Női sorsok Székesfehérváron
Női sorsok Székesfehérváron
Női sorsok SzékesfehérváronÚgy tűnik, ma már inkább az a kihívás, hogy a mindennapi kötéltáncban megmaradjunk nőnek, és ne vesszen el a lényeg, amiért annak idején családanyák álltak szüfrazsettnek: hogy nőként legyünk elismerve. A nemzetközi nőnapnak is ez lenne az értelme, nem a virág. Összeállításunkban női arcéleket mutatunk, olyanokat is, akik egészen férfias hivatást választottak.
Belevágni az életbe
Reggel háromnegyed hatkor kel, kávét főz, felöltözik, hatkor kelti mind a négy gyermekét, gyors reggeli az asztalon. Fél nyolckor már a két gyerek iskolában, a többieket férje indítja. Tűzkő Klári háromnegyed nyolcra ér be a munkahelyére. Így indul egy átlagos napja, ahogy sok más családban is. A nő, mint tartópillér van jelen, a maga teljességében. Mégis mi az, aminek meg kell felelnünk? Magunknak támasztjuk az elvárásokat, vagy kívülről kapjuk? Erről faggattuk a négygyermekes családanyát.
„Ma már nem szervesen a társadalom felől jönnek az elvárások, hanem abból a média és reklámok uralta térből, amiben élünk.” – állapítja meg Klári. – „Ha csak a reklámokat megnézzük: olyan nincsen, hogy mindig tiszta a vécé, hogy a gyerek nyugodtan matathasson körülötte. Bár azt hisszük, de nem létezik az a világ, amikor a nő mindig fitt, üde, filigrán, miközben mindent a kezében tart. Amikor a férjemmel elkezdtünk járni egy családos csoportba, azt kérdeztük a többi házaspárral egymástól, hogy mi az, ami igazán frusztrál. Kiderült, hogy a kupi, ami otthon van. Onnantól kezdve, hogy mind a nyolc családnál ugyanaz volt a gond, megkönnyebbültünk, és kiderült, hogy ez normális, csak a felénk áramló reklámokból nem ez jön le.”
Klári szerint nem a világ által diktált tempó számít, hanem az emberi sorrend. Így történt, hogy már az egyetemi évek alatt összeházasodtak, egy évre rá pedig megszületett első gyermekük: „Akiben benne van ez az ősbizalom, az bele mer vágni az életbe. Tanulni kell ezt is, talán el is lehet veszíteni, ha olyan csapás éri az embert. Nagyon kétségbe tudok esni, de csak percekre. Olyankor a családnak elég nehéz, hogy anya is kétségbe esik. Minden családban jó, ha van egy higgadt ember, nálunk ez nem mindig én vagyok.”
Az első gyermeket még három követte, a negyedik volt, aki mindent felülírt: „Egyszerűen kénytelen voltam kiszakadni a komfortzónámból, és megtanulni, hogy nem tutujgathatom körbe őket, mert ez nekik sem tesz jót. Azért jó, hogy vannak férfiak is a világon, mert a nő mindig meg akar felelni, a férfi meg leül és újságot olvas, és közli, hogy minden rendben van, a gyerek majd megoldja magának, ha igénye van valamire. Szerintem ez visz előre! Mérlegelni kéne, hogy mekkora baj van, mert lehet, hogy nincs is akkora, amekkorát beleképzelünk. Egy négyéves gyerektől például már elvárható, hogy segítsen a terítésben, a nagyobbak pedig mosogatni is tudnak!”
Kláriéknál a férfi és a női szerep nincs kifejezetten elkülönítve. Mostanában például a férje főz, és ő tanul a gyerekekkel. A négygyermekes családanya fejlesztő pedagógusként dolgozik, ami szellemi kiteljesedést jelent számára. Szerinte a női egyenjogúság is egyfajta "politikailag korrekt" torzuláson esett át: „Élhetsz abban a nyomvonalban, de én azt gondolom, hogy magunkból kell kiindulni. Szeretem, hogy nőnek születtem, nekem a nőiségem jelenti az egyensúlyt, az, hogy tudom, ki vagyok, és nem akarok más lenni!”
Nem a ruha teszi a nőt
Védőcipő, sisak, szemüveg, láthatósági mellény, füldugó – ezekre cserélik le a tűsarkút a nők, ha a hengerműbe lépnek.
„Nem akartam sem tanár, sem jogász lenni, valójában fogalmam sem volt, milyen hivatást válasszak. Elkezdtem lapozgatni a felvételi füzetet, egyszer csak megakadt a szemem a dunaújvárosi főiskola anyagvizsgáló mérnök szakán. Nem tudtam, ez mit takar pontosan. Felhívtam a főiskolát, ahol Farkas Péter tanár úr úgy beszélt a fémes anyagok anyagvizsgálatáról, hogy ez a világ legszebb szakmája. Igaza is volt: nekem az anyagvizsgálat azóta is a szívem csücske!” – meséli Plangár Márta olyan lelkesedéssel, mintha most lépett volna ki az iskolapadból.
A nőt nem a ruha teszi – ez hamar kiderül, ha Márta szemébe néz az ember. A kohómérnök 1995 óta, a főiskola befejezése óta dolgozik a fehérvári hengerműben. Az ő generációjában még fehér hollónak számítottak a mérnöknők, pláne a kohászatban, és az a tapasztalata, hogy nagyon sok idő kell ahhoz, hogy ezen a területen elismerjék a nőket: „Ehhez szakmailag többet le kell tenni az asztalra, mint egy férfinak, de nem bánom, hiszen az ember így fejlődik. Szeretem az ilyen fajta kihívásokat. Egyébként jellemző, hogy már a főiskolán, egyetemen is kiszóródnak azok, akik ezt nem bírják. Aki marad, az viszont strapabíróbb lesz!” Közben Márta fiatalabb kolléganője, Falvay-Dulics Anna termékmérnök helyeslően bólogat, majd hozzátesz: „Kitartásban erősebbek vagyunk, amire főleg a kezdeti időszakban van szükség. Emlékszem, az első évben több férfi is megkérdezte, mit keres itt egy ilyen fiatal, törékeny hölgy. Itt komoly gyári viszonyok vannak, szagok, szigorú biztonsági előírások, hiszen veszélyes terület az üzem. Ennek ellenére én nagyon szeretem, nem gondolkodom pályamódosításon, sőt a mostani hivatásomban szeretnék minél inkább fejlődni.”
Annának egy gyermeke van, kilenc éve dolgozik az Arconicnál. Műszaki menedzser szakon végzett, de már gyakornokként megtapasztalta mérnök kollégái szakmai alázatát, ezért vonzotta ez a pálya.
"A védősisak alatt vérbeli nők vannak, az elférfiasodás szikrája sem jellemző, de arra mindenképpen kíváncsi voltam, hogy a két mérnöknő gyermekkorában babázott-e vagy autózott. „Én leginkább fára másztam a fiúkkal!” – vágja rá Anna.
A női gyakornokok számának emelése a mérnöki munkakörökben – ez az Arconic utánpótlási stratégiájának egyik sarokköve – tudtuk meg Varga Zsuzsától, a hengermű–öntöde személyügyi vezetőjétől: „A jó tapasztalat vezette erre a céget, és olyan értékek tisztelete, mint a befogadó kultúra és a különböző gondolkodású dolgozók együttműködése.” A női látásmódra, precizitásra, kitartásra szükség van még egy ilyen ipari környezeteben is.
Csodálkozás és elfogadás
A mérnöki pálya mellett a katonaság sem tartozik a klasszikus női hivatások közé. „Közalkalmazottként kerültem be a rendszerbe. Akkor még eszem ágában sem volt katonának lenni, de ez később megváltozott. Egy idő után lehetőséget kaptam, hogy ugyanazt a munkát végezhetem katonaként is. Én pedig éltem a lehetőséggel.” – kezdte Fröschl Mónika főtörzsőrmester, akinek a környezete könnyen fogadta a döntést, hiszen „már bent volt a rendszerben.” Mónika jelenleg az Összhaderőnemi Parancsnokságnál szolgál.
Dr. Szmolenszki Ildikó őrnagy, belső ellenőrzési vezető 1998 óta katona. Most a 43. Nagysándor József Híradó- és Vezetéstámogató Ezred állományában szolgál.
„Abban a középiskolában, ahol tanultam, volt honvédelmi oktatás, és már ott megtetszett ez a pálya. Apukám biztatott, hogy öltözzek be katonának, de érettségi után más irányt vett az életem. Továbbtanultam: először tanárként végeztem, majd megszereztem a kulturális menedzser képesítést is. Már a jogi egyetemre jártam, amikor jelentkeztem katonának. Úgy gondoltam, ezzel a végzettséggel talán kicsit könnyebb lesz, meg amúgy is érdekelt a nemzetközi hadijog, és ez adta meg az utolsó lökést. Akkoriban még viszonylag kevés nő dolgozott a honvédségnél. Az ismerőseim nagyon meglepődtek a döntésemen, főleg, hogy előtte néhány évet egy középiskolában tanítottam Csongrád megyében.” – mesélte Ildikó, aztán gyorsan hozzátette, hogy néhány évvel később, már "beöltözve” jó néhány régi tanítványával újra összehozta az élet. Az egykori diákok éppen szolgálatot teljesítettek.
