5 évnél régebbi cikk

Lesz egy kávé! Avagy az udvarias kommunikáció végső lealjasítása
Fehérvár Médiacentrum fotója
pixabay.com
Lesz egy kávé! Avagy az udvarias kommunikáció végső lealjasítása

Régóta érik bennem ez a poszt, hogy feltegyem a kérdést: hova tűnik a kérek, esetleg a kérek szépen, valamint a többi olyan udvariassági formula a nyelvünkből, ami alapvető tiszteletadás a másik felé? A végső lökést a székesfehérvári Alba Plazában lezajlott beszélgetés adta.

– Egy csokit és egy velenceit álmot!
– Sima vagy édes tölcsérbe adhatom?
– Édesbe!
– 550 forintot szeretnék kérni.
– … (csörren a pontosan kiszámolt pénz a műanyag tálcán, majd a fagyi újdonsült tulajdonosával elsétál anélkül, hogy akár annyi elhangzana, fapapucs.)

Ez a kedves történet egy nagyjából 13-14 éves forma lány és a húszas éve elején járó kiszolgáló hölgy között zajlott a székesfehérvári Alba Plaza egyik egységénél. Mondhatjuk, hogy még fiatalka a lány és van mit tanulnia az alapvető udvariassági formulákról. De nem! Mellette állt ugyanis az édesanyja, ám ő a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy bármit is kifogásolt volna lánya viselkedésén. Persze mondhatjuk, nem voltak kellően jól szituáltak, már ha lehet ez a paraméter bármilyen szinten is az udvariasság függvénye. De nem! Ez sem igaz, ugyanis teljesen átlagos, jól öltözött anya-lánya páros voltak.

Amikor távoztak, összenéztünk az eladó hölggyel, mire ő derűsen elmosolyodott és megrántotta a vállát, mintegy jelezve: semmi különös nem történt.

És ez a legszomorúbb az egészben. Hogy olyan szintre sikerült emelni a magasról teszek a másikra életérzést, hogy azok, akik nap mint nap emberekkel foglalkoznak, már fel sem veszik azt. Ráadásul úgy tűnik, hogy a jelenség egyáltalán nem a „modern kori hevenyészett és elkorcsosultan szabados nevelési elvek”  hozadéka, ugyanis futottam már bele ötven pluszos férfibe is, akinek ki nem esett volna a száján a kérem vagy köszönöm miközben a kiló kenyerét vásárolta a pékségben.

Tényleg olyan nehéz dolog kimondani azt, hogy kérek, kérek szépen, legyen szíves és köszönöm szépen? Vagy nem a nehézségen, hanem az igényen múlik? Vagy nem is az igényen, hanem a megszokáson? Vajon feltűnik ezeknek az embereknek, hogy bunkók nem kimondottan udvariasak? Vagy nem is érdekli őket?

Mert egyszerűen erre tartunk? A gyors üzik és a szelfik korában megyünk lehajtott fejjel és szemellenzővel a magunk kis világába zárkózva, és már nem is számít az udvariasság (sem)? Nincs arra igényünk, hogy az eladónak megeresszünk egy jó napotot és szeretnék kérnit, vagy a szomszéd néninek átdobjunk egy jó reggelt meg egy mosolyt, mert kit érdekel ez az egész? Úgysem számít?

Vagy ez csak a valóság egy kiragadott szelete, és túlzás lenne azt állítani, hogy gyakori? Mert mindig is voltak és lesznek olyanok, akiknek nem volt gyerekszobája, csak mostanra egyre többen vagyunk, és a nagy számok törvénye szerint akkor ők is többen vannak?

És a nagy kérdés: lehet ezen/rajtuk még változtatni? Nem vagyok rá büszke, de nem állhattam meg, és a fent említett ötven pluszos úrnak(?) utánaszóltam: A kéremet és a köszönömöt én majd hozzáteszem! Bár azon kívül, hogy a férfi lesajnáló tekintettel visszanézett, körülöttem meg néhányan kínosan feszengtek, különösebb hatást nem értem el a partizánakciómmal.

Vagyis akkor ez már teljesen reménytelen küldetés? Aki bunkó, az az is marad, és mindig is voltak ilyen emberek? Vagy tényleg az udvariasság lassú haldoklásának vagyunk szemtanúi? Nektek mi a véleményetek?

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek