Máthé Vivien - akinek ma már a diáksport és a család áll élete fókuszában
Máthé Vivien - akinek ma már a diáksport és a család áll élete fókuszában
Máthé Vivien - akinek ma már a diáksport és a család áll élete fókuszában– Miképpen kezdődött a vonzalmad az öttusa iránt?
– Hogyan kezdődött? nagyon régre nyúlik vissza. Hét éves koromban vitt el édesanyám először a fehérvári uszodába, pusztán azért, mert akkoriban nem volt túl sok lehetőség sportolni – legalábbis anyu így gondolta. Így döntött az úszás mellett. Úsztam, és jól is ment, nagyon szerettem. Rengeteget játszottunk, főleg az edzőmet, Komlódy Zsoltot kedveltem akkoriban. Egyszer aztán egy versenyre készülve mondta, hogy vigyünk futócuccot is. Nagyon meglepődtem, ott szembesültem vele, hogy ez már kéttusa. A futás az elején nagyon nem ment, de nem is szerettem, az úszást viszont annál inkább. Valahogy mégis bennragadtam, a sok játék, a jó társaság, az edző miatt. Aztán ahogy telt az idő, jöttek az eredmények is, és így maradtam ott végleg.
– Mi volt az első olyan megmérettetés, amelyre emlékszel, amin elindultál versenyzőként, valószínűleg még kéttusában?
– Ahogy mondtam,
úszni nagyon jól úsztam, futni viszont nagyon nem, így a kettő valahogy kiegyenlítette egymást. Általában középmezőnyben vagy kicsit előrébb végeztem kezdetben. Konkrétan az ugrik be, hogy volt egy kéttusa elitbajnokság, ahol – ha jól emlékszem – sikerült dobogóra állnom, talán nyertem is. Ott kaptam életem első szöges cipőjét. Ez óriási lendületet adott.
Ez volt első olyan megmérettetésem, ami bennem maradt.
– Tehát a verseny sikere és a szöges cipő volt az a pillanat, amikor azt érezted, hogy otthon vagy ebben a sportágban?
– Azt még akkor nem mondtam volna, hogy otthon vagyok, de igen, hatalmas löketet adott. Rájöttem, hogy ez nem csak játék és edzés, hanem versenyekről, igazi megmérettetésekről is szól.
– Emlékszel, mikor nyertél először érmet komoly nemzetközi versenyen?
– Olyan 14 éves lehettem, amikor eljutottam a háromtusa Európa-bajnokságra. Senki nem számított arra, hogy dobogóra fogok állni, én aztán végképp nem. Végül sikerült. Ez is hatalmas mérföldkő volt, akkor éreztem először, hogy akár nemzetközi szinten is lehet belőlem valami.
– Én emlékszem, hogy a 90-es évek közepén Fehérváron rendeztek junior vb-t. Ott találkoztam veled és édesanyáddal először, mint helyi tévés. Anyukád a veled készült interjú felvételét szerette volna rólad megszerezni, mert mindent dokumentált rólad. Ő mindig ennyire támogató és érdeklődő volt?
– Rengeteget köszönhetek a szüleimnek.
Bármilyen családi program is legyen, az mindig félre lett téve, mert „Vivike edzésre megy” – ez volt a legfontosabb. Nagyon támogatóak voltak a szülők. Igen, anyu mindent gyűjtött rólam. Amikor egyébként nemzetközi versenyem volt, sokszor kértem őket, hogy ne jöjjenek ki, mert zavarban éreztem magam előttük, nem szerettem, ha ott vannak és figyelnek. Utólag derült ki, hogy gyakran mégis ott voltak valahol a sorok között kissé elbújva,
csakhogy ne vegyem észre őket.
– Mennyire sportos a családod? Édesanyádat régóta ismerem, de nem tudom, milyen sportmúltja van, erről sosem beszéltünk.
– Fiatal korukban mindketten sportoltak, főleg iskolai szinten. Apukám magasabb szinten is focizott, de ifi korában aztán ő is abbahagyta. Éppen ezért lehetett meglepő, hogy én a versenysport irányába indultam el.
– A felnőtt éveidben jöttek az igazán nagy sikerek, amikor a média is egyre többet foglalkozott veled. Emlékszel, mi volt az első felnőtt nemzetközi eredményed?
– Őszinte leszek: annyira réginek tűnik már minden, s rossz is vagyok az évszámokban, de megpróbálom.
Fehérváron volt egy felnőtt világkupa, amin talán még ifiként indultam. Ott csak a döntőig jutottam, de fiatalként felnőtt mezőnyben döntőbe kerülni akkoriban nagy dolognak számított.
Nagy löketet adott.
– Azt mondhatjuk, hogy az olimpián kívül minden világversenyről van érmed?
– Igen. Ha részletesen kérdezik, mindig zavarba jövök és nehezen sorolom fel, de az biztos, hogy ifi, junior és felnőtt korosztályban is vannak Eb, vb-érmeim – aranyak is. Ritka volt akkoriban, hogy valaki egy évben mindhárom korosztály világversenyén induljon. Lehet, hogy ez lett a vesztem is, mert túl korán kezdtem a felnőttek között, és talán emiatt is égtem ki hamarabb, mint szerettem volna.
