Kiss László kapta idén a Penna Regia díjat
Kiss László kapta idén a Penna Regia díjat
Kiss László kapta idén a Penna Regia díjatHarmadszor kapta fotós a Penna Regia díjat. Pati Nagy Bence (2004) és Kabáczy Szilárd (2005) után idén Kiss László érdemelte ki az 1997-ben alapított elismerést, melyet azok az írott vagy elektronikus sajtóval foglalkozó újságírók kapnak, akik munkájukkal hozzájárulnak a város hazai és nemzetközi ismertségének további növekedéséhez. A díjat Cser-Palkovics Andrástól vehette át a Fehérvár Médiacentrum fotósa.
– Ma egy olyan embernek adhatjuk át a díjat, aki a mindennapokban sokat tett azért, hogy a Fehérvárról bemutatott képi világ hiteles legyen – fogalmazott a polgármester. – Egyúttal érzékelteti, hogy a város szép, nem problémáktól és nehézségektől mentes, de mégiscsak a közös otthonunk, amire büszkék lehetünk.
Kiss László meghatódva vette át a díjat, és kiemelte, hogy óriási felelőssége van az újságíróknak.
– Nagyon fontos, hogy mi, akik a kamera mögött állunk vagy tollat ragadunk a kezünkbe, ismerjük a riportalanyaink életét, azokat a rövid történeteket, melyeket avatott módon elmesélünk róluk. Lehetséges, hogy akiket módunkban áll megszólítani, azoknak éppen az lesz a legfontosabb, hogy forgatunk, írunk, közlünk róluk valamit. Óriási felelősség ezeket a rövid történeteket exponálni!
Hagymásy András, a Fehérvár Médiacentrum ügyvezető igazgatója elmondta, Kiss László őszinte véleményalkotó, sokak által durvának tartott, karakteres személyiség, emellett azonban képes igazán szeretni, megbecsülni a jót és a szépet maga körül, a szakmája iránt pedig olyan alázattal viseltetik, ami csak nagyon keveseknek a sajátja.
Kiss László fotográfus
Bodajkon nőtt fel, Fehérváron útépítőként végzett, majd Győrben tanult földmérőnek. Kamaszkora óta lappangott benne a fotográfus. Először az alkalmazott fényképészet területén dolgozott, időközben jöttek a szociofotók és azok a sokak által ismert városképek, amelyek több, Székesfehérvárról készült ismertető könyv lapjain köszönnek vissza. A régi, analóg technika elkötelezett híve, miközben a legmodernebb eszközöket is – sokszor úttörőként a városban – szívesen alkalmazza. Ő hozta létre a 360szekesfehervar.hu weboldalt, amelynek segítségével virtuálisan is körbejárható a városunk, de számos 3D-s fotója is megjelent. A fehérvári sajtóban, főként a Fehérvár hetilapban közzétetet képein nyomon követhető a város lüktetése.
Kiss László 2009 óta munkatársa a Fehérvár Médiacentrumnak, interaktív személyisége nélkülözhetetlenné vált a szerkesztőség számára. A kollégák jó kedélyű, makacs embernek ismerik, aki harcias típus, mindig megmondja a véleményét. Ikonikus alakja a helyi művészvilágnak, a közönség az elmúlt 30 évben több kiállításon is találkozhatott a fotóival. Tagja és rendszeres kiállítója a Fehérvári Művészek Társaságának, legutóbb 2016-ban volt önálló kiállítása „A mi utcánkban” címmel, a Kortárs Művészeti Fesztiválon. Lokálpatriotizmusa érezhető a városi fotóin, amelyek a kiadványokon és az interneten keresztül az egész országban képviselik és közvetítik a székesfehérvári kötődését.
