Albert DeSalvo, a Bostoni Fojtogató
Albert DeSalvo, a Bostoni Fojtogató
Albert DeSalvo, a Bostoni FojtogatóAz 1962-es év júniusának második fele nem csak a bostoni nőknek, hanem a helyi gyilkossági nyomozóknak is egy rémálom kezdetét jelentette. Egy ismeretlen férfi alig két hét leforgása alatt négy, az idősebb korosztályhoz tartozó egyedülálló nőt támadott, erőszakolt és fojtott meg ezek lakásában. A nyomozóknak már az elején feltűnt, hogy az ajtókon, illetve a zárakon semmiféle feszítésnek vagy más rongálásnak nincs nyoma, ezért feltételezték, hogy a későbbi áldozatok maguk engedték be az elkövetőt. Azt nem lehetett tudni, hogy azért, mert mindannyian ismerték, vagy azért, mert olyan személyként kopogott vagy csengetett be, akitől még egy 85 éves nyugdíjas (a második áldozata) sem ijed meg, például egy postai kézbesítő, gázóraleolvasó vagy esetleg rendőr.
A bulvársajtót még normál körülmények közepette sem kell félteni a témahiánytól. Két hét alatt négy, szinte azonos forgatókönyv szerint elkövetett kéjgyilkosság azonban megháromszorozta a nyári uborkaszezon kellős közepén eladott példányszámokat. Minden helyi és állami újság kötelességének érezte különtudósítót ráállítani az ügyre, s amikor augusztusban további két idős nőt erőszakoltak meg lakásukban, majd mindkettőt a saját nylonharisnyájával fojtották meg (akárcsak az első négy áldozat közül hármat), a félelem lett úrrá Boston női lakóin. A biztonsági zárak és az önvédelmi könnygázt tartalmazó aeroszolok iránti kereslet akkora lett, hogy átmenetileg mindkét termék hiánycikké vált, a feketepiacon az élelmes dílerek öt-tízszeres árat kértek egy-egy megbízható hengerzárért vagy egy 50 ml-es paprikaspray-ért. Az senkit nem zavart, a legkevésbé a kereskedőket, hogy a Bostoni Fojtogató (aki már a harmadik eset után megkapta ezt a jelzőt) soha nem álkulccsal hatolt be és nem is törte rá az ajtót áldozataira, hanem azok önszántukból engedték be őt. Ahogy azok a cinikus zsaruk mondanák: csókolom, a hiszékenység ellen nem a zár vagy a fegyver a megoldás, hanem az egészséges gyanakvás.
A rettegés nem csak a zár- és a könnygázaeroszol-kereskedők forgalmát repítette az egekbe, hanem komoly problémákat okozott a félmilliós nagyváros hétköznapjaiban is. Gáz-, víz- és villanyóra-leolvasók, postások, műszaki karbantartók panaszkodtak arról, hogy milyen nehéz bejutni a házakba, ahol a munkájukat kellene végezniük. Rendőrök jelezték, hogy egyre több polgár egyszerűen nem nyit ajtót, amikor bekopognak adatot gyűjteni vagy nyomozni, de még a tűzoltókkal és a mentősökkel szemben is gyanakvóak lettek az emberek.
A nyomozás pedig elég döcögősen folyt, már csak azért is, mert a különböző városnegyedek rendőrségei (a gyilkosságok szinte mindegyike más-más kerületben, városrészben történt) makacsul ragaszkodtak autonómiájukhoz és maguk akarták megoldani a saját ügyüket. Személyesen az állami főügyésznek kellett beavatkoznia a szakmai torzsalkodásba, s hatalmi szóval kényszerítette a rendőri szerveket az együttműködésre, amit aztán személyesen, visszatérően is ellenőrzött.
Korabeli tévéfelvétel a Bostoni Fojtogató őrizetbe vételéről:
Néhány hónap tétlenség után a fojtogató ismét aktivizálta magát, s decemberben újabb két áldozatot ejtett. Ezúttal (talán azért, mert az idősebb hölgyek elővigyázatosabbakká váltak a sajtókampány hatására) két huszonéves lány követte el a végzetes hibát és beengedte a gyilkost a lakásába. Mindkettővel erőszakoskodtak haláluk előtt, s mindkettőt a saját nylonharisnyájával fojtották meg. A következő évben (1963) újabb nők, idősek és fiatalok váltakozva estek áldozatul, a nyomozás pedig gyakorlatilag egy helyben topogott, noha a rendőrök nem lustálkodtak: több száz tanút hallgattak ki, tucatnyi gyanúsítottat vettek őrizetbe, akiket néhány nap elteltével - bizonyíték-hiány miatt - kénytelenek voltak szabadon engedni. Végső kétségbeesésükben a nyomozók még egy parapszichológust is igénybe vettek, de a halottlátó sem tudott érdemi információkkal szolgálni, arra viszont ragyogó alkalmat teremtett, hogy a sajtó a zsarukon köszörülje a nyelvét. 1964 elején rátaláltak a 13-ik áldozatra. A minta kétségbeejtően hasonlított a korábbi tizenkettőre: erőszakos közösülés, harisnya a megfojtott nő nyakára hurkolva, sértetlen zár és ajtó.
1964 októberében a rendőrség őrizetbe vette a hadsereg egyik leszerelt katonáját, aki magát nyomozónak kiadva megtámadott és szexuálisan molesztált egy középkorú nőt, majd valami megzavarta és elszaladt a tetthelyről. A férfit eredetileg csak nemi erőszak kísérletével vádolták, de egyik cellatársa elmondta: az ex-katona a zárkában bevallotta neki, hogy ő a hírhedt fojtogató. A teljes igazságszolgáltatás rárepül a hírre, s lassanként kiderítik, hogy Albert DeSalvo mindenben megfelel az előzetesen felvázolt elképzeléseknek: csillapíthatatlan szexuális étvágyú, erőszakos pasi, a szárazföldi hadsereg többszörös középsúlyú ökölvívó bajnoka, aki két szexorgia között éveken át rendszeresen bántalmazta feleségét és számos alkalmi barátnőjét.
Néhány célzott kihallgatást követően hivatalosan, jegyzőkönyvbe mondva is bevallotta, hogy ő volt a tizenhárom kéjgyilkosság elkövetője. Számos olyan részlettel is szolgált, amiket a rendőrség nem hozott nyilvánosságra, s amiket kizárólag csak az elkövető ismerhetett. Részletes és pontos helyszín leírást ad az áldozatai lakásának berendezéséről, az általuk viselt alsóneműk színéről és fajtájáról, s még arra is visszaemlékezett, hogy az egyik nő ágya alatt egy barna színű jegyzetfüzet hevert. Elmondta, hogy magát csomagkézbesítőnek vagy karbantartónak kiadva sikerült bejutnia az áldozatai lakásába. A környéket előzetesen mindig tanulmányozta is, hogy lehetőleg ne érjék meglepetések.
1967-ben az esküdtszék bűnösnek találta 13 rendbeli gyilkosság elkövetésében. Mivel konkrét tárgyi bizonyíték (például a helyszínek valamelyikén rögzített ujjnyomat) továbbra sem állt rendelkezésre, továbbá mert a skizofrénia gyanúja is ott lebegett a feje felett (s mint ilyen, elmebetegség miatt felvetődött a büntethetőség kizárása), a bíró nem halálra, hanem életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte. A büntetése letöltését egy elmekórtani megfigyelőben kezdte, ahonnan megszökött ugyan, de két nap elteltével feladta magát. Ezután egy fokozottan őrzött fegyházba szállították, ahol hat évet húzott le, majd 1973 novemberében a börtön gyengélkedőjén a rabtársai halálra késelték. Csak feltételezem, hogy az újsághír olvastán elég kevesen hullattak könnyeket utána.
DeSalvo családja és néhány konteós ügyvéd évtizedek óta azért harcol, hogy Albertet utólag felmentsék, mert szerintük nem ő volt a Bostoni Fojtogató, ő csak az áldozata lett egy nagyszabású összeesküvésnek. 2013-ban a hatóságok DNS-vizsgálattal bizonyították, hogy a legutolsó áldozatot valóban ő gyilkolta meg. Története számos filmrendezőt, írót, képregényrajzolót és zenészt ihletett meg, többek között a The Rolling Stones-t is, akik DeSalvóról írták a Midnight Rambler című számuk szövegét. De nem csak ezért szeretjük őket.
ADATLAP
Név (gúnynév): Albert Henry DeSalvo (A Bostoni Fojtogató)
Nemzetiség, állampolgárság: amerikai
Helyszín: Boston, USA
Gyilkosságok dátumkerete: 1962. június 14. - 1964. január 04.
Módszer: fojtogatás (ruhadarabbal)
Bizonyított áldozatok száma: 13 halott
Áldozati kategória: egyedülálló nők
Ítélet: életfogytiglan