– Én inkább azt mondanám, hogy sok volt a sérülés és a "hízókúra". Nálad ugyanis sokszor az volt a gond, hogy nem tudtál hízni, erősödni, mestered, Kulcsár Tóni pedig sokszor említette, hogy tanácstalan ezzel kapcsolatban, bármivel próbálkoznak, nem sikerül "felhizlalniuk". Ez is komoly problémát okozott neked, ha jól emlékszem.
– Igen. Mindenki azzal küzd, amivel éppen. Aki túlsúlyos, fogyni akar, aki vékony, hízni. Nálam ez egy kórházi kivizsgálás során kezdődött, az EKG-n találtak valami furcsát, bent tartottak. Nagyon megijedtem, és fejben eldöntöttem, hogy nem szabad ennem, nehogy elhízzak. Ez elindított egy rossz folyamatot: nem ettem, gyorsan lefogytam, és innen már nehéz volt visszakapaszkodni.
– Térjünk vissza az eredményekhez. Az olimpiáról már volt szó. Van hiányérzeted, hogy ötkarikás játékokon nem sikerült indulnod és érmet szerezned, pedig szó szerint nagyon közel volt?
– Igen, persze.
A pekingi olimpiára tartalékként jutottam ki. Akkor országonként két női és két férfi versenyző indulhatott, de gyakran többen is megszerezték a kvótát. Hogy közülük ki indul, azt a kapitány döntötte el. Nálunk is többen megszereztük a jogot, de végül úgy döntött Kulcsár Antal, hogy nem én indulok. Tartalékként készültem, így van bennem hiányérzet. Az olimpia versenynapján teljes erőmmel segítettem a többieket, de titkon bíztam benne, hogy talán mégis rajthoz állhatok. Nem így történt. Aznap, amikor néztem a versenyt, éreztem magamban azt az erőt, amit ott kiadhattam volna, jó formában voltam, de nem bizonyíthattam be.
Ez ezért is egy kicsit fájó pont.
– Ha visszagondolsz a pályafutásodra, mi volt a legnagyobb élményed és/vagy eredményed?
– A felnőtt világbajnoki váltó arany. Nagyon fiatalon kerültem a váltóba, és sokan nem hittek bennem. Utólag több pesti edző elmondta, hogy kevés esélyt láttak rá, hogy például a lovaspályán végig megyek hiba nélkül. De mi hárman lányok nagyon összetartottunk, nagyon jó csapat voltunk. Ez 1999-ben volt, és óriási élményként tartom nyilván máig.
– Mennyire volt motiváló, hogy olyan kiválóságokkal edzhettél, mint az olimpiai bajnok Vörös Zsuzsa?
– Egyértelműen motivált.
Zsuzsa kiskoromban abszolút példaképem volt, később már edzőpartnerként, csapattársként tekintettünk egymásra. Nagyon szerettem vele eddzeni, rendkívül motiváló volt.
Szerintem jól húztuk egymást a nehezebb időszakokban is.
– Jelenleg Együd Máthé Vivien néven "futsz", férjezett vagy, és van két gyönyörű iker gyermeked. Hogy bírod a mindennapokat anyukaként, és látsz-e bennük, a lányodban és a fiadban sportos utánpótlást?
– Igen, lassan tíz éve házas vagyok. A gyerekeim már sportolnak. Meglepő módon a kislányom focizni kezdett, sok tekintetben magamat látom benne. Nem lehet eltántorítani az edzéstől. Pont a minap kérdeztem tőle a nulla fokban, biztosan el akar-e menni tréningre. Ő persze ragaszkodott hozzá, és csillogó szemmel jött haza. A kisfiam még keresi az útját, most épp a kung-fu a kedvenc. A lényeg, hogy szeressék, amit csinálnak, ahogy mondtam is: ha jó társaság van, jó edzők, jó hangulat, akkor bármi jöhet, csak mozogjanak.
– Itt a karácsony (az interjú publikálásának időpontjában már túl is leszünk rajta). Mi lesz a családi program?
– Imádom a karácsony előtti készülődést. Szerencsére a munkahelyemen is úgy alakul, hogy ilyenkor van rá idő. Sütünk, főzünk a gyerekekkel, a szenteste nálunk van, én vagyok a fő vendéglátó, itt jön össze a család. Jó meleg hangulatot árasztóan feldíszítem a házat, 25-én pedig Fehérvárra jövünk a szüleimhez, ez elengedhetetlen.
– Ha már a munkát említetted, a Diáksport Szövetségnél dolgozol hosszú évek óta. Hogy érzed magad ott?
– Sok mindent elmond, hogy már 13 éve ott dolgozom, jelenleg osztályvezetőként. A regionális irodák koordinálása tartozik hozzám, 29 ember munkáját segítem. Nagyon szeretem, rendkívül változatos. Gyönyörű célért dolgozunk, az egészséges, aktív gyerekekért. Diáksportversenyeket, szabadidős eseményeket szervezünk. Sokrétű munka, és nagyon a szívemhez nőtt.
– Mindent mérlegre téve, elmondhatod, hogy elégedett vagy azzal, amit eddig elértél?
– Teljes mértékben elégedett vagyok. Most tele az a bizonyos pohár, s remélem, ezzel a teli pohárral még sok-sok évig jól el is leszek.
