Kulcsár Ágnes - az inotai uszodától az Eb-győzelemig 
Kulcsár Ágnes - az inotai uszodától az Eb-győzelemig
Kulcsár Ágnes - az inotai uszodától az Eb-győzelemig - Esetedben nem kérdés a családi behatás, hiszen édesapád remek versenyző, majd edző volt. Az ő hatására kerültél a sportágba?
- Igen. Négy éves koromban kezdtem el a sport felé vonzódni. Apukám akkor már rendszeresen levitt Inotára, ahol az edzések voltak, és megtanított úszni. Utána pedig az Alba Volánnál kezdtem el, de először az úszóknál, ahol nagyon jó alapokat szereztem. Ha jól emlékszem, 11 éves korom körül kerültem át az öttusázókhoz, ahol már az úszás mellé becsatlakozott a futás is. Szűcs Tamás volt a nevelőedzőm, nagyon jó éveket töltöttünk együtt, jó szívvel emlékszem vissza ezekre az évekre. Apukámnak óriási szerepe volt a pályafutásom alakulásában, arra felé terelt, hogy ezt csináljam. Én alapvetően nagyon szerettem vele lenni, tehát nem is igazán volt más opció nálam. Ami most így felmerült bennem, hogy
a legelső versenyemen 5 éves koromban Inotán el kellett volna, hogy induljak, és emlékszem, hogy nagyon nem szerettem volna, nem akartam fölkelni, nyűgösködtem, de végül fölkeltem, és akkor mondtam, hogy jó, de nem úszom gyorson, és nem indulok rajtfejessel. Akkor úsztam egy hosszt mellen, és lehet, hogy ez volt a legelső áttörés, hogy Apukám mégis elérte a célját, hogy én mégis elindultam azon a versenyen.
De egyáltalán nem bántam.
- Édesapád örökségét is te vitted aztán tovább, amikor már Móron működött az öttusa, általa. Ma már nem tevékenykedtek ott, de még él a móri egyesület és megy a munka?
- Működik, de nincs kapcsolatunk a klubbal. A különböző felületeken keresztül értesülünk mi is a hírekről, de még működik szerencsére a Móri Öttusasport Egyesület. A 2021-es év vége felé fejeztük mi ott be a munkát, ebben sok minden közr játszott a Covid-tól kezdve, de biztos, hogy tíznél több oka volt annak, hogy úgy gondoltuk, ezt mi most lezárjuk. 17 év edzősködés után nem feltétlenül éreztem magamban azt a megújulást, azt a motivációt, ami úgy gondolom, hogy elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember másokat tudjon motiválni, és úgy éreztem, hogy az a fair, hogyha én ezt nem érzem magamban, akkor azt mondom, köszönöm szépen, én is szeretném befejezni és más irányba terelni az életemet.
- Visszatérve az elejéhez, emlékszel arra, hogy mi volt az első konkrét öttusa versenyed? Vagy két, háromtusa verseny, amin rajthoz álltál? Tehát nem csak úszásban?
- Ez egy kéttusa verseny volt Budapesten, és azt tudom, hogy a Normafánál volt a futás, de, hogy az úszás hol volt, arra már konkrétan nem emlékszem. Azt tudom, hogy egy akkor is nagyon jó csapattal voltunk ott, egy jó kis közösséggel. Nagyon szerettünk versenyekre járni, mentünk a nagy busszal, felszálltunk a Piac téren, elindultunk, versenyeztünk, este hazaértünk. Nagyon jó időszak volt. Valami nyári verseny volt ez az első. az biztos, erre emlékszem.
- Aztán jöttek az eredmények, világbajnokságot is nyertél junior korodban.