A friss Penna Regia díjas fotóssal László-Takács Krisztina készített interjút a FehérVár Magazin 2016. június 2-i számában. A beszélgetést változatlan formában közöljük:
* * *
A FehérVár magazinnál Kiss Lacival dolgoztam először együtt. Amikor hét éve ismeretlenül felhívtam, hogy leegyeztessük a riport időpontját és helyét, azt mondta, hogy terepjáróval érkezik, és egy magas, kopasz, kigyúrt alakot várjak. Aztán a Skála parkolójában elém toppant a „kislaci”, aki egészen máshogy festett, mint ahogy azt tréfából leírta. Az évek alatt sokat beszélgettünk, talán össze is barátkoztunk, most pedig – a Kortárs Művészeti Fesztiválon nyílt fotókiállítása apropóján – megkérdeztem, miért nem illik rá az annak idején megjelölt leírás.
– Amikor a kiállításodat végignéztem, volt néhány ismerős kép, amit már láttam a facebookon, mert megosztottad, de ott valahogy nem "működtek". Mintha ezek másfajta képek lennének.
– Nem is ott van a helyük. Viszont ma a facebookon való megmérettetésed hozzátartozik az általános megítélésedhez. Nekem ezzel nincsenek jó tapasztalataim, mert előfordul, hogy felteszek egy általam parádésnak tartott képet, de nincs nagyon reakció rá. A többség ugyanis a cukiságot keresi, ezekben pedig nincsen cukiság.
– Mit jelent számodra filmre fényképezni? Nosztalgiát?
– Nekem ez egyfajta technika, egyfajta kifejezési eszköz, melyben természetesen van annyi nosztalgia, hogy egy analóg fényképező exponáló gombját egészen más érzés lenyomni, mint a digitálisét. És más a lyuk, amin belenézel. Viszont nálam nem társul ehhez az érzethez a szösz, a karc, a véletlenszerűség, a hibaizmus.
– Tudod, mit akarsz, és azt megcsinálod.
– A mai divatnak nem felülve a képeim nem a véletlen művei, mert azt gondolom, hogy attól, hogy valamit fekete-fehérben fényképezünk, művészeti értéket még nem képviselnek. Maszatolásnak hívom azt a folyamatot, amikor véletlenek alakítják a végeredményt. Lejárt nyersanyagot használsz, olyan vegyszerben hívod elő a filmet, ami esetleges eredményt ad. Ez ma divat, de nem értem, hogy miért, hiszen ezt az esetleges archaizáló, művészieskedő hatást digitális effektekkel is bőven létre lehet hozni. Szerintem egy alkotó embernek tudnia kell, hogy a folyamat végén mire számíthat. De persze ez az én nézőpontom...
– Harcias típus vagy?
– Nagyon is! Mindig megmondom a véleményemet.
– Mennyire vagy makacs? Változtatni szoktad a már kialakult véleményedet?
– Régebben valakiről az első pillanatban eldöntöttem, hogy hányas a kabát. Beraktam egy fiókba, és onnan nehezen lehetett kikászálódni. Most viszont – talán az idő múlása teszi – nem ítélek elsőre, sőt másodikra sem. Majd kialakul.
– Ez már a bölcsesség?
– A korral rakódik ránk valami, és már nem is kapkodunk annyira.
– Pont egy olyan életkorban vagy…
– Veszélyes kor! Előjönnek a hibák. Tudod, lejárt film vagyok én is!
– Inkább arra gondoltam, hogy határvonalon mozogsz: még van mit mutatnod, de már lehet tőled tanulni, vagyis néhány év múlva nagy öreg leszel. Van a szakmában is kapuzárási pánik?
– Bizony, az ember ilyenkor elgondolkodik, hogy még nem csináltam semmit! De tudod, mi hiányzik? A közeg, ahol meg tudják nézni a csinálmányaidat.
– Kiállítás?
– Az jó, bár ezeket a kiállításokat kissé elszeparáltnak érzem, nem vesznek részt igazán a város vérkeringésében. Az utcai gerillakiállításokat nagyon bírom, de ahhoz komoly szponzoráció kellene.
