Székesfehérvár Anno '56 – 1. rész
Székesfehérvár Anno '56 – 1. rész
Székesfehérvár Anno '56 – 1. részÉs valljuk meg, elérték, amit akartak! A kilencvenes években is az a tudat erősödött a fehérváriakban, hogy itt nem volt érdemleges esemény. Demeter Zsófia történésszel beszélgettem új könyvének előkészítéséről, aminek címe valószínűleg az lesz, hogy Székesfehérvár Anno ’56. A beszélgetés előtt felkeltette az érdeklődésemet, hogy a korabeli sajtóból szemezgessek, mit is írtak nálunk, Fehérváron. És bizony már a forradalom másnapján volt miről írni!
A mostani kutatásaim alapján szembesültem azzal, hogy Székesfehérvár nagyon gyorsan reagált, és a legaktívabb települések egyikeként élte meg a történelmi időszakot. Tevékeny részese volt a helyi eseményeknek a fehérvári fiatalság, először főleg a fiatal dolgozók, de utánuk nagyon gyorsan kapcsolódott a diákság, és őket követték az idősebb korosztály tagjai. Hogy látja a történész, áll-e az, amit állítok, hogy a rendszerváltoztatás után sokáig nem lépték át az ingerküszöböt az 1956-os fehérvári események?
Azt kell mondanom, hogy így volt. Nekem is ez volt a benyomásom. Én a születésem alapján nem vagyok fehérvári. Hatévesen Balassagyarmaton nagyanyám kezét fogva szedtük le a vörös csillagot a városházáról, így benne voltam az eseményekben kisgyerekként. Politikus környezetben éltem, elsősorban édesanyám és nagyanyám jóvoltából, akik rendszeresen erről beszéltek. Ráadásul egy kisgyerek számára rejtélyes dolgok történtek. Volt egy családon belüli megállapodás, hogy a felnőttek nem beszéltek a gyerek előtt bizonyos dolgokról, hiszen a Kádár-rendszer elején kőkeményen kimondták, hogy ne is gondoljatok, ne is beszéljetek! Később már lehetett gondolni, csak beszélni nem. Családi szlogenként járt a kifejezés: „Kádár apró dögei”. Nekem nem akarták elmagyarázni, hogy ez micsoda, de sokszor elhangzott otthon. Csak amikor valamelyik évfordulós kiállításra készültem 2006-ban vagy 2016-ban itt, Fehérváron, akkor nyitottam ki a Népszabadság második számát – az első száma 1956. november elején jelent meg – és ott találkoztam a Forradalmi Munkás-paraszt Kormány névsorával, aminek első három neve: Kádár János, Apró Antal, Dögei Imre. Azaz „Kádár apró dögei”!
1956 hangulata, főleg az azt követő megtorlás időszakáé, olyan erősen beépült az olyan családok életébe is, mint az enyém Balassagyarmaton, ahol egyébként nem végeztek ki, nem zártak börtönbe, nem internáltak senkit. Ötven évvel ezelőtt Székesfehérvárra érkezve mint történelmi problémával találkoztam a fehérvári ’56-tal, és érdeklődve néztem a kollégák kutatásait, elsősorban Csurgai-Horváth Józsefét, aki a történéseket dokumentumok alapján, sőt a perekből levezetve is kellőképpen feltárta. Nem is hiszem, hogy ezt az új könyvvel túlírhatnám, de nem is ez a célom. Azt viszont mondhatom, hogy gyökeresen mást tudunk mondani, mint amit nagyon fiatalon megéltünk, ami után az járta, hogy „Nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen hazamenni!” Ismerjük ezt a kádári elhárító politikát.
És ez rendesen túlélte önmagát, mert a kilencvenes években ugyanez volt a jellemző!
Ez így van, sőt többeknek sikerült is „bebizonyítania”, hogy nem történt semmi. Az első „érvek” azok voltak, hogy „itt nem lőttek”. Hát dehogynem lőttek! 1956. október 24-én a Szabó-palotánál bizony lőttek. Máig sem tudunk arról mindent, és valószínűleg sosem fogunk mindent megtudni, hogy hogyan, melyik oldalról és kik lőttek. A történész szakma ötven év múltával elkezdte a sortüzeket kategorizálni. Nyilván van a sortüzeknek összetartozásuk. A tizenhárom napos forradalom első napjaiban bekövetkezett lövetések objektumvédelemre „szolgáltak”. „Ne jöjjenek be, ne akarjanak semmit, ne tüntessenek!” Aztán lőttek. A fehérvári ebbe a kategóriába esett.
A későbbi sortüzek pedig az elrettentés kategóriái.
Így igaz. Az már a megtorlás, a terror ideje, ami nem is zárult le novemberben sem. A fehérvári sortűzzel kapcsolatban történészek ilyen véleményeket írtak, hogy „hát azt se tudjuk, kik lőttek és kicsodákat, egyáltalán parancsra történt-e, és egyébként is egy véletlen eseménysor volt”. Nos, szerintem ha egy harckocsiból három-négy hosszú sorozatot lőnek ki, az nem lehet véletlen! Ebből indultam ki, amikor elkezdtem kutatni az októberi eseményeket. A másik megközelítés a főváros esete, ahol az első napokban ugyancsak objektumvédelem zajlott, de a főváros jelentősége miatt érthetően az erősebb volt, s már az első napon legyőzendő erőként lőtték a szabadságharcosokat, s ezzel újra szétlőtték Budapestet. Ezek mellett alapkérdés 1956-ban az is, hogy ki hívta be az oroszokat. Nagyon sokáig Nagy Imrére nyomják ezt a terhet, őt próbálják hitelteleníteni. Igen, ott volt a döntésnél, de abban a kényszerben, hogy a pártvezetés hívta, mert a nép az ő oldalán volt. Na, de be kellett hívni az oroszokat? Mélyebb kutatásokat érdemelnek az akkori események, és nem szabad abba a sorba beállni, hogy „Budapesten lőttek, ami nem történt meg vidéken”! De, megtörtént!
Ne felejtsük el, hogy nemcsak közlekedési, de katonai szempontból is stratégiailag fontos város Székesfehérvár!
Nagyon jó, hogy ezt említi. Mivel vállalkoztam a következő könyvem elkészítésére, a kutatásaim egyik sarokköve ez kell, hogy legyen: Fehérvár helye a világtörténelemben. A török ellen is így van, ’56-ban is így van: Székesfehérvár Buda jobb karja. Bármilyen háborús, világhatalmi helyzet adódik, ez a stratégiai szerepe városunknak nem változik.
A második világháborút lezáró békekötés után véletlenül vagy inkább készakarva marad itt a szovjet hadsereg. Ennek a hadseregnek a központja a nyugati határhoz közel van. A kialakulóban lévő Rákosi-hatalom nem érzi magát biztonságban, hát újabb kontingenst telepítenek hazánk déli határaihoz. 1955-ben bizonyos világbirodalmi szempontok szerint a Szovjetunió kivonja seregeit Ausztriából, de nem adnak nekik hosszú menetparancsot: Különleges Hadtest elnevezéssel Fehérvárra települnek. Ez nem véletlen, hiszen Budapest lábánál kell szolgálniuk! A Különleges Hadtest fehérvári központtal Pjotr Nyikolajevics Lascsenko altábornagy parancsnokságával települ le. Nem volt kérdés, hogy örüljünk-e ennek vagy sem. A szovjet hadsereg vezérkari főnökének első helyettese, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek törzsfőnöke, Alekszej Innokentyevics Antonov már 1956 júliusában úgy látta, hogy valamivel készülni kell, ha „ne adj Isten, történik valami Magyarországon”. Ez pedig már előremutató jel volt, hogy itt még történhet valami: készítettek is egy beavatkozási tervet a Különleges Hadtesttel.
