Katona Ferenc: "Nem kaptam megfelelő lehetőséget a bizonyításra, ez máig fájó pont" 
Katona Ferenc: "Nem kaptam megfelelő lehetőséget a bizonyításra, ez máig fájó pont"
Katona Ferenc: "Nem kaptam megfelelő lehetőséget a bizonyításra, ez máig fájó pont" - Az utánpótlás korosztályokban mindent megnyertél, amit lehet, s számos olyan vetélytársat magad mögé utasítottál, akik később felnőtt világversenyeken dobogóra állhattak. Mielőtt azonban rátérnénk ennek az okaira, tekerjük vissza az idő kerekét a 70-es évekig. A kis Katona Fecó miképpen ismerkedett meg az öttusa alapjaival?
- 1977-ben, 8 éves koromban kezdtem az öttusát, de előtte már úsztam, mivel anyukám egykor úszó volt, amikor pedig én gyerek voltam, már oktatott az Árpád fürdőben, ő vitt oda először. Később az edzők is felfigyeltek rám és már szervezett keretek között úsztam, de nekem nem nagyon tetszett ez a faltól-falig tempózás, ezért Kulcsár Antal kezei közé kerültem Inotára, s már az első edzésen fociztunk. Ez nekem nagyon megtetszett, hogy de jó kis sport ez, ahol nem csak úszni, még focizni is lehet, így ott ragadtam. A futás jött még az elején az úszás mellé, ezzel a két tusával indult a pályafutásom a sportágban.
- Érdekes a te sztorid, valljuk be őszintén, hiszen édesapád régi motorosa a sportágnak, sőt, a nővéred is "szakmabeli" lett, tehát elvileg nem csoda, hogy te is ebben a sportágban teljesedtél ki. Egyáltalán nem volt a szülők, kiváltképp apukád részéről semmiféle presszió, hogy legyél öttusázó?
- Bármilyen furcsa is, nem volt, sőt!
Sokáig azt sem tudtam, hogy apukám is űzte ezt a sportot. Ő nem mondta, nem akart rám semmiféle nyomást helyezni.
A nővérem is, valóban úszott, majd az öttusában tevékenykedett, edzői képesítést szerzett, volt az én edzőm is. Később a sógorommal, Kovács Zoltánnal is - aki velem egyidős - együtt sportoltam, aztán később ő maga ugyancsak edző lett a volánnál, úgyhogy mondhatom, hogy az egész családunknak volt/van köze bőven az öttusához. A gyerekeink is átvették ezt a stafétát tőlünk, hiszen a nővérem és az én két fiam is öttusázott. Sajnos egyikük sem futott be, pedig a tehetség bennük volt.
- Emlékszel, hogy hol és mikor volt az első versenyed?
- Arra emlékszem, hogy 1978-ban Budapesten a Normafánál volt a verseny, ott futottunk, az úszás pedig a Margitszigeten. Igazából nekünk akkoriban inkább csapatban voltak jó eredményeink, többször nyertünk érmeket, ahogy emlékszem, itt is dobogóra állhattunk csapatban. Egyéniben 15-16 éves korom körül kezdtem el hozni a jobb eredményeket. Elég alacsony növésű, de kitartó, szorgalmas voltam, nem tudtam, hogy milyen eredményeket sikerül majd elérnem. Amikor 1988-ban Kiváló Ifjúsági Sportoló lettem, akkor a Kovács "Kokó" István későbbi olimpiai bajnok ökölvívó lett a harmadik díjazott, én a második és még a tv-be is bekerültünk. Előtte amikor voltak ezek a díjátadók és néztük ezekről a beszámolókat a tv-ben, mindig mosolyogva mondták a szüleim, hogy látod Fecó, ez az, amibe te soha nem fogsz bekerülni! Ez duplán is motivált, és ezzel mégiscsak sikerült elérnem, hogy én is bekerültem a televízióba. Aztán, ahogy serdülőként elkezdtem nőni, úgy jöttek a jobb eredmények is. Ennek és a szorgalmamnak köszönhettem, hogy egyre jobban teljesítettem.
