Shihan Budán László: Elképzelni sem tudom, hogy fogom majd abbahagyni
Shihan Budán László: Elképzelni sem tudom, hogy fogom majd abbahagyni
Shihan Budán László: Elképzelni sem tudom, hogy fogom majd abbahagyni- Mikor és miképpen kezdődött a sporttal való kapcsolatod?
- Nagyon régen, tornával kezdtem a 60-as években, de az úttörő olimpia előtt megsérültem, nem tudtam részt venni a versenyen. Ezt követően átpártoltam a cselgáncshoz - közben eveztem is -, hogy aztán végül kikössek a karaténál, amit éppen 50 éve csinálok. A helyi karate egyik alapítója vagyok, ötven éve űzöm töretlenül. Mindig vonzódtam az önvédelem felé, egyfajta csodavilágnak tartottam, megtaláltam ezt a cselgáncsban is, s amikor jött a karate, miután ötven év alatt sikerült kicsomagolnom ebből a misztikumból, a realitás talaján állva is azt mondom, hogy, na, megtaláltam, ez az én sportágam.
- Az interneten belefutottam egy szövetségi listába, amely a danos karatésokat sorolja fel. Ezen a neved mellett 6 dan szerepel, egyébként én - és mások is - hétről tudok. Valójában mennyi az annyi?
- Hét. A hetedik danra 2017-ben Hollandiában vizsgáztam sikerrel.
- Miképpen néz ki egy ilyen dan vizsga, milyen követelményeknek kell megfelelni?
- Először is gyakorló kyu fokozatok vannak tizedik kyu-tól első kyu-ig. Fokozatosan emelkedik az igénybevétel, ez már közel tíz év, mire idáig eljut az ember, ezt kell mester szinten, fekete öves szinten bemutatni az első dannál. Kettőnél még magasabb a szint, mindig magadhoz képest kell fejlődnöd ahhoz, hogy egyáltalán előre tudj lépni. Az 1 dannál az említett fekete öves szinten túl már magas szinten kell a fizikális, a technikai és a küzdő részét bemutatni harminc ember ellen. Felváltva kell küzdeni velük, és itt azt nézik, miként bírom az ütéseket, rúgásokat fájdalom szinten, de ezeket addigra, mire idáig eljut, megszokja az ember. Személyesen, ha a saját a példámat veszem, kiráz a hideg mindig, mert ez egy nagyon komoly határterhelést jelentett, s amikor léptem a két danra, akkor ahhoz képest kellett tovább fejlődnöm, ott is komoly határterhelés van, miként háromnál is és feljebb is, csak egyre keményebb. Két dannál negyven ember elleni küzdelem, háromnál ötven.
Én azt hiszem, szerencsés csillagzat alatt születtem, mert Magyarországról nekem sikerült először a harmadik dant Japánban megszereznem. Ott érdekes volt a vizsga, sokszoros határterhelést kaptam, de nem még több ember elleni küzdelemmel, mert "csak" harminccal kellett küzdenem, ám verseny körülmények között, tehát nyernem kellett az első, majd a második, aztán a harmadik - és így tovább - ellenfelemmel szemben. Lehetett döntetlen és vereség is egy-egy küzdelem vége, majd zárásként összesítettek, megnézték a mérlegem, s ha az pozitívnak bizonyult, akkor sikeres volt a vizsga, ha nem, akkor nem. Nekem a harmincból huszonkét győzelmem volt, sikeresen próbálkoztam.
Elmondhatom magamról, hogy nekem sikerült és tovább tudtam adni a tapasztalataimat. Azóta már követtek mások is ezen az úton, s Japánban vizsgáztak a következő danfokozatukra.
- A hetedik danos megmérettetésről is mesélj, kérlek, hiszen azt Hollandiában teljesítetted, s nyilván az volt a legkeményebb, főleg, hogy ezt már nem huszonévesen vagy harmincasként kellett megcsinálnod.
- Amennyiben az ember nem hagyja abba a mozgást, akkor itt a kor nem számít. Pontosabban számít, mindig számít, hiszen ezt nem lehet megerőszakolni, de jól ki lehet tolni a pozitív érzéseket. Azért is bátorkodtam kimenni Hollandiába, mert a sportág egyik nagy legendája hívott, ami azért komoly kihívás, egyben elismerés. Ez egy nagy szeminárium volt, amelyen legalább háromszázan vettünk részt, s ott komoly legendák előtt, nyolc-kilenc danosok között kellett vizsgáznom, és Jon Bluming mester, aki az alapító Oyamának a tanítványa volt, az ő születésnapjára esett a vizsga. Kicsit szomorú érzéssel mondom, hogy bár jól sikerült a rendezvény, megköszöntöttük a szülinapján Blumingot, de ez volt neki az utolsó. Átadta a hetedik dant számomra, amit óriási dolognak tartok máig, sajnos azonban néhány hónappal később meghalt.
- Visszatekintve ezekre a vizsgákra, elmondható, hogy brutál kemény volt, de megérte?
- Igen, egyértelműen. Ha elölről kezdeném is, ugyanezt az utat választanám.
- Beszéljünk egy picit a Pagoda SE-ről, a lassan 35 éves egyesületedről. Hogy állnak most a klub dolgai?
- Először nekem kellett sokat tanulni, s szerencsére az élet megadta azt a lehetőséget, hogy olyan mesterektől tanuljak, akik jó utat mutattak, ami által ráleltem a sajátomra. Ezekkel a tapasztalásokkal hoztam létre a Pagodát 1991-ben, de még most sem tudtam átadni mindent, amit tapasztaltam. Mindenesetre jól működik, mert test, lélek, szellemben folyamatosan fejleszteni kell, működésére vigyázni, hogy életképes maradjon. Nagyon sok tanítványom van, immár öt danos is akad köztük. Hét csoportban, hét edzővel tevékenykedünk, van vagy 22 fekete övesem, de nagyon sok apróság, gyermek is velünk, nálunk fejlődik. Egy valamire különösen büszke vagyok. Arra, hogy elmondhatom: mindannyian, akik velünk dolgoznak, nagyon jó emberek, jó pedagógusok. Aki nem, annak nem kell Pagodásnak lennie...
- Mi a legfontosabb, hogy valakiből jó karatés váljék?
- Mindenkiből lehet karatés. Olyan, mint a hegedülés, mindenki megtanulhatja az alapokat, eljuthat egy bizonyos szintig, de nem lehet mindenkiből mester. Itt
kevésbé az a fontos, hogy ki milyen karatés szakmailag, hanem, hogy milyen ember, és itt a jó emberekből lehet igazán jó karatés. Mert rossz ember is megtanulhat ugyan jól karatézni, de előbb abba is fogja hagyni. Nálunk nagyon jó a csapatszellem, nagyon baráti a légkörben folyik nagyon komoly szakmai munka, aminek értéke van, és még hosszú távon is úgy látom, nagyon sok mindent tudok én is adni, az edzőim is, szerintem jó úton járunk. Erre a legjobb visszaigazolás, amikor a hozzánk járó gyerekek szülei mondják, hogy a legjobb helyen vagy a gyerekük és köszönik a munkát,
szerintem ennél több nem kell.
- Jelenleg hány taggal működtök?
- Kis csoportokban 70-80 fő körül van a létszámunk. Ez mindig változik, mert akad, amikor sokan jönnek, aztán kiöregednek, nem mindenki azt az elvet vallja, hogy nem adom fel, beleöregszik, elkényelmesedik, majd abbahagyja. Azt azért kiemelném, hogy van olyan tagunk, aki 70 év felett is aktív és nálam kezdett karatézni, tehát idősebbek is járnak hozzánk, aki már 30-40 éve köztünk vannak és nálam kezdték. Erre nagyon büszke vagyok, de főleg rájuk, hogy így kitartottak a karate mellett, nem adták fel.
- Nem szeretsz dicsekedni az eredményekkel, tudom, de kérlek, egy picit azért tedd most meg, mert akadnak bőven kiváló, országos és nemzetközi szinten is jelentős sikerek, amelyek hozzád, hozzátok köthetők.
- Alapjában véve először országos jelentőségű sikereket értünk el, a 80-as években szinte mi voltunk az elsők, szoktam is ezzel poénkodni, hogy egy versenyről még a "bejárati ajtót" is elhoztuk. Persze ez csak az érmekre igaz, azokból nagyon sokat nyertünk, minősítve a munkánkat. Jelen pillanatban is vannak országos bajnokaink, de nemzetközi szinten szintén megmérettetjük magunkat, sikerrel, dobogós eredményekkel.
A jelentős éremkollekciónk ellenére számomra nem ez a fő eredmény, nem az érmek és a dobogós helyezések, hanem amikor a kis nebulóból, a kis szertelen, gyakran dekoncentrált gyerekből fegyelmezett, koncentrált, jó gondolkodású ember lesz, aki jól megállja a helyét az életben. Nálam ez az eredmény,
az igazán nagy eredmény.
- Ha már itt tartunk, a saját, személyes eredményeid közül mi az, amire a legbüszkébb vagy?
- Az, hogy már sok ezer embert oktattam - és itt picit ismétlem magam -, azok az emberek, akik még azt sem tudták először, hogy hová, merre és mennyit kell lépni, azokból sikerült koordinált, jó gondolkodású embereket faragni, akik boldog családapák és hozzák vissza a gyerekeiket is hozzánk. Ez az igazi eredmény, tényleg így gondolom, ekkor leszek elégedett, ha ezt elérjük.
- Tudod számszerűsíteni, hogy összesen hány embert oktattál a karatéra?
- Nem, de sok ezer embert oktattam, az biztos, és most arra vagyok a legbüszkébb, hogy a csapatomban több olyan ember van, akik hozták a gyerekeiket, hogy szeretnék, ha itt karatéznának nálam. Én erre mindig mondtam, mondom, hogy oké, de akkor az apuka is jöjjön a gyerekkel együtt, mert azzal jó példát mutat, a család is összejön, együtt tudnak növekedni. Ennek hatására ma hét-nyolc olyan családom van, akiknél anyuka, apuka és gyerekek együtt karatéznak, jól érzik magukat és bizony sokszor annyira lelekes a szülő, hogy túltesz a gyerekén is edzettségi, felkészültségi állapotot tekintve.
- Visszagondolva a kihívásokra, amelyekkel szembe kellett nézned pályád során, melyiket tartod a legnehezebbnek, legkomolyabbnak, amire azt mondod, hogy "hú, ezt nem biztos, hogy újra megcsinálnám"?
- Nehéz kérdés.
Az egy danos vizsgám után nagyon kemény határterhelést kaptam, aztán pedig készülnöm kellett a második danra. Ekkor valahogy, valamiért nem sikerült annyira jól a fizikális felkészülésem, mint amennyire szerettem volna. Itt kellett negyven ember ellen küzdenem, és a harminckilencedikként érkező komoly súlyú, méretű, magas minősítésű morcos harcos annyira elkezdett engem verni, hogy azt gondoltam, kész, nekem annyi, ezt nem élem túl. Gyakorlatilag halálközeli élmény volt, mint amikor az embernek a halála előtt lepereg élete filmje. Ott az egész család, mindenki rám figyel. Ekkor összeszedve minden maradék energiámat, megpróbáltam egy fejre irányuló rúgással megállítani. Tudtam, ha ez sikerül, akkor megúsztam, ha nem, akkor nem. Elkészültem, s bár ő a testéig védekezésre emelte a kezét, de fejét már nem tudta védeni, oda sikerült akkorát rúgnom, hogy ott az ember "összement", így sikerült ezt a kihívást teljesíteni.
Ez nagyon kemény élmény volt.
- Milyen terveid vannak most? Milyen jövőkép formálódik előtted?
- A jelenlegi nehéz helyzetben az a fő cél és terv, hogy életben tartsam a klubot, s minden olyan tárgyi feltételt tudjak biztosítani, amely által tovább tudunk fejlődni. Hosszú távon az álmom egy saját kis terem, egy saját Dojo, mert kezdettől fogva bérelt termekben dolgozunk, ezért, ha valaha megérem én azt, hogy lesz egy saját termünk, na, az volna az álom.
- Jelenleg hol és mikor vannak edzéseitek? Ha valaki szeretne hozzátok csatlakozni, tudjunk hozzá információt adni.
- Itt mondanám el, ha valaki alapszinten elkezdi a karatét, azt Dohai-nak hívják, ha előbb kezdted el nála, akkor Sempai-nak (elöljáró), ha már elérted a harmadik dant, akkor Sensei (tanár) a megszólítás. Ha öt dan feletti vagy, akkor jár Shihan, a mester megszólítás. Aztán a nemzetközileg is legmagasabb szinteken van olyan, hogy elnök, igazgató, stb. aza célunk, hogy megszerettessük a gyerekekkel a karatét, ami többnyire sikerül, bár nem száz százalékban. A Váci Mihály szakközép iskola tornaterme a mi elsődleges Dojónk, ott vagyunk hétfőn, szerdán és pénteken 18.00 órától, a Gárdonyi Géza Művelődési Házban vagyunk kedden és csütörtökön ugyanebben az időpontban, a Köfém Művelődési Központban vagyunk szintén kedden, sőt, még Iszkaszentgyörgyön is van egy kis csapatunk, ott is már 15 éve dolgozunk, és a munkát fekete öves karatésaink igazolják.
- Egy picit beszéljünk a családról, mert itt elárulhatjuk hogy mi szinte szomszédok voltunk sok éven át, ott nőttem fel, ahol részben te is, így pontosan tudom, hogy nálatok szinte mindenki karatézott már évtizedekkel ezelőtt. Hogy álltok most ebben a tekintetben?
- Az öcsém, Zsolti, ő magyar bajnok volt, nagyon tehetséges, jó karatés. Lányom, Gerda válogatott szintig vitte, Dávid nagyfiam 4 danos már, ő a jobbkezem a Pagoda SE-ben is. Van egy "kisebbik picinyem", a Balázs, aki földharcban kétszeres bajnok, rendkívüli képességekkel rendelkezik, de őt még egy kicsit nehezebb kezelni, ugyanakkor még sokra viheti. A feleségem 2 danos mester, otthon ő a főnök, nem lehet vele kekeckedni (nevet). Mindenki önként és dalolva karatézik nálunk, nincs semmiféle presszió senki felé ebben.
- Végig tekintve a pályafutásodon, eddigi életpályádon, kijelenthetjük, hogy egy elégedett Budán Laci áll most előttem?
- Abszolút! És ahogy már korábban említettem is, ha elölről kezdeném, újra így csinálnék mindent. Ez már életvitel, nem is tudom, hogy fogom majd abbahagyni.