A magyar rendszer akkori túlkapásai miatt szinte érthető lehetett, hogy itt valaminek történnie kell. Mert ahhoz nem kellett magyarnak lenni, hogy észrevegyék a túlkapásokat.
Ez igaz, bár ha akkor beszélt volna róla, nem biztos, hogy jól jár! De lehetett érzékelni, hogy a csatlós államok nincsenek megelégedve a rendszerrel: Kelet-Berlin, Varsó, Poznań. A Szovjetunió, mint világhatalom nem volt megelégedve a második világháború végével. Szerettek volna messzebb menni. Kevés volt számukra, hogy két Németország létezik, sőt a nyugati részt bevonták a NATO-pajzs alá…
Az akkori megállapodás ellenére.
Igen. Ez az elégedetlenség a nyolcvanas évekig tartott. Amikor Magyarországot nézték, egy előretolt helyőrséget láttak benne. A Magyar Néphadseregben sem bíztak igazából. Sőt olyan vádak érték Magyarországot, hogy az 1945-ös magyarországi háború elhúzódása miatt nem sikerült Európa nagyobb részét bekebelezni. Látszik, hogy Magyarország különleges helyet foglal el a szovjet birodalmi elképzelésekben, és ennek gyújtópontja Székesfehérvár.
Szinte evidens, hogy itt történni fog valami. Történt is, bár nem lőtték halomra egymást, de az önigazgató szervek, forradalmi bizottságok elkezdik a megújulás reményében megszervezni, vezetni a területüket. Megalakulnak a fehérvári, majd a járási és a megyei bizottságok. Megvédik azt, amijük már megvan. Például a létrejött termelőszövetkezeteket nem engedik szétrúgni, pedig minden arról szólt, hogy vissza mindent, de a termelőszövetkezetek értéket képviseltek, hiszen a gabona már el volt vetve, és termelni kell, mert éhen veszik az ország. Budapestet is etetni kell!
Mint ahogy meg is indultak vidékről az élelmiszer-szállítmányok a fővárosba.
Igen, és ebből Fehérvár nagyon is kivette a szerepét! A könyvvel kapcsolatban éppen tegnap beszéltem telefonon két hölggyel, akik akkor józsefes diákok voltak. A lányok mindenhová csapatostól mentek, például vért adni, röplapot osztani. A forradalom utolsó napjaiban megalakult a diákszázad. Mentek a fiatalok minden eseményre, de november negyedikén arra ébredtek, hogy lőnek. A fiúk kollégiuma a Fő utcán volt – a mai múzeumépületben – és hallották a lövéseket a tiszti klubnál – a későbbi és korábbi Magyar Király Szállónál – és a városházánál. A pedellus is hallotta, és tudta, hogy a fiúk nem tudnak a Fő utca felé menekülni, ezért gyorsan megkeresték az egykor összefüggő két épületrész falainál azt a részt, ahol régen ajtó volt, s azt kibontották. A lányok a mai Bartók Béla téri kollégiumukban – most a Vörösmarty Könyvtár olvasóterme működik ott – segédkeztek a sitthordásban, utána felmosás, takarítás, szekrények visszatolása. Így tudtak a fiúk kiszabadulni. Gyerekes sztorinak hangozhat, de megmentette a fiúk életét!
1956. október 23-án határozottan, de békésen indultak a folyamatok. Itt a magyar nem akarta a világot felforgatni, hanem a saját világát akarta jobbítani. Éppen Fehérvár volt az első, talán az egyetlen hely, ahol a középiskolai diákszervezet megalakult már huszonharmadikán.
