Nemcsak az embereké a világ - Detroit: Become Human teszt
Nemcsak az embereké a világ - Detroit: Become Human teszt
Nemcsak az embereké a világ - Detroit: Become Human tesztKülcsín
A napokban egyik haverommal a mesterséges intelligenciáról és az androidokról diskuráltunk. Bár előtte nem nagyon merültem el ebben a témában, a Detroit: Become Humannek köszönhetően mégis otthonosabban mozogtam az androidok világában és a játék olyan gondolatokat ébresztett bennem, amelyeken eddig egyáltalán nem agyaltam. A Quantic Dream fejlesztőbrigád mindig is abban volt a legjobb, hogy olyan sztorikat tárt a játékosok elé, amelyek a végigjátszás után is foglalkoztatták őket.
Tökéletes példa erre a Fahrenheit, a Heavy Rain vagy a Beyond: Two Souls, amelyekkel teljesen új szintre emelte a videójátékokat a francia csapat. Na, de miben is rejlik a sikerük a titka? A válasz egyszerűbb, mint gondolnátok: a témaválasztásban és a jól felépített cselekményben. Első blikkre igencsak elcsépeltnek hathat ez a kijelentés, ám a Quantic Dreamnél olyan szinten művelik a sztorigyártást, hogy arra még Christopher Nolan is csettintene.
A tavaly bejelentett PlayStation exkluzív Detroit: Become Human is a nagy elődök útját kívánja bejárni, ám a mostanság mindenkit foglalkoztató mesterséges intelligencia és android-ember szembeállítás bevonásával már sejteni lehetett, hogy egy nagyon erős játék van készülőben. Hol a határ android és ember között? Miért jók az androidok? Kellenek egyáltalán? Ugye, hogy ugye. A válaszok nem is olyan egyértelműek.
Sztori
Ennek tükrében a történetről nagyon keveset fogok elárulni, ugyanis az a helyzet, hogy minél kevesebbet tud róla előre az ember, annál hatásosabb lesz játék közben a szálak kibogozása. A Detroit: Become Human esetében tipikusan egy olyan játékról beszélünk, amelyben nagyon is érdemes mindenhol szétnézni és még a legutolsó infómorzsát is magadba szippantani, ugyanis a sok kicsiből lassan, de biztosan fog összeállni a kép, hogy mi a babám füle is zajlik (na, vajon hol) Detroitban.
Merthogy a Detroit Detroitban (haha) játszódik a nem túl távoli jövőben, egészen pontosan 2038-ban. A game szerint húsz év múlva úgy áll szitu, hogy emberi külsejű androidokkal erősen átitatott, már-már mérgezett társadalom alakul ki, ahol konkrétan a gazdáik parancsait elvégző droidok a mindennapok szerves részét képezik.
Hogy a dolgokat tetézzem, természetes főszereplőink (mert mindjárt hármat is kapunk) is androidok: az egyik egy Connor nevű nyomozó-prototípus, aki a rendőrséget segíti, aztán ott van nekünk Kara, a kedves házvezető-robot, végül pedig Markust felett is átvehetjük az irányítást, aki egy idős festőművész személyes asszisztenseként tevékenykedik.
Játékmechanika
Tudtuk is, és a játék első pillanatától kezdve érezhető is, hogy a Quantic Dream a sztori felépítésére, mintsem a játékmechanika fejlesztésére ment rá. Ebben a tekintetben ugyanazt kaptuk, mint az előző projekteknél: szögletesnek ható mozgáskultúrát, intuitív ujjgyakorlatokat és Quick Time Eventek dögivel. Ugyanakkor a megvalósítás eszméletlenül filmszerű lett, az ember úgy érezheti magát játék közben, mintha konkrétan egy tíz órás mozira váltott volna jegyet.
Persze nem csak a látvány és az eszméletlenül megrendezett jeleneteké lesz a főszerep, hanem leginkább a végigjátszás során meghozott döntéseinké. Ez adja a Detroit: Become Human sava-borsát. A játék során láthatunk egy szerteágazó cselekményfát, amelyet követve tudunk kiigazodni az adott jelenetekben, és amelyek azt is megmutatják, hogy mennyiféle lehetőségünk van egy pályát végigzongorázni. Annyit elmondhatok, hogy brutális mennyiséget kapunk.
A legapróbb zajok, a környezeti hangeffektek, illetve a szinkronszínészek játéka szintén világklasszis, a zene pedig sokszor annyira szívbemarkoló, hogy néhány jelenetnél legszívesebben elbőgtem volna magam. Ja, és még van itt egy apró finomság: a Detroit: Become Humanhez készült egy patent magyar fordítás is, amely a feliratokon túl kiterjed a menü szövegére, a játékban található újságcikkekre és a felbukkanó interface-ekre is. Piros pont!
Összegzés
A Detroit: Become Human, ha nem is lett az év legjobb játéka, azért simán ott van az élmezőnyben. Úgy is fogalmazhatok: az egyik legjobban összerakott sztori, amit valaha elmeséltek a videójátékok történelmében. Nem a játékmenet vitte a prímet, hanem a történet. És úgy néz ki, hogy ez bőven elég is lesz neki, hogy felálljon a dobogóra.
Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni a játékról, ám mielőtt ezt megtenném, gyorsan kitérek a negatívumokra is. Mert bármennyire tökéletesre sikeredett a Detroit: Become Human, azért akad néhány kivetnivaló. Kezdeném rögtön a játékmenettel, amelyről bár sejteni lehetett, hogy nem egy "nullhuszonnégyben" pörgő akcióorgia lesz, mégis picit többet vártam a többnyire sétálós és nyomozós részeknél. Persze tudtuk, hogy nem erre fog kimenni a játék, ugyanis a karakterek és párbeszédek adják a Detroit gerincét, de valamivel több adrenalint simán elbírt volna még.
A Detroit: Become Human szinte tökéletes darab, amely változatos és jól megkomponált karakterek mellett, a lenyűgöző történettel operál. A grafikát csúcsra pörgették, a hangulat zseniális, és bár kábé tíz óra alatt végig lehet tolni, simán lesz az akár ötven is, ugyanis olyan szerteágazó játékmenettel bír, hogy adja magát az újbóli sokadik végigjátszás. A sci-fi és a kalandjátékok kedvelőinek egyszerűen kihagyhatatlan darab. Sajnos nem tudom eléggé átadni azt az érzést, amit ez a game nyújt, így csak annyit tanácsolok: próbáljátok ki, éljétek át a csodát.