- Amikor én fiatal voltam, az egyedüli utánpótlás verseny, amire lehetett készülni, az a junior világbajnokság volt. Tehát egészen addig semmi más komolyabb nemzetközi megmérettetés nem volt, az Eb-t is később vezették be. Tehát a legelső nagy verseny, amin az ember megmutathatta magát, az a junior világbajnokság volt, így arra kellett válogatózni és kikerülni. Ez 18 éves koromban jött össze először. 14 évesen felkerültem a felnőtt csapathoz, tehát már a profikkal együtt edzettem. Ezzel együtt magántanuló is lettem, ezt így tudtam megoldani. 18 éves koromra jutottam el arra a szintre, hogy a junior vb csapatba tudtam magamat kvalifikálni. Tehát ez volt az első olyan lehetőségem, ez a bizonyos, amin az első junior csapat aranyunk is megszületett. Itthon természetesen az országos bajnokságokon a különböző korosztályú csapatokba már bekerültem, illetve versenyeztettek magasabb korosztályban is, csapatban, váltóban egyaránt. Voltam országos második, harmadik felnőttben egyéniben, de hát nyilván ezek a nemzetközi sikerek, amik igazából meghatározóak az ember életében.
- Mi volt a kedvenc versenyszámod?
- Még nagyon az elején az úszás, aztán pedig a vívás. Hú, nagyon imádtam vívni! Ez egy igazi logikai, stratégiai játék, amiben előre nem tudom, hogy az ellenfelem mit fog csinálni, de mégis megpróbálom azt, hogy én járjak túl az eszén. Nagyon szerettem, és ez talán meg is látszott, mert viszonylag jó vívónak számítottam a mezőnyben.
- És ezzel a jó vívással hozzá is segítetted a magyar felnőtt öttusát egy Európa-bajnoki váltó címhez. Erre hogy emlékszel vissza?
- Erre a felnőtt Európa bajnokságra az utolsó pillanatban kerültem ki, és csak a váltóban indultam. Tehát végig néztem az egyéni versenyeket, illetve a csapat, azt hiszem, akkor harmadik lett, és bekerültem ebbe a váltóba.
Nagyon jó versenyt csináltunk. Amire leginkább emlékszem, hogy kiemelkedő vívóeredményt értünk el, és igazából nekem - ugye akkor még három fő volt a váltó, tegyük hozzá - középső emberként az ezer méteres távot, ahogy csak bírtam, úgy le kellett futnom. A másik két csapattársam nagyon jó futó volt, én azért kevésbé. Tehát az volt a cél, hogy azon az ezer méteren minél jobban tudjak teljesíteni. Sikerült, és úgy nyertük meg úgy a versenyt, hogy a korszak nagy lengyel csapatát megvertük. Amennyire én tudom - szerintem jól tudom -, hogy ez volt az első felnőtt Eb-aranya a magyar női öttusának!
Ezért talán még értékesebb ez az érem.
- Egy igazi legenda volt édesapád, Kulcsár Antal. Mesteredző, rengeteg aranyérem kovácsa, női szövetségi kapitány. Milyen volt vele apaként és edzőként? Szét lehetett a két "funkciót" választani, szét tudtátok?
- Szerintem ezt csak azt tudja igazán átélni, aki hasonló helyzetben van. Nyilván a magyar sporton belül azért akad egy pár ilyen. Néha könnyű, néha nehéz. Én úgy gondolom, hogy az edzéseken ezt viszonylag jól megoldottuk. Az, hogy otthon mennyire vittük tovább a különböző helyzeteket, szituációkat, az abszolút mindig helyzetfüggő volt. Ez egy elég érdekes dolog ugye, hogy apa - lányaként is együttműködtünk, majd Móron egy éven keresztül, mint kollégák, szintén, és én ott, amikor ő az idősebb csapatot menedzselte, akkor én a fiatalabb utánpótláscsoportot próbáltam jó szintre hozni. Az talán egyedülálló, hogy alapvetően voltam versenyző is, voltam edző is, vagyok versenybíró is, apukám volt a saját edzőm, illetve én a saját lányomnak voltam az edzője, akivel szintén elértünk szép eredményeket. Úgyhogy én azt gondolom, hogy az összes aspektusát átéltem ennek a dolognak.
- Mennyire voltál apás kislány?
- Nagyon! Teljes mértékben. Én voltam az első gyerek, egy húgom van még, s ahogy mondtam az elején, 3-4 éves koromtól kezdve mentem vele, akárhova is ment, ő vitt is magával, szerettem is vele lenni. Aztán nyilván a nemzetközi versenyeken, ahogy utaztunk, meg itt Magyarországon is, ő nagyon sok mindent tanított nekem a sporton kívül is, a különféle helyzetekről, emberekről, mit hogyan kellene kezelni. Szerintem jól megértettük egymást.
- Nagyon hamar be kellett, hogy fejezd be a versenyzői pályafutásodat, huszonévesen. Sok sérülésed volt, ezek vezettek a viszonylag korai "záráshoz"?
- 27 éves voltam, amikor befejeztem a pályafutásomat. Igen, akkor voltak már olyan helyzetek, hogy a lábam nehezen bírta a terhelést, tehát a futó edzőtáborokat már nem tudtam úgy végig csinálni, ahogy kellett volna, mert itt-ott-amott megfájdult, és a felnőtt mezőnyben akkoriban nem én voltam a legjobb magyar. Akadt jó néhány olyan hazai versenyző, aki mellé nehéz volt bekerülni azokba az eredményes csapatokba, amik akkoriban voltak. Mivel pedig előtte én már férjhez is mentem - 25 éves koromban -, úgy gondoltam, hogy akkor talán itt lenne az idő, amikor befejezem ezt a részét az életemnek, és nyitok a család felé.
- Azért a családban is maradt bőven öttusa-szál, hiszen a párod, Deák Ferenc is egy kiváló öttusa családból származó vívó edző. De vissza a "történelmi" sorrendhez: edzősködtél, aztán jött az UIPM delegáltság, a versenybíróság. Mikor dőlt el, hogy ez lesz az utad?
- Eleinte úgy gondoltam, hogy, amikor befejezem a versenyzői pályafutásom, akkor majd odaállok a medence partjára, és nyomogatom a stopperórát, akkor leszek én az edző. És akkor apukám felvilágosított, hogy ez nem így van, tehát ez is egy olyan szakma, amit az alapoktól kell elkezdeni. Igenis, kezdjek el egy utánpótlás csoporttal foglalkozni, nézzük meg, hogy képes vagyok-e rá, alkalmas vagyok-e rá, egyáltalán szeretném-e, tudom-e csinálni, van-e hozzá érzékem, a gyerekekhez? Ezért tényleg hálás vagyok, hogy ezt ő így beláttatta velem, hogy nem úgy van az, hogy az ember odaáll, és akkor ő az edző, mert kezében van egy stopperóra, hanem igenis ezért minden nap meg kell dolgozni a gyerekekkel, a szülőkkel, a családokkal. Motiválni őket, elmondani, hogy ez vagy az, miért jó, ők is megérezzék, ők is gyűjtsenek élményeket egy másfajta, iskolán kívüli csoportban, hogy milyen egy más csoportba való tartozás. Ezt nyilván én megértettem és mondtam, hogy jó, ha ennek így kell lenni, akkor én ezt megpróbálom. Úgy gondolom, hogy ez így jól is alakult. A visszajelzésekből is ezt gondolom, mivel a néhai tanítványaim, akikkel találkozom, mind mosolyognak, örülnek, hogy látnak, és tényleg egy pár szóban el tudunk beszélgetni. A versenybírói dologra visszatérve, azt már sokkal előbb elkezdtem. Amikor itt volt az 1990-es junior vb Fehérváron, én már akkor bizonyos kisebb pozíciókban, amit nyilván 15 évesen az ember el tud látni, már elkezdtem ebbe belekóstolni, tehát az én tapasztalatgyűjtésem ott már elkezdődött. Az edzősködésben is ez végig ment, hogy az ember gyűjtögeti a tapasztalatokat, értékeli a döntéseit, ez most jó volt, nem volt jó, mit hogyan csináljunk másképp. Apukám ebben is segített engem, terelgetett, hogyha kérdésem volt, beszéltünk, vagy ő kérdezett, hogy ez most hogy megy, mint megy, hogyan alakulnak a dolgok, nézegette a gyerekek versenyeredményét, így épült ez fel anno.
- Ahhoz, hogy valaki ilyen sokáig ott legyen az UIPM vezetői köreiben, delegált legyen, bizottsági tag legyen, mindenféleképpen kell egy komoly háttér és egy komoly ismertség. Hogy sikerült ebbe így belekerülnöd?