Nincs katonanő és nincs katonaférfi
Ildikó az előző alakulatnál a katonai női bizottság elnöke volt, és esélyegyenlőségi feladatokat is ellátott: „Úgy vélem, nincs katonanő meg katonaférfi. Csak katona. Itt a teljesítmény a lényeg. Ha valaki rendesen végzi a munkáját, képzi magát, akkor ugyanolyan elbírálásban részesül.”
Fröschl Mónika közben megjegyezte: most már a fizikai teljesítményre vonatkozó előírások is közel azonosak. A főtörzsőrmester szerint az egyik legnagyobb kihívást az jelenti, hogy megmaradjanak nőnek amellett, hogy katonaként is helytállnak: "A két dolgot össze lehet hangolni. Bár nekem szerencsém van, mert a párom is katona. Így pontosan tudja, milyen elvárásoknak kell eleget tenni, ezért megosztjuk a terheket. Én már több alkalommal váltottam helyőrséget, kétszer mentem a Balkánra misszióba, pedig két gyerekem van. A külföldi missziókat a gyerekek viselik nehezen. De később számukra ez lesz a természetes, ebben nőnek fel. A nagyobbik fiam büszkén hirdeti, hogy az anyukája katona."
Hagyomány és megszokás
Karafiáth Orsolya költő, író szerint ma már a korábbi évtizedektől eltérően nincs olyan éles határ, hogy milyen munkát végezhetnek a nők és milyet a férfiak: „Nem választanám el, hogy mi nőies és mi férfias, mert ez annyira a hagyományon és a megszokáson alapul. Igaz, azon elcsodálkozunk, ha egy traktorvezető nő, mert az egy fizikai erőt igénylő munkakör. Ez inkább a férfiak terepe. De ha egy nőnek megvannak a képességei, akkor miért ne vállalhatná? Ugyanez fordítva is igaz: egy férfi is lehet odaadó és gondoskodó, és elmehet például kisgyermekápolónak vagy óvóbácsinak. Mindannyian rendelkezünk férfias és nőies tulajdonságokkal, ezért nem szabad felhúzni a szemöldökünket, ha egy nőnek férfias vagy egy férfinak nőies szakmája van.”
A nő, mint biodíszlet
A köztudottan feminista Karafiáth Orsolyát a pályája során többször is érte a neme miatt pozitív és negatív diszkrimináció: „Annak idején én voltam az egyetlen nő az egyetemi lapnál, emiatt természetesnek vettem, hogy pozitívan diszkriminálnak. Egyetlen virágszálként ott voltam minden rendezvényen, mert hogy szükség van egy nőre. Aztán rájöttem, ez nagyon nincs rendben, hogy csak azért hívnak, mert kell egy nő. Miért raknak oda engem csak dekorációs céllal? Miért nem kezelnek egyenlően és az érdemeim szerint? Most már ezt a helyzetet nem fogadnám el.”
Pelenka és száradó ruhák
Az egyenrangúságon még van mit dolgozni, hiszen Orsolya szerint általánosságban véve a női írókat hátrányosan kezelik a férfiakhoz képest: „Kun Árpádot nagyon jó írónak tartom. A múltkori könyvében például a pelenkázásról ír. Tegyük hozzá, hogy remekül. És mindenki tapsol, hogy egy férfi ilyen témával foglalkozik. Fordított esetben, ha egy nő írta volna meg ugyanígy ugyanezt, akkor megkapta volna: nem tud elszakadni a pelenkáktól meg a száradó ruháktól...”
Túl a bonbonon
Még ha az egyenlőség távoli utópiának tűnik is, az elmúlt években sokat változott pozitív irányban a nők társadalmi megítélése. A nőnap is csak egy ünnep volt, amikor az otthon második műszakozó asszonyok kaptak bonbont meg hóvirágot. Ma már ennél jóval többről van szó. Március nyolcadika környékén egyre több a hölgyek helyzetével, problémáival foglalkozó konferencia, előadás. Karafiáth Orsolya szerint pont ezért a nőnapnak addig van értelme, amíg van miért küzdeni.
