A gyermekem nem ölelheti meg a barátját? Járvány elleni védekezés vs. érzelmi elidegenedés
A gyermekem nem ölelheti meg a barátját? Járvány elleni védekezés vs. érzelmi elidegenedés
A gyermekem nem ölelheti meg a barátját? Járvány elleni védekezés vs. érzelmi elidegenedésAkinek van gyermeke, pontosan tudja, ha bármilyen kósza vírus átlépi az óvodai csoport vagy a tanterem küszöbét, onnantól azt szinte kivétel nélkül az egész család nyögi. Nem kérdés, hogy a koronavírus-járvány elleni védekezésnek megkerülhetetlen elemei a maszk viselése vagy éppen a szociális távolságtartás. Felnőttként ezt a többség megérti, felfogja, elfogadja és alkalmazza.
Ám egy kisiskolás, óvódás vagy éppen bölcsődés gyermeknek korántsem biztos, hogy átmegy a lényeg, vagy éppen egészen máshogy csapódik le, hiába is magyarázzuk el a lehető legprecízebben a jelenlegi helyzetet.
Ezen a kérdésen egészen addig el sem gondolkodtam igazán, amíg szülői értekezleten szóba nem került. Merthogy azokat a tanárokat, tanítókat, akiket inkább nevezzük A pedagógusnak, nagyon is foglalkoztatja, hogy merre vezet ez az egyébként nagyon is indokolt távolságtartás.
Foglalkozunk vagy nem vele, az egészségügyi távolságtartásnak azért van egy érzelmi vetülete is, ami járványokon átívelhet, és amit, ha átgondolok, abba anyaként belefacsarodik a szív. Nem szó szerint, de lényegében idézném azt a bizonyos gondolatsort:
Hogyan mondjam azt, hogy nem foghatja meg a barátja kezét, nem veheti fel a padtársa ceruzáját a földről kedvességből, udvariasságól, nem ölelheti, puszilhatja meg reggel a legjobb barátját, mert annyira örül neki. És nem, nem ölelhet meg engem sem, és én sem vigasztalhatom meg, bármilyen baja van. Hogyan tanítsam a gyerekeket az érzelmi elszigetelődésre?"
De nem kérdés, hogy akkor is ezt teszik, ha kis túlzással, pedagógusi identitásukkal is küzdenek meg ilyenkor. Most ezt kell tenni! Ugyanakkor marad a kínzó kérdés, amire ráadásul válasz sincsen: mivel teszünk kisebb kárt?
Azzal, hogy tűzön-vízen át védjük az egészséget, a gazdaságot, bár a kütyük és online tér bűvöletébe egyre inkább becsúszó generációt további távolságtartásra neveljük? Vagy félrefordítjuk a fejünket, ha a gyermek igenis lehajol az osztálytársa földre esett ceruzájáért, megfogja a legjobb barátja kezét, és megvigasztalja a másik, ha az lezúzza a térdét, ám ezzel növeli a vírusfertőzés esélyét?
Szóval mit mondjak, mondjunk a gyerekeknek? Annak a generációnak, amelyiknél egyébként is nagy probléma a valódi emberi kapcsolatok csökkenése.
Az én gyermekeimnél például egyértelműen tetten érhető volt a tavaszi online oktatás és önkéntes karantén szociális hatása, és a tulajdonképpen remekül elvagyok magamban is állapot. Ha pedig megkérdeznénk a tanárokat, hogy mit tapasztalnak ezen a téren, így a második iskolai hét elteltével, meglepődnénk. De az is lehet, hogy meg is ijednénk!
Vajon milyen érzelmi lenyomata marad végül a koronavírus-járványnak a most felnövő generációnál?
Ám mivel most vagyunk a járvány sűrűjében, és fogalmunk sincs, hogy hova fut ki a történet, marad a kínzó bizonytalanság, na, meg a reménykedés, hogy hamar túl leszünk az egészen. Aztán lehet játszani, ölelni, puszilni, segíteni szabadon...