- Az alap az volt, hogy
12 évet eltöltöttem a nemzetközi mezőnyben, tehát azok, akik annak idején ugyanilyen technikai delegáltak voltak még az én versenyeimen, ismertek engem, mint versenyzőt, embert, hogy milyen személyiség vagyok, kvázi hogyan "működöm". Ehhez az is kellett, hogy az ember egy nemzetközi bírói vizsgát tegyen, amire volt módom, közben hazai szinten is egyre magasabb kategóriájú versenyeken tudtam egyre magasabb szintű feladatokat ellátni.
Ennek a vonzata pedig az, hogy egy bizonyos szintű angol nyelvtudás mellett az ember, hogyha le tudja tenni ezt a vizsgát, akkor onnantól kezdve már hívható nemzetközi versenyekre. Akkor el is kezdtek hívni, de azért nem annyira gyorsan, tehát több évet kellett ebbe beleáldozni, és azt bizonyítani, hogy a különböző feladatokban megállom a helyem, tudok kommunikálni versenyzőkkel, edzőkkel, más tisztségviselőkkel olyan módon, hogy a verseny javát szolgálja. Ez nagyon fontos volt és lesz is mindig. Természetesen több éves, vagy évtizedes, komoly rutin kell ahhoz, hogy az ember neve egyáltalán felmerüljön egy ilyen bizottságnál.
- Azt tudjuk, hogy édesapád volt a te edződ is, említetted, hogy volt a saját gyermeked a te tanítványod. Most mennyire sportos a Kulcsár - Deák família? Már azon kívül, amit te csinálsz, illetve párod.
- Hát, ez nagyon jó kérdés. Én igyekszem magamat mozgásban tartani, tehát az a legészszerűbb számomra legtöbbször itt a Halesz parkban a futás. Igyekszem rendszeresen csinálni, tehát a heti egy, kettő, illetve amióta az edzőség nincs az életemben, azóta visszatértem a lovagláshoz. Van egy lovarda, ahova járok lehetőség szerint heti egyszer. Nem minden héten jutok el, de úgy éreztem, hogy nem csak igazából a keringés, vagy a lábaimnak kellene valamiféle szinten tartás, hanem úgy az egészében jó hatást vált ki a lovaglás, megmozgatja a törzsizmokat, ezért úgy éreztem, hogy ez jó lenne. Aztán vissza is jöttek azok a pozitív érzések, hogy mennyire jól lehet így a lovon kikapcsolni, ellazulni. Van egy senior csoport, és én annak vagyok a tagja. Ez a része, illetve jó kérdés, mert éppen most tervezem egy kicsit átalakítani ezt a sportprogramomat, mert vissza szeretném hozni az úszást, ugyanennél az oknál fogva, illetve lehet, hogy még valamiféle egyéb kis kondis edzés is jöhet, én úgy érzem, hogy szükségem van rá. Tehát, hogyha nem, akkor kevesebbet bírok, fáradt vagyok egyszerűen. Nyilván nem tudom letagadni, meg a testem is érzi, hogy kell ez a rendszeresség. A lányom az érettségi évében - akkor volt a Covid hullám - úgy érettségizett, hogy nekik nem volt sem szalagavató, sem bál, semmi ilyesmi. Úgyhogy ő abban az évben úgy gondolta, hogy a tanulás felé fordul leginkább, és igazából egy szavam sem lehet, mert abszolút kiválóan tanul. Amit az egyetem mellett meg tud oldani, tehát uszoda, futást. Egy időben kondizott, szerintem az most egy kicsit háttérbe szorult, de az uszoda, futás az benne van az életében.
- Ha mindent mérlegre teszel, akkor elmondhatjuk hogy elégedett vagy, amit elértél? Itt most szándékosan nem az öttusára, vagy csak a sportra kérdezek rá, hanem az életpályáddal?
- Én úgy gondolom, hogy igen. Sportolóként vannak szép érmeim, edzőként egy nemzetközi érmem van, de van, illetve ugye versenybíróként, technikai delegáltként összesen voltam három nagy olimpián és két ifjúsági olimpián, tehát ebből is látszik, hogy melyikben vagyok a legeredményesebb ilyen szempontból. Ezek mellett a család is jól működik, igyekszünk összhangba hozni mindent, amit csinálunk. Én most jól érzem magam a bőrömben, úgyhogy nem nagyon csinálnék semmit sem másként.
