Nem érzem magam hatvanévesnek - beszélgetés Hirtling Istvánnal
Nem érzem magam hatvanévesnek - beszélgetés Hirtling Istvánnal
Nem érzem magam hatvanévesnek - beszélgetés Hirtling IstvánnalLeltározol? Nosztalgiázol? Vagy emlékeket őrzöl?
Szerencsére nemigen jut időm arra, hogy ezt a hatvan évet számvetés alá vonjam, de úgy vélem, érdemes volt végigcsinálnom, úgyhogy nagyon jókedvűen és derűsen nézek a következő hatvan elébe!
Nem is érdekel a kor, az évek múlása?
Nem. De azért mindannyian hiúak vagyunk. A kinézetünkre, a jókedvünkre vagy akár a jó állapotunkra. Én is szívesen hallom, ha azt mondják: „Nyugodtan letagadhatsz még vagy két napot!” A viccet félretéve, nem érzem magam hatvanévesnek. Vagy nem tudom, hogyan kellene magam érezni, ha hatvanévesnek kellene lennem.
A pályád a Budapesti Gyermekszínházban kezdődött, még a főiskola előtt. Mit lehetett ott tanulni?
Úgy gondolok vissza azokra az évekre, hogy nemcsak színészetre tanítottak bennünket, hanem egyszerűen színházra. Millió íratlan színházi szokásjogot és törvényt tanultunk meg, aminek mondhatni azóta is „apostola” vagyok. Például akik velem dolgoznak, már tudják, hogy az olvasópróbára ceruzával és radírral érkezünk, hogy a mobiltelefonnak az öltözőben, a rágóguminak a szemetesben a helye.
Ez a fajta színházi viselkedéskultúra később segítséget adott a főiskolán? Vagy az ott tanultak előnyt jelentettek a felvételin?
A főiskolán igen. Hogy a felvételnél mennyire, azt nem tudom. Bohák György rendező, egyetemi tanár barátom unszolására jelentkeztem, és nagyon jó osztályba kerültem. A mai napig becsüljük, értékeljük egymást. S amit még Bohák Gyurinak köszönök: azt mondta, „Nem tudhatod, hogy kik a többiek, akikkel együtt felvettek téged a főiskolára, de egyet kell tudnod: velük kell elvégezned!” – és ez azért fontos mondat, mert az egész pályára vonatkozik. Az ember nem tudhatja, milyen partnerei lesznek, de velük kell létrehozni a produkciót.
A főiskola után a Nemzeti Színházhoz szerződtél, ahol akkor olyan színészekkel kerültél egy társulatba, mint Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Törőcsik Mari vagy Psota Irén. Milyen volt ott fiatal színésznek lenni?
A főiskolai évek alatt nagyon sikeres vizsgaelőadást hoztunk létre. Ez a tanárainknak volt köszönhető – Kerényi Imre, Huszti Péter, Versényi Ida – és ezekre a vizsgákra érdeklődve jöttek a kollégák. A legnagyobb sikerű bemutatónk Dürrenmatt János királya volt, melyről a kritikusok is igen nagy elismeréssel nyilatkoztak.
Ez volt a belépő a Nemzetibe?
Ez magával hozta nemcsak a közönség, de a szakma figyelmét is.
Nyolc évet töltöttél a Nemzetinél. Azt mondtad egyszer, hogy soha nem kellett munkáért kilincselned. Ez szerencse, vagy kellett hozzá az a mentalitás, amit képviselsz?
Nem vagyok tudatos karrierépítő színész. Inkább a szívemre hallgatok, talán a kor előrehaladtával kicsit megfontoltabb lettem. Kerényi Imre mondta nekünk még a főiskolán, hogy minden egyes szerepünk és megnyilvánulásunk lehív majd egy következőt. Az én életemben ez egy fontos igazodási pont, az elvégzett munka nem csupán egy következő feladatot, hanem rendezőt is hívott, és azt is el kell tudni fogadni, amikor éppen nem jön felkérés. Viselni kell a terhet is, mint ahogy a sok felkérés némelyikére néha fájó szívvel nemet mond az ember. Mert nem lehet mindenre igent mondani.
Számos királyszerepet játszottál, s ennek kapcsán egyszer azt mondtad, azért is szeretted ezeket a szerepeket, mert teret nyerhetett általuk a szertelenséged vagy a rapszodikusságod is. Mégsem skatulyáztak be.
Volt idő, amikor rengeteg palástot hordtam, aztán vágyódtam az öltönyök után. Elsősorban a rendezők nem hagytak engem beskatulyázni. Látni akartak Bóni grófnak a Csárdáskirálynőben, Brack bírónak Ibsen Hedda Gablerjében, és sorolhatnám. Például amikor Hargitai Iván itt Székesfehérváron rám osztotta Harpagon szerepét a Fösvényben, napokig nem tértem magamhoz, hogy én egy ilyen zsugori öregembernek látszom? S miután már eleget zsörtölődtem magamban, akkor elmondta, hogy nem: ő engem akar látni, egy életerős, középkorú Harpagont, aki már megteremtette biztos egzisztenciáját, és új életet akar kezdeni. Meggyőzött.
2012-ben kerültél Székesfehérvárra. A hat év azt mutatja, hogy jól érzed itt magad.
Nem véletlenül nem szerződtem két évvel ezelőtt Budapestre, a hívás ellenére.
Miért Székesfehérvár?
Mert ide hívtak.
Ilyen egyszerű?
Azt megelőzően azért volt három hónapom, amikor nem tudtam, hogy a következő évben hol lesz szerződésem. Akkor itt egy új színház ígérete mutatkozott. Quintus Konrád megbízott igazgató volt, és Valló Péterrel úgy döntött, hogy meghívnak három szerepre. Majd a nyáron Szikora János kapta a megbízatást, és maradtam, hiszen előzőleg sokat dolgoztunk együtt. Ennek az új társulatnak voltam talán az előfutára. Azóta nagyon izgalmas és nagy feladatokat kaptam. Egyáltalán fel sem merült bennem a kérdés, hogy jól döntöttem-e. A szerepek, az előadások minősége és a játszótársaim kreativitása az, ami arra sarkall, hogy elégedetten tekintsek vissza az elmúlt hat évre.
Születésnapod apropóján ültünk le beszélgetni. Bár jól tudom, nem szeretsz a magánéletedről nyilatkozni, de ebben a hatvan évben kitörölhetetlenül jelen van a család is.
Húsz éve vagyunk együtt a feleségemmel, tizenöt éve vagyunk házasok. Tizennégy éves a fiunk és tizenkettő a lányunk. A család fogalma – indíttatásomnál fogva is – nagyon mély és tartalmas. Nagycsaládban nőttem fel, és mindig arra vágytam, hogy legyen egy olyan társam, aki hasonlóképpen gondolkodik a családról. Ezt a társat feleségemben meg is találtam. Mi boldog család vagyunk, ahogy a nagykönyvben meg van írva: apa, anya, egy fiú, egy lány.
Mit kívánnál magadnak – ahogy beszélgetésünk elején mondtad – a következő hatvan évre?
Szeretnék sokáig gyönyörködni harmonikus családomban, feleségem és gyermekeim boldogulásában!