- Na, igen, eredményesség, sajtó és tv: 1988-ban hallhattuk, olvashattuk egyre többször a nevedet a médiákban, amikor először lettél junior világbajnok, majd jött az 1990-es fehérvári vb, aminek helyi szinten kiváltképp nagy hírverése volt. Egyéniben és csapatban is nyertél, egy igencsak kiváló generáció élharcosaként. Érdekesség, hogy a csapattársaidat, hazai egyéni riválisaidat, Sárfalvit, Csernokot és Hanzélyt, de a külföldieket is rendszerint legyőzted, mégsem tudtál felnőttként hasonló eredményeket elérni. Mi lehetett ennek az oka?
- Igen, 1986-tól már jöttek a kiemelkedő eredmények. Szerintem '87 volt a kiemelkedő évem, a 16 versenyből, amin elindultam 13-at meg is nyertem! Abban az esztendőben a warendorfi versenyen az orosz csapat tagjait is meg tudtam verni, akik nagyon jók voltak. Akkor kérdezte tőlem az edzőjük, hogy a junior vb-n találkozunk? Teljesen ledöbbent, amikor mondtam neki, hogy még kiderül, mert otthon válogatóznom kell, mert ebből arra következtetett, hogy sok jó versenyző van nálunk, ha már nekem is válogatózni kell. Egyébként igaza volt. A kiváló eredmények ellenére a vb-re nem vittek ki, mert a bulgáriai IBV-n (a mai ifjúsági olimpiához hasonló verseny) a lovaglásomon elúszott a jó eredmény és ez döntött. De aztán jött 1988, amikor már ott lehettem a vb-n és egyéniben junior világbajnok lettem.
- Akkoriban egy nagyon rossz rendszer működött a sportágban, hiszen Budapesten kellett napi jelleggel készülnötök vidékiként is. Neked sem jött be ez. Milyen emlékeid vannak erről?
- Kijelenthetem, hogy gyakorlatilag ezen ment el a felnőtt pályafutásom.
1988 után meghívtak a felnőtt keretbe, de nem mentem, mert tudtam, hogy itt lesz Fehérváron a '90-es vb, amin mindenképpen szerettem volna részt venni. Ez sikerült, meg is nyertem, nyertük ezt a versenyt, majd ez után fogadtam el a felnőtt kerettagságot és a központi felkészülést. Itt úszott el minden, mert fel kellett költöznöm a fővárosba, magamról kellett gondoskodni, egyedül voltam, nem túl jó körülmények között. Ez volt számomra a hatodik tusa, amivel nem bírtam igazán jól.
Nem csak a sportra, a napi egyéb teendőkre is nekem kellett figyelni, egyedül laktam a margitszigeti uszodában, ami télen nagyon kihalt volt, nyáron pedig nagyon zsúfolt, zajos, nem lehetett rendesen pihenni, aludni sem. Kissé nyomasztó volt ez nekem, ráadásul többet vártam magamtól eredményességben is, tudtam, hogy többre lennék képes. Fehérváron többet is edzettem, mielőtt felkerültem Budapestre, ahol az akkori rutinos klasszisaink, Fábián Laci és társai már kevesebb tréninggel is jó eredményeket értek el, és ők otthon voltak, míg én közel sem. Nem kaptam meg azt a "dressinget", amit kellett volna, ez pedig sajnos az eredményeimen is meglátszottak. Az kifejezetten nagy fájdalmam volt, hogy olyan versenyzők, mint az orosz Edouard Zenovka, akit juniorban szinte mindig legyőztem, ő két olimpián is ott lehetett és három érmet nyerhetett, nekem pedig még a részvétel sem adatott meg.
- Mikor tudatosult benned az, hogy csinálhatsz te bármit, akkor sem kapsz annyi lehetőséget, mint a budapestiek?
- Ez egyre nehezebb volt, mert 1994-ben még nyertem egy katonai vb-t, ahol pl. az olimpiai- és világbajnok Szvatkovszkij csak 6. lett, de egész felnőtt pályafutásom alatt egyetlen lehetőséget kaptam világversenyen, az is egy vb volt és nem egyéniben és hagyományos csapatban, hanem váltóban. Akkor Svájcban ötödikek lettünk, ami nem volt rossz eredmény, s nem is rajtam múlott, hogy nem lett belőle érem. Itthon is nyertem mindent, pl. magyar bajnokságot a '92-es olimpiai évében, de nem számított. Rosszul esett, hogy nem kaptam megfelelő lehetőséget a bizonyításra, s máig fájó pont ez nekem.
