találkozzon addigra, tömegközlekedjen, lakásban tudjon viselkedni, vagyis egy átlag jól nevelt kutya szintjére kell, hogy eljusson. Ezt a munkát önkéntesek végzik nekünk, és folyamatosan keresünk is olyanokat, akik vállalják, hogy szocializálják a kutyusokat, viszik magukkal mindenhová, alapdolgokat tanítanak nekik, pórázhoz szoktatják. Én is így kezdtem a pályafutásomat, a Jócsontok Kutyasuliba jártunk iskolába az első kutyámmal. Nagy büszkeség, hogy most ide jöhetek vissza bemutatni, hogy az azóta eltelt öt évben mit tanultam, tanultunk.

Bármelyik kutya alkalmas arra, hogy látássérültet segítsen?

- Nem, először is fontos a méret. Nem lehet túl nagy a kutya, mert akkor nehezen közlekedik, macerás a buszra felszállás, de nem lehet túl kicsi sem, hiszen egyrészről nem veszik őt észre az emberek, másrészről pedig nem tudja azt a húzást kifejteni, aminél fogva irányítja a látássérültet. A külcsín is számít náluk, hiszen bizalomgerjesztőnek kell lenniük. A legtöbb helyen, buszon, tömegben mindig akad olyan ember, aki fél a kutyától, és egy szigorú kutyaarc nem kelt túl jó benyomást, adott esetben kimondottan ijesztő is lehet, míg egy labrador a maga kajla, kölykös fejével sokkal inkább bizalomgerjesztő. De ez csak a felszín, tulajdonságaiban is meg kell felelnie sok kritériumnak.

Bátornak, magabiztosnak kell lennie, nem lehetnek félelmei például attól, hogy elhalad mellette egy busz vagy egy hangos motor. Nem félhet az emberektől, de agresszív sem lehet se kutyákkal, se emberekkel. Tűrnie kell azt is, ha valaki véletlenül rálép a lábára a tömegben, nem fordulhat vissza és haraphat, ha fájdalmat okoznak is neki. A tériszony is kizáró ok, és persze az is kell, hogy szeresse az embereket és munkát is.

A kutyák tisztában vannak vele, hogy milyen feladatot kaptak, hogy adott estben egy másik élőlény életéért felelősek vagy csak a jól begyakorolt feladatot végzik el?

- Az elején még nem tudják ezt, de később megértik. Csányi Vilmos etológus bizonyította be, hogy a segítőkutya egy idő után rájön, hogy adott esetben egy másik élőlény életért felel. Amíg a kiképzés dolgozik a kutyában, addig csak azt tudja, hogy meg kell állni, ha valahol szintkülönbség van, vagy bizonyos helyeken oldaltávolságot kell tartania, mert ezt tanulta. Aztán eltelik egy kis idő – ez kutyánként változó, hogy mennyi –, és az állat rádöbben arra, hogy a gazda, aki vele van, nem lát. Onnantól kezdve elkezdi védeni. El kezd rá nagyon figyelni, óvja akkor is, amikor éppen nincs munkában. Az előbb említett Csányi Vilmos könyvében is jól példázza ezt az egyik történet, amikor a segítőkutya el volt engedve munkából, vagyis nem volt rajta hám. A kutya látta, hogy a látássérült egy gödör felé közeledik, ezért visszarohant és megbökte, jelezte neki a veszély, pedig már „szabadságon” volt.

Rózsa Katalin és Léda, aki hamarosan képzett vakvezetőkutya lesz (fotó: Pápai Barna)

Milyen érzés az, hogy olyan munkát végzel, amivel másnak adott estben az életét teszed teljessé?

- Nagyon jó érzés. Eredetileg grafikusként dolgoztam itt, Székesfehérváron, de aztán a kutyás élet annyira beszippantott, hogy ez lett a hivatásom. Nem mindig könnyű, sokszor lelkileg sem egyszerű. Nagyon sokat kellett és kell is még ehhez hivatáshoz tanulnom, és azt is látom, hogy előttem is hosszú út áll sok szempontból, ráadásul az emberekkel sem mindig könnyű. Rengeteget dolgozunk a képzés alatt a kutyákkal az utcán, és nagyon sokszor szembesülünk vele, hogy az emberek nem mindig tudják, hogyan kell egy vakvezetőkutyával viselkedni. Nehéz és összetett munka ez, de semmiért nem cserélném el.

Azt átélni, hogy egy látássérült ember a kutyájával egymásra talál, összeszokik és harmonikus munkával haladnak együtt az úton, úgy, hogy közben az emberek lélegzetvisszafojtva figyelik őket, hogy „Úristen, mindjárt beleesnek! Jaj, kikerülték!”, és közben tudni, hogy ebben nekem mennyi munkám van, az nagyon felemelő.

De addig, amíg egy kutya egy látássérült életéért felel, hosszú út vezet. Amikor tanítod a kutyusokat, hogy telik egy napotok?

- Általában nagyon korán kezdünk. Először ellátom a kutyákat, kitakarítom a keneleket, és aztán kezdődik a munka egy-egy kutyával, ami napi szinten két óra intenzív kiképzést jelent. A saját kutyám mellett jelenleg ketten laknak nálam, akik hamarosan majd látássérült gazdához kerülnek. A nap végén pedig mindenkit újra ellátok, hogy kényelmesen legyenek.

A központunk Csepelen van és a kutyák többsége is ott él most. Mivel én Zámolyon lakom, ezért az én kutyáim velem vannak mindig. Éjszaka ők is a kenelben alszanak, de napközben gyakorlatilag folyamatosan együtt vagyunk, bent vannak a házban is, hogy megtanulják ezt a létet is. Tudjanak kulturáltan viselkedni, tudják, hogy a mosógép nem eszi őket meg, hogy a tévé hangjára nem kell reagálni, hogy szobatisztának kell lenni, hogy a gazdi dolgait nem rágcsáljuk meg. Ezek mind-mind fontos dolgok a mindennapi együttéléshez. A feladat egyik oldala csak a kiképzés, amikor az ember az életét bízza rá, de a másik oldalon ott van az együttélés is.

Nehéz elengedni őket, ha már készen vannak a feladatra?

- Az első nagyon nehéz volt, úgy éreztem, hogy a szívemet szedik ki. De azt látni, hogy jó helyre kerül, hogy családtagként kezelik és nagyon szeretik, az begyógyította a lelkemet. Később már egy kicsit könnyebb, de sosem könnyű. Eleve ezzel a tudattal is kell nekiállni, de nyilván nem lehet őket nem megszeretni, ez megoldhatatlan. Azért mindig figyelmeztetem magamat arra, hogy ő nem az én kutyám. De az, amikor megtalálják egymást a gazdával, egymásra hangolódnak vagy akár első látásra szerelem van köztük, az sokat könnyít az én lelkemen is.

Bemutató a Jócsontok Kutyasuliban (fotó: Pápai Barna)

Hogyan zajlik a gazda-kutya kiválasztás?

- Az országos szervezet megyei tagszervezeteihez lehet beadni igényt kutyusra, mi ezekből az igényekből választjuk ki a kutyához megfelelő adottságokkal, járástempóval, természettel bíró látássérültet. Van, hogy több kutyát is meg tudunk mutatni, van olyan, hogy egy kutyához hívunk be több embert. Nagyon fontos, hogy meglegyen az összhang közöttük. Egy erőteljesebb, dominánsabb kutyához például nem választhatunk egy finomabb természetű idős hölgyet.

Fontos tényező az is, hogy hasonló környezetbe adjuk a kutyust, mint amiben felnőtt. Például egy Budapest belvárosában szocializálódott állatot nem feltétlenül jó egy kis faluban élő látássérülttel párba állítani. Amikor megtaláljuk az ideális jelöltet, akkor a látássérült beköltözik a kutyussal együtt az úgynevezett átadószobába Csepelen, ahol egy hetet töltenek el. Ez idő alatt intenzív megismerés zajlik minden részről. Én megismerem a látássérültet, az igényeit, hogy hogyan tudja felvezetni a kutyát. Ő pedig megismerkedik a kutyával és viszont.

Itt sok minden eldől. Van olyan, hogy ebben a fázisban azt mondjuk: tévedtünk, ez mégsem jó. Olyan is előfordul, hogy a gazda rájön, hogy ez neki túl nagy falat, és mégsem szeretné. De ezek ritkák, az esetek kilencvenkilenc százalékában minden stimmel. Az egy hét után hazaköltöznek, de a lakóhelyükön is kijárunk hozzájuk egy ideig, és felkészítjük őket az együttközlekedésre, majd a legvégén közlekedésbiztonsági vizsgát tesznek.

Az iskolánk negyven éve működik, a kollégák már meglehetősen sok tapasztalatot gyűjtöttek, úgyhogy van amikor egy szemvillanásból számukra minden kiderül.

∗∗∗

Ha te is szeretnél önkéntesként kutyusukkal foglalkozni, akkor a rozsa.kata.vakvezeto@gmail.com címen jelentkezhetsz!