És a fotók tanúsága szerint tele volt a város emberekkel! Esküre emelt kezek – nyilván a Nemzeti dalt mondták. Középiskolás fiatalok szinte mindenhol. A főtér keleti részénél álltak a közgázos középiskolások, pedig gyűlölték az egyensapkájukat, de a forradalom alatt meg akarták mutatni az összetartozásukat, akarták, hogy lássák, ők itt vannak! Így tettek a józsefesek is. A tanúk sok helyet neveznek meg a történések helyszíneinek úgy, ahogy ma ismerjük, pedig akkor nem olyan volt. Ilyen például a Fekvő katona, ami 1956-ban a katonai temetőben volt hatalmas gaz között. A mai helyén maradt talapzatnál akkor Skorka Károly, a nemzeti bizottság elnöke, újságíró javaslatára állítottak egy keresztet, hogy legyen mihez menni.
És bizony a huszonnegyedikei sortűz áldozatainak emlékére itt, a Fekvő katona helyén állított keresztnél gyújtottak mécseseket az emberek. Ha már Skorka Károlyt előhoztam, mindenképpen el kell mondanom, hogy az újságíróknak hatalmas szerep jutott a forradalomban. Bennük bíztak az emberek, s bennük látták a megbízható hírszolgáltatást. Skorka magához vonta az Új Fehérvárt, melynek nyolc száma meg is jelent, és a Vörösmarty Rádiót is, ami akkor alakult. Mindezt azért, hogy egy dologról, a forradalom ügyéről legyen csak szó, és ne tereljenek el másfelé minket. Az akkori újságírók között szoktuk emlegetni Bokor Rózsát, de említhetjük Rőper Magdolnát is, aki fontos tanúként jelen volt, és később írt is az eseményekről. Árokházi Györgyről is érdemes beszélni, vagy arról a Durmits Árpádról, akit a későbbi terror öngyilkosságba kergetett. Valamennyi névvel említett újságíró börtönbe került. Volt, aki túlélte, volt, aki nem. Az újságírók azok, akik később is életben tartották ’56-ot. Feltártak történeteket, nem hagyták kihunyni az emlékeket. És a mai újságírók is a történész segítségére sietnek szinte kéretlenül. Olyanokkal segítették a munkámat, amihez nem juthattam volna hozzá. Ezért lett főtámogatóm a könyv előkészítésében a Fehérvár Médiacentrum.
Valljuk meg őszintén, hogy a legfőbb támogató maga az olvasó, aki még ma is tud segítséget nyújtani egykori családi fotók, történetek átadásával, esetleg további szemtanúk, akik javíthatnak történelmünk jobb megismerésében. Ezért is adtuk közre a felhívását. Hogy áll ezzel kapcsolatban?
Rengeteg új történet, új szereplő került elő, amit most is megköszönök! A Székesfehérvári vagyok facebookos csoport például koronatanút szerzett nekem. A fotók terén hadilábon állok. Új fotókat Bauer László küldött édesapja, Bauer Béla archívumából. Megismertem az akkori lövések kereszteződését a Szabó-palotánál. Nem akarom az utcaneveket megemlíteni…
Nyugodtan mondjuk ki: a Sztálin utca és a Vörös Hadsereg út kereszteződésről beszélünk!
És itt meg kell állnunk, mert a korabeli sajtóból, az ott interjút adó sérültek beszámolói alapján megpróbáltuk rekonstruálni a székesfehérvári sortűz eseményeit. És az bizony eltér az eredeti történetírástól. Videónkban megtalálják a rekonstrukció új elméletét.
A történész véleményére vagyok kíváncsi.
Örülök, hogy ezt az anyagot elkészítették. Nem tudom, hogy a beszélgetéseink melyik alkalma után készítette azt az anyagot, de magam is erre a következtetésre jutottam, illetve Polczer István tanúja ennek a történetnek, aki látta, hogy igenis lőttek a Budai útról is, és nem a szovjet páncélos.
Továbbra is kérjük – Demeter Zsófia nevében is – hogy ha bármilyen új információval, fotóval rendelkeznek 1956 székesfehérvári történéseivel kapcsolatban, osszák meg velünk az info@fmc.hu e-mail-címen, de közvetlenül is kereshetik Demeter Zsófiát!