- Most evezzünk egy kicsit vidámabb vizekre, az 1990-es székesfehérvári világbajnokságra. Mennyire volt ez a verseny nagy élmény neked? Hiszen komoly hírverése volt, ennek kapcsán ismerhette meg mindenki a neved, aki egy kicsit is figyelte a sport történéseit.
- Valóban, furcsa volt kicsit, hogy még az utcán is megállítottak, már előre gratuláltak, főleg akik tudták, hogy már '88-ban vb-t nyertem. Komoly terhet is rótt ez rám, mert valahogy azt éreztem, hogy az emberek úgy hitték, hogy világbajnokként itt hazai pályán nyilvánvaló, hogy nyeri kell.
Valahogy úgy éreztem magam a fehérvári verseny előtt, mint az úszó, aki a világcsúcsot tartja, hogy azt gondolják róla, bármikor elő tudja húzni azt az eredményt, amivel nyerni lehet. Itt az öttusában ez főleg jóval bonyolultabb, itt öt szám van, elég az egyikben betlizni, máris elúszott az éremesély.
Úgyhogy egy kicsit nyomasztott ez a dolog, de szerencsére minden jól alakult és nyerni tudtam, ahogy a csapatunk is. Számomra már a vívásnál összejött egy komoly előny, majd sikerült hiba nélkül a lovaglást és a futást is hiba nélkül lehozni, így nyertem.
- Mondhatjuk, hogy ez volt a legemlékezetesebb versenyed?
- Nem vitás, ez nagyon közel áll a szívemhez, mert nemcsak a saját hazámban, de itt, szűkebb otthonomban, Fehérváron volt a verseny, ami mindennél kedvesebb így. Ezen kívül sok szép helyen jártam és értem el jó eredményeket, így Kairóban is, vagy Portugáliában, ebben a tekintetben szerencsés voltam. Emlékezetes még az 1992-es magyar bajnokság is, ami szintén itt volt Székesfehérváron és nyerni is tudtam. De itt meg kell említenem az akkori támogatómat, a ma már nem létező Fagyi Kft-t, amelynek a tulajdonosa mindent elkövetett, hogy csak a versenyre kelljen koncentrálnom, a legjobb hazai és fehérvári versenyzőként felajánlott 50+30 ezer forintot, ami komoly összeg volt akkor. A támogatását utólag is nagyon köszönöm, nem rajta (Böröczki Gábor) múlott, hogy az olimpiára nem jutottam ki.
- Egy picit lépünk az időben. Amilyen felhajtás nélkül versenyeztél, úgy is vonultál szépen vissza, de maradtál a sportágban, és ma is benne dolgozol. Hogy vagy most, mit csinálsz pontosan jelenleg?
- Köszönöm, jól vagyok! Sportpályafutásom levezetéseképpen még versenyezgettem, de már elkezdtem foglalkozni a gyerekekkel, ami tetszett is nekem, így nem volt vitás, hogy maradok ezen a vonalon. Azokat a dolgokat, amiket én versenyzőként elsajátítottam, szerettem volna átadni a gyerekeknek, s úgy érzem, ez sikerült is, úgyhogy máig a Vörös Zsuzsa által vezetett szakosztály munkájában veszek részt. Zsuzsa is nagyon sok tapasztalattal rendelkezik, sokat tud segíteni a klubnak és a gyerekeknek.
- Nem könnyű a helyzetetek, mert gyakran hallani azt- nem csak az öttusában -, hogy kevés a sport iránt érdeklődő gyerek, nagy az elszívóerő más területekről, azonban én úgy tapasztaltam, hogy nálad, nálatok vannak gyerekek, köztük ügyes, tehetséges fiúk, lányok.
- Itt a Volánban a lövészetet és a futást viszem. Valóban, sok tehetséges gyerek kikerül tőlünk, tavaly például öt tehetségünk jutott ki korosