Dr. Brávácz Ottó a legnehezebb időszakban tartotta életben a Vidit
Dr. Brávácz Ottó a legnehezebb időszakban tartotta életben a Vidit
Dr. Brávácz Ottó a legnehezebb időszakban tartotta életben a Vidit- A Balaton partján felnövő kis Brávácz Ottó miképpen ismerkedett meg a sporttal, a futballal?
- Kaposvárra jártam gimnáziumba, ott, a helyi vasutasban "oltottak be" a futball szeretetével, de csak akkor mehettünk edzésre, ha a suliban jól tanultunk. Mindenesetre nagyon jó kis társaság volt, így ott ragadtam. A többség aztán a Kinizsihez ment, az volt a népszerűbb csapat a városban, de nekem a Vasutas nagyon jó volt, én ott maradtam.
- Nyilván kisgyermekként Balatonlellén is fociztál a többi gyerekkel?
- Igen, persze, ami pedig különös élmény volt, hogy ott láttuk a nagy csapatokat nyáron, gyakran jártak oda hozzánk Lellére. Ott játszottam én is a helyi ifi csapatban, egészen addig, amíg neki nem vetődtem a kapufának, ami sérülést okozott, mert édesanyám azonnal letiltott a fociról, nem járhattam edzésre. Persze ez nem volt végleges, így aztán eljutottam NB II-es, NB III-as csapatokig, nekem az volt a plafon aktív játékosként. Már korán vonzódtam a vezetői posztokhoz, ezek iránt érdeklődtem inkább, a Vasas Dinamóban, Lőrinci Fonóban. De Vidbe dolgozni mentem, nem futballozni vagy mindjárt vezetőnek.
- Mi volt az a munka, ami Fehérvárra vezette az utad?
- Jogászként dolgoztam, de először Budapesten, nem ide kerültem, a fővárosi Vidi irodaépületben volt a dolgozószobám a kereskedelmi főosztállyal együtt. Ahová át is kerültem, mivel betegsége okán távozott a vezető, így rövid időn belül a kereskedelmi főosztályt vezettem, nagyjából 15 éven át, amikor "átigazoltam" a Videoton RT-be.
- Mielőtt aztán átvetted volna a Videoton SC-t, a cég németországi egységét is vezetted, ha jól tudom.
- Igen, onnan jöttem ide, Fehérvárra, nem is akármilyen módon!
Ez egy igazi regénybe illő történet, mert egyik nap kaptam egy telefont az irodámba, hogy a Videoton akkori elnök-vezérigazgatója, Kázsmér János beszélni szeretne velem. Kiderült, hogy ő éppen Moszkvából tartott volna haza, Budapestre, azonban a kedvezőtlen időjárás miatt a gépe leszállt Berlinben, így belefért neki egy vacsora, amelyre meginvitált. Itt elmondta nekem, hogy gond van a futballal a Vidinél, s úgy gondolja, hogy én lennék az a személy, aki át tudnám segíteni a nehézségeken a klubot, amelynek akkor még volt hét szakosztálya, igazi nagy sportegyesületnek számított a Videoton SC. Akkor már eleve gondolkodtam azon, hogy hét esztendő után jó lenne lassan hazamenni, csakhogy a régi, itthoni pozícióm már nem volt üres, így az erőteljes invitálást elfogadtam, két hét múlva már jöttem is haza és átvettem a klub irányítását.
Nem egy szokványos történet volt ez, de ez az igazság.
- Átgondolva a dolgot, Kázsmér vezérigazgató úrnak komoly ráérző képessége lehetett, hogy jött ez a hirtelen kényszerleszállás, és tudta, hogy miért hív vacsorázni. Persze, nyilván nem véletlenül alakult ez így, benne lehettél a "kalapban" már.
- Igen, de belevágtam, komoly kihívás volt ez nekem. Nem nyafogás, de az a hét év, amit elnökként eltöltöttem, de eszméletlen nehézségekkel kellett megküzdenünk, mindig az volt az alap, hogy nincs elég pénz. Szerettem azt a légkört, a munkatársakat, a klubot, ez sokat segített nekem.
- A helyzet nyilvánvalóan azért volt minden korábbinál nehezebb, mert közeledett a rendszerváltoztatás, a Videoton vállalat rövid időn belül már nem tudta eltartani a klubot, ebben a helyzetben pedig inkább gazdasági "varázsló" kellett a klub élére, nem jó sportszakmai vezető. Szóval, akkor, ahogy és amit tettél, az egyfajta varázslat volt. Hogy élted meg ezeket az éveket?
- Nem volt könnyű, de a korábbi munkáim által jó volt a kapcsolatrendszerem, így sikerült megoldásokat találni. Mindazonáltal óvatos is voltam, az egész egyesületet az összes szakosztállyal felvállalni, csak a futballt és a kosárlabdát, utóbbiban is nagyon jó csapatunk volt. Nagyon szép éveket töltöttem el a klub élén, szép eredményeket értünk el, főképp a tehetségeink nevelése, majd az első csapatba való beépítése terén.
- Ennek lett az ékes eredménye az akkori második csapat, tartalékcsapat bajnoki címe is, hiszen az a második számú garnitúra csak fiatalokból állt és később a keret 90 százaléka játszott az NB I-ben.
- Így van. Tehetséges, kiváló futballisták alkották azt a csapatot is, mint ahogy az első számú gárdát is, fegyelmi problémáink sem voltak akkoriban, nem kellett senkit büntetni késések, kimaradások miatt.
- A legjobb szereplés az első teljes szezonodban már meg is érkezett, hiszen az 1988-89-es Vidi úgy lett 4. helyezett az NB I-ben, hogy minden azt megelőző és azt követő pontszámítási rendszer szerint bajnok lett volna az a Vidi! Kivétel éppen az az idény, amikor 11-eseket kellett rúgni, ha a rendes játékidő döntetlenül végződött. Az teszi különösen pikánssá a sztorit, hogy én úgy emlékszem, te voltál az egyetlen sportvezető, klubvezető, aki nem tartotta jónak a bevezetését és ennek hangot is adott.
- Jól emlékszel, bizony.
A szezonkezdés előtt egy fővárosi kávézóban jöttek össze a klubok, egyesületek vezetői, ahová én bemutatkozni mentem. Ott szóba került az új pontozási szabály, amire rögtön mondtam, hogy ez nem jó, sőt, úgy hülyeség, ahogy van, aki ezt kitalálta, nem sokat érthet a futballhoz! Az illető éppen ott ült mellettem, tőlem három méterre,
nem is kötöttünk azonnal életre szóló barátságot...
- Ő az Újpest elnöke volt, ugye?
- Igen, bár nem akartam nevén nevezni, de ha már megtetted, igen, ő volt. Később egyébként sok barátot összeszedtem, még az Újpestnél is, de akkor ez az ötlet engem nagyon letaglózott. Ez is lett a vesztünk. Nonszensz, hogy 11-es rúgások döntöttek. Mi hiába játszottunk jól, rúgtuk a legtöbb gólt, szereztük a legtöbb győzelmet a rendes játékidőben, a döntetlen utáni büntetőkkel nem volt szerencsénk, ez pedig a bajnoki címünkbe került. Ez a "kocsmai", kávézói belépő akár nagyképűnek is tűnhetett, hogy én ott újonc vezetőként megmondtam, hogy mi nem tetszik, de akkor is és később is, ha én valamiben állást foglaltam, valahogy úgy alakult, hogy utólag nekem lett igazam. Jó néhány üveg bort is kaptam ajándékba, mondván: "igazad volt, Ottó!".
- Egy picit megállva ennél a remek, Kaszás Gábor által irányított Vidinél, mi volt annak a csapatnak a titka? Azon felül, hogy a klubhoz tudtátok hozni Kaszást és több jó játékost is, akik által valóban minőségi, látványos focit játszott az a csapat.
- Igen, ez is egy érdekes sztori. Úgy volt megbeszélve, hogy a Szalmásy Tomi (ő volt akkor a szakosztályvezető) meghívja egy ebédre, kávéra a "Kicsit" (Kaszás beceneve volt), aki el akart jönni Siófokról, de nem akarták elengedni. A 7-es úton a benzinkút közelében volt egy étterem, ott ültek le és mutogatta a Tamás a Kaszás Gábornak, hogy "nézd, ott megy az Ottó Budapestre, nem tudom idehívni már", ami egy trükk volt. Végül sikerült "elkapni" a Kicsit és szép, eredményes időszakot töltött a klubnál. Vagány srác volt, kívülről úgy nézett ki, mint egy utcagyerek, de belülről egy nagyon rendes embert ismertünk meg a személyében, aki magyarul beszélő futballistákkal dolgozott, nem zsoldossereggel, mint többségében manapság. A halála letaglózott minket, váratlanul jött az a tragikus baleset, a csapat nagyon megszenvedte.
- Egy edzőmérkőzés után hazafelé tartva érte végzetes autóbaleset a remek edzőt, akit ideiglenesen dr. Mezey György követett a kispadon, de vele nem sikerült az élmezőnyben maradni.
- Nem bizony,
Mezeyvel voltak problémák. Nem adta oda a munkakönyvét, ami akkoriban kötelező volt, vagy egy alkalommal, amikor Békéscsabán játszottunk, én később mentem a csapat után, akkor a tudtom nélkül azt az összeget, amit arra a meccsre prémiumként feldobtam - nem volt kevés - ő önhatalmúlag megemelte. Mondhatta volna, hogy szerinte ez nem elég, akkor megbeszéljük, de ő jóváhagyás nélkül ráigért arra az összegre. Attól a pillanattól kezdve nem voltunk jó viszonyban.
Tehát jó nevű edző volt, korábbi szövetségi kapitány, de ha össze kellene hasonlítanom a Kicsivel, akkor azt mondom, hogy ég és föld a különbség.
- Összességében azért dolgoztál néhány edzővel az alatt a hét év alatt, amíg a klubot irányítottad. Kaszás mellett kit, kiket tartasz még nagyra?
- A Hartyáni Gábort. Neki az volt a balszerencséje, hogy akkor, amikor ő edzette a társaságot, nem állt a rendelkezésére olyan erős, ütőképes keret, mint amilyen korábban, de megoldotta a rá bízott feladatot. Jenei Imre is kiváló szakember volt, de sajnos megbetegedett, az ő regnálása rövidre sikeredett, pedig talán vele hamarabb kikászálódtunk volna a gödörből.
- 1995-ben aztán eljött az a pillanat, amikor úgy érezted, eljött a váltás ideje és lemondtál. Mi volt ennek az oka?
- Sajnos személyi félreértések vezettek oda, hogy távoztam a sportból, a futballból, vissza a szakmámba. Fájó szívvel köszöntem el, mert remek időszakokat éltem meg a Vidinél.
- Bár úgy tudom, hívtak, de nem tértél már vissza a sportba, ami mutatja, hogy egy igazán konzekvens ember voltál.
- Az, hogy milyen ember voltam, bizonyítják a későbbi telefonhívások, amiket kaptam. Olyan embertől is, aki a mérkőzések alatt üvöltve szidalmazott, átkozott, aztán amikor elolvasta a könyvemet (magán kiadásban mindössze 70 példányban jelent meg), akkor bocsánatot kért. Én mindent mérlegre téve jó szívvel gondolok a Videotonra, ma is szurkolok neki.
- Amennyiben felidézed a klubnál töltött hét évet, mi az ami a leginkább meghatározó élmény volt számodra? Nyilván a 88-89-es csapat sikerein túl.
- Rengeteg volt! Ahhoz, hogy mindet elmondjam, sokáig itt kellene maradnod. A könyvemben azt hiszem, mindent leírtam őszintén, kendőzetlenül, bár tudom, hogy minimális példányszámban jelent meg, nem sokaknak van, ha egyszer a kezedbe kerül, érdemes elolvasni.
- Akad egyébként még olyan, hogy más vezetők, szakemberek keresnek, kikérik a véleményed, kíváncsiak a meglátásaidra?
- Igen, volt, illetve van ilyen. De legtöbbször nem válaszoltam a kérdésekre, mert aki keresett, általában olyan ellenfelünk illetékese, aki közvetlen riválisunk volt, nem ápoltunk jó viszonyt. Mindenesetre én máig figyelem a futballt, a Vidit, változatlanul meccsre járó ember vagyok, s bízom abban, hogy valahogy sikerült ismét ezt a csapatot egyenesbe állítani.
- Megérkeztünk a jelen időbe. Mi van most veled? Előzetesen említetted a családot, mutattad a fotóalbumokat az unokákról kiváltképp. Itt Sukorón, ahol beszélgetünk, láthatóan jól érzed magad. Jól látom?
- Igen, jó itt nekem, ez a Sukorói "tercia" telitalálatnak bizonyult. Főleg, hogy azt találtam ki, hogy megírom a második könyvemet, már neki is álltam, de nem haladok túl gyorsan. Igaz, mostanság nem is történik velem sok minden, de lehet, hogy át tudok evezni azon a "sima" problémán, hogy miről is írjak? Az első könyvemben minden fájdalmamat papírra vetettem, még egyszer nem szeretném. Egyébként itt mindent magam csinálok a kertben is, amit csak el tudok végezni, nem bízom másra. Nyilván deréknyi fát már nem én vágok ki, de amit lehetett, mindig magam csináltam meg, már ifjonc koromban, otthon Lellén is aktív voltam a kertben. Ismét hangsúlyozom, nagyon jól érzem itt magam.
- Végig gondolva az életpályádat, a civil és sportos részét egyaránt, el tudod mondani, hogy elégedett vagy azzal amit elértél?
- Igen, elégedett vagyok! Csodálatos emberekkel dolgozhattam, remek emberek vettek körül, sok csatát vívtam velük együtt, amelyekből többnyire győztesen kerültem, kerültünk ki.
