Egy normális évben ilyen lenne a karácsony Fehérváron
Egy normális évben ilyen lenne a karácsony Fehérváron
Egy normális évben ilyen lenne a karácsony FehérváronEgy normális évben ilyenkor már hetek óta forralt bor és kürtőskalács illata lebegne a Fő utca felett. Barátok és régen látott ismerősök futnának össze, és mosolyogva vitatnák meg, hogy a nagy sietség közepette ki hívja meg gyorsan a másikat egy pohár forró valamire. Nehéz lenne átvágni a Belvároson úgy, hogy legalább egy helyen ne kellene megállni egy pár mosolygós szóra, miközben amúgy tényleg baromira kéne sietni, mert az ajándékok, mert az ünnepi vacsora, mert, mert, mert...
Egy normális decemberben minden vasárnap összegyűlnénk az Országalmánál, hogy lássuk a gyertyagyújtást, és együtt énekeljünk. Az sem számítana, hogy milyen idő van: a hangulat és a közösség mindenek felett.
Hetek óta sokan azt számolnák, hogy még hány juhtúrós lepény fér bele az adventi vásár utolsó napjáig, amikor egy évre le kell mondani a hosszú sorban állásról, aminek a végén jön a dilemma: csak juhtúrós, káposztás vagy kolbászos-mindenes?
Ritkán mutatja annál békésebb arcát a város, mint amikor egy téli éjszakán hazafelé botorkálva az amúgy autóktól vagy sétálóktól zsúfolt utcákat csak a remegő lámpafény tölti meg élettel, miközben a metsző széltől himbálózó kandeláberekre függesztett reklámtáblák nyikorgása töri meg a csendet. Most maximum a nyolc előtti rohanás és kapkodás marad, hogy még időben hazaérjen mindenki. A nyikorgás, a metsző szél, a bámészkodás és a hajnali séták maradnak jövőre.
Az év utolsó hónapjaiban még a vásárlás is közösségi élmény. Nincs olyan üzlet, ahol perceken belül ne bukkanna fel egy ismerős. De rég láttalak, ezer éve, hogy vagy? Ne is mondd, idén kezdte az iskolát. Nálatok? Még mindig együtt vagytok? Esküvő, gyerek? Na, boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket, rohanok!
Egy normális évben karácsonyhoz közeledve nem lenne kérdés a jótékonykodás vagy a szokásos évindító lencsefőzelék sem. Senkinek eszébe sem jutna: lehet, hogy veszélyesebb most a közösségi jószándék, mintha elmarad, vagy egyénileg, kisebb csoportokban oldjuk meg a rászorulók segítését.
Vasárnaponként megtelnének a templomok, egymást érnék a jobbnál jobb ünnepi koncertek. A belvárosban fagyoskodnánk a karácsonyi kisvasúton, ahol akár új barátságok is köttetethetnek. A mozikban legalább egy újabb véleményes minőségű és mondanivalójú karácsonyi film töltené meg a termeket, a színházban pedig megint telt házzal menne a Diótörő.
Megtelnének a könyvesboltok, mert az év utolsó hónapjában azért a többség egy-egy félórát tanácstalanul téblábolva csak eltölt a könyvek között válogatva. Az éttermeket már hónapokkal december előtt minden szóba jöhető időpontra lekötötték volna céges bulikra, ahol enyhén spiccesen hoznák a beosztottak a főnök tudomására az év közben felgyülemlett világi megfejtéseket.
Egy normális évben senki nem számolná a napokat, és nem gondolkodna azon, hogy a nagyszülők meglátogatása előtt tesztelni kellene vagy sem, és öt nap karantén elég-e, hogy tünetek legyenek. Egyszerűen csak mennénk, mert kész a mézeskalács, vagy csak beugrunk, mert épp arra járunk.
De ha lecsupaszítjuk, akkor a hetekig tartó, ám mégis szokatlan készülődés végeredménye ugyanaz lesz, mint mindig: így vagy úgy, de együtt lesznek a családok. Végül is nem ez a lényege az ünnepnek?