– A Kortárs Művészeti Fesztivál keretében az Öreghegyi Művelődési Házban kiállított képeid hogyan készültek?
– Az a helyzet, hogy elképesztő mennyiségű képet gyártottam az elmúlt harminc évben: millió ember, millió esemény, kilométernyi film, aztán giga tárhelyek a gépen. Egy idő után már nem olyan lelkesedéssel nyomod meg a gombot, mint annak idején. Onnantól kezdve, hogy átállítod az élvezetet praxisra, elveszik a varázsa, és szembesülsz vele, hogy nem lehet letermelni minden nap a csodát. Ezért kell valami, ami miatt újra szívesen kinézel a lyukon. Volt egy duma annak idején a Nikon FM-2-es katalógusában: „Felelősséget érzünk a fotográfusok lelkesedéséért.” Az idő tájt parádés eszközöket gyártott a Nikon. Ez a nyolcvanas évek közepén volt, de akkor csak csorgott a nyálam egy ilyen gép után, ebben a kelet-európai szegletben az én pénzügyi állásom szerint szinte lehetetlen volt megszerezni. Ezt a nyálcsorgást a kétezres években aztán valahogy föltöröltem: szépen lassan kialakult egy egész kollekció, hiszen ma ez már nem számít nagy értéknek. Viszont amikor kézbe veszed ezeket a tárgyakat és lenyomod a gombot, az ugyanaz, mint régen. Csak eltelt közben húsz év, és az emberre rakódott olyan tapasztalat, olyan technikai tudás, hogy ezeket az eszközöket képes úgy használni, mint ahogy húsz évvel ezelőtt kellett volna. Már az első alkalommal, amikor befűztem a filmet, katarzis ért. Ezzel valahogy visszataláltam ebbe a jóízű ”reszelgetésbe”. Igaz, az így készült képek nem illenek bele abba a világba, amit ma várnak az emberek, mert ma valahogy mindenki fejébe bele van építve egyfajta filter: ha a kép fekete-fehér, akkor az komor, sötét, ha leégett fa is van, akkor az már maga a depresszió, pedig ez nem igaz. Valamelyik fotónál több órát csúsztam-másztam, hogy meglegyen az a képi harmónia, ami egy másfajta érzetet tud közvetíteni. A harmónia és a rend a lényeg mindegyikben, én ezt látom bennük.
– Milyen volt az első fényképezőgéped?
– Egy Etűd volt, kilencvenkilenc forintért vettem a Zánkai Úttörőtáborban.
– Bodajki gyerek vagy?
– Ott nőttem fel, de kisfelnőtt koromtól nem ott lakom.
– Otthon mit szóltak, hogy fotográfus leszel?
– Nem tudták. Fehérváron tanultam a Jákyban, aztán Győrbe jártam főiskolára, és később földmérőként dolgoztam is a szakmában. Utána jött a váltás. A fotózás addig is megvolt, de hivatássá később lett.
– Akkor már az Etűd is be volt fogva a mókába?
– Nem, az a dolgok eleje volt. Kudarc kudarc hátán... Amíg élek, nem felejtem el, hogy öreganyámnak elcsórtam a piros lábasait, és a szobában, amit nem használtak, berendeztem egy fotólabort. Ott próbáltam előhívni az első fotókat, de oxidos volt az első lábos, úgyhogy nem működött a vegyszer. Küzdöttem rendesen!
– Kitől tanultál?
– Könyvtárból kölcsönöztem könyveket, mindent magamtól kellett megtanulnom. Vidéken azt nem nagyon értették, hogy valaki ilyen hivatást válasszon. Az orosztanáromnak volt a mondása: hülyék szakmunkásba, lányok gimnáziumba, fiúk szakközépbe. El volt döntve a jövőd: aki jó tanuló volt, abból mérnököt vagy orvost akartak a szülei. Amikor a földmérést fotóra váltottam, anyám el sem merte mondani az ismerőseinknek, mert ez „a mi utcánkban” értelmezhetetlen volt. Ez egy első generációs probléma: szeretnél valamit, de a közeg elutasító.
