Az unoka kritika: az Oscar-díjas Deák Kristóf az elmúlt évek egyik legjobb magyar filmjével rukkolt elő
Az unoka kritika: az Oscar-díjas Deák Kristóf az elmúlt évek egyik legjobb magyar filmjével rukkolt elő
Az unoka kritika: az Oscar-díjas Deák Kristóf az elmúlt évek egyik legjobb magyar filmjével rukkolt előKülcsín
Nem is értem sokszor mi jár azoknak az embereknek a fejében, akik kerek perec kijelentik, hogy ők bizony nem néznek magyar filmeket. Mert. És kész. Tapasztalataim szerint régen is ők voltak többségben és most is. Ettől a falnak tudok menni. Mert azért tíz, húsz évvel ezelőtt is forgattak kiváló hazai alkotásokat, amelyekre az egész világ egyöntetűen csettintett, manapság meg aztán pláne.
Én úgy nőttem fel, hogy vannak a nagy amerikai mozik és vannak a magyar produkciók. Mindkettőt bátran fogyasztottam, és a hazai alkotásokban sem csalódtam egyetlen egyszer sem. Tetszettek, jók voltak, olyan feelinggel rendelkeztek, amilyeneket más produkciókban nem éreztem, így az évek során nem kevés kedvenc gyűlt össze a képzeletbeli listámon.
Manapság meg aztán annyira odateszi magát a magyar filmipar, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. Elég csak az elmúlt néhány évben az Oscar-díjért induló alkotásokat nézni (Post Mortem, Testről és lélekről, Mindenki - utóbbi be is húzta a legjobb rövidfilmnek járó szobrocskát) és egyből leesik: valami újra beindult.
De amúgy még hosszasan folytathatnám a sort a kiválóbbnál kiválóbb, közelmúltban debütáló hazai mozikkal, a lényeg, hogy bizony készülnek olyan magyar filmek, amelyekért érdemes szélesvászon elé ülni.
Ehhez a díszes társasághoz csatlakozhat Az unoka is, amely előzetesét látva első körben le sem esett, hogy magyar filmről van szó, csak egy-két színész felismerése után koppant, így jó eséllyel a Mindenki rendezője, Deák Kristóf ismételten olyan darabbal lepi meg a nagyérdeműt, amelyre méltán lehetünk büszkék.
Sztori
Az unoka története napjaink egyik legjellemzőbb bűncselekménytípusát csomagolja olyan köntösbe, amelytől remélhetőleg jó pár fokkal komolyabban veszik az emberek ezt a fajta veszélyforrást.
Adott nekünk egy teljesen átlagos, jól szituált srác, Rácz Rudolf (Blahó Gergely), aki egy call centerben tengeti mindennapjait és idősekre próbál rásózni teljesen indokolatlan ketyeréket. Amikor pedig nem az ügyfelekkel mütyürkézik, akkor általában szeretett nagyapjánál (Jordán Tamás) üti el az időt, akivel olyan jó a kapcsolatuk, hogy minden apróságot megosztanak egymással.
Egy nem túl rózsás napon aztán beüt krach: a nagypapát lerántják az unokázós csalók, Rudiban pedig olyannyira felmegy a pumpa, hogy úgy dönt, a kezébe veszi az irányítást, és egymaga számol le az alattomos bűnözőkkel...
Karakterek
Na, szóval itt van nekünk a Rudit játszó Blahó Gergely, mint főszereplő (mert amúgy Az unoka az ő felnőtté válását meséli el, nem a legklasszikusabb értelemben), akit eddig szerintem még életemben nem láttam képernyőn - az IMDb szerint Az unoka az első nagyjátékfilmje, szóval akkor jó vagyok.
Viszont cserébe olyan profizmussal hozta a karakterét, mintha világéletében mozikban szerepelt volna - vagy legalábbis bosszútól fűtött irodistát keltett volna életre. Engem konkrétan ledöbbentett, hogy miért rejtegették eddig a közönség elől. Ügyes és erőteljes, csak így tovább!
Nagyapa is eléggé odatette magát, amikor először megpillantottam Jordán Tamást a trailerben, simán azt hittem, hogy valami skandináv krimit harangoznak be, annyira ott volt a szeren a jelenléte, de aztán amint rájöttem, hogy magyar alkotásról van szó, még nagyobbat nőtt a szememben. A filmben ez pedig csak tovább fokozódott, szóval ő is telitalálatnak bizonyult.
Csakúgy, mint az ellenkező sarokban csücsülő, A martfűi rémből ismerős Jászberényi Gábor, aki akkora egy szemétláda volt, hogy legszívesebben lekapartam volna a vászonról az arcát, és addig ütöttem volna, amíg vissza nem fizet minden centet forintot a károsultaknak. Meg még utána is. De ha már valaki ilyen érzelmeket képes kiváltani a nézőből, akkor valamit nagyon tudhat. Zseni!
Aztán feltűnik még Pogány Judit, Döbrösi Laura és Bárdos Judit is, akik szintén emlékezetes produkciókat tettek le az asztalra. Tényleg, színészi fronton egy rossz szavam se lehet!
Összegzés
De lehet amúgy sem, mert Az unokától pont azt kaptam, amit vártam - talán még egy kicsit többet is.
Deák Kristóf első nagyjátékfilmje egy hétköznapi köntösbe csomagolt meglepően érdekes nyomozós thriller, amely az első perctől majdnem az utolsóig a székhez szegez, és lendülete még a végefőcím után is kitart, ugyanis olyan társadalmi problémákat boncolgat, hogy bőven lesz min agyalnotok, amíg hazaértek a moziból. Jelzem, még a kukoricám sem fogyott el, ez pedig azt jelenti: annyira lekötött a produkció, hogy még csámcsogni sem volt nagyon kedvem.
Amúgy Az unoka hangulata, az atmoszférája és a muzsikája is azonnal beszippantott, tényleg nem hittem el, amit látok, tapasztalok, a színészek is rendesen ott voltak a szeren és még a cselekmény is tökéletes ütemben csordogált.
Egészen a végéig, ahol aztán olyan John Wicket meghazudtoló mutatványok röpködtek - jelzem, egy call centerestől -, hogy nem győztem meresztgetni a szemem. Sokkal jobban tetszett, ha az elején felvezetett életszagúbb felfogás a végéig kitartott volna...
De ezt leszámítva Az unoka ismételten egy olyan hazai alkotás lett, amelyről véleményem szerint még sokat fognak beszélni, nem azt mondom, hogy mérföldkő lenne, de én még ilyen jó magyar thrillert nem láttam. Talán a Kaméleon vagy a Valan - Az angyalok völgye volt még hasonló szinten nálam. Talán. Szóval nincs kecmec, Az unokát mindenkinek látnia kell!