– Mi volt az a pillanat, amikor úgy érezted, váltanod kell?
– A Levi''s-nek volt egy reklámfotó-pályázata, amin indultunk egy kis csoporttal, és megosztott első helyezést értünk el. Nekünk kellett kitalálni a témát, és megvalósítani. Ez adott egy lendületet. Otthagytam a földmérést – ahol egyébként nagyon jól éreztem magam, mert jó volt a közösség – és elkezdtem keresni az utamat fotósként. Voltam postás is, és még sok minden, miközben folyamatosan foglalkoztam fotográfiával. A nagy áttörés akkor jött, amikor a Sajtóház árverésén hozzájutottam egy Sinar Norma típusú kamerához. Vettem hozzá néhány kiegészítőt, és elkezdtem azt, amit ma alkalmazott fotográfiának hívunk: tárgyakat, embereket fényképeztem, divatfotókat, katalógusképeket készítettem.
– Hogy jött az újság, a Fehérvár Médiacentrum?
– Időnként váltani kell. Az is benne van ebben a váltásban, hogy beleuntam a lányok–divat–portfólió hármasba, mert kamunak érzem az egészet: legyártasz egy olyan képi világot, amiről tudod, hogy nem létezik, mert a szem sohasem lát így. Úgy éreztem, hogy szakmányban hazudok, és az embereknek ez tetszik. A riportfotózás mindig is vonzott, volt egy időszakom, amikor elhatároztam, hogy megcsinálom Fehérváron az összes kukázónak és hajléktalannak a portréját. El is kezdtem, de aztán egy idő után abbahagytam, mert rájöttem, hogy nincs közeg, ahol ezt be lehetne mutatni. Az a kérdés is felmerült bennem, hogy kinek csinálom? Aztán jött az újság, ahol valóságos dolgokat fényképezek, és az sem utolsó szempont, hogy van valamiféle társaság körülöttem. Gondold el: tizenöt-húsz évig magányosan dolgoztam.
– Van-e még benned útkeresés?
– Ha a kiállított képekre gondolsz, akkor nincs. Azt az utat már megtaláltam. Az egy konkrét vélemény feketén-fehéren.
(FehérVár Hetilap, 2016. június 2.)
* * *
Az eddigi Penna Regia díjas újságírók:
1997: Foltényi Tibor, írott sajtó; Baranyi Pál
1998: Dávid Erzsébet újságíró; Zágoni Erzsébet, írott sajtó; Bakonyi István, elektronikus sajtó
1999: Zsohár Melinda, írott sajtó; Sipos József, elektronikus sajtó
2000: Gábor Gina, írott sajtó; Benkő Andrea, elektronikus sajtó; Tihanyi Tamás, írott sajtó
2001: Péntek Imre, írott sajtó; Dezső István, elektronikus sajtó
2002: Kulich Erzsébet, írott sajtó
2003: Szabó Zoltán, írott sajtó; Halász István operatőr
2004: Pati Nagy Bence fotóriporter; Török Péter újságíró
2005: Kabáczy Szilárd fotóművész; Vakler Lajos szerkesztő-riporter
2006: Silye Sándor újságíró; Somogyi Tamás operatőr
2007: Virágh Ildikó főszerkesztő
2008: B. Kiss László újságíró
2009: Kiss Erika újságíró; Póczos Tibor operatőr
2010: J. Mező Éva írott sajtó; Csordás Csilla elektronikus sajtó
2011: -
2012: Tribolt Lajos újságíró
2013: Csitáry-Hock Tamás újságíró
2014: Matók János újságíró
2015: Kozma Ágnes újságíró
2016: Varga Sándor újságíró
2017: Burján Zsigmond rendező-operatőr
2018: Skorka Károly újságíró (posztumusz)
2019: Kiss László fotóriporter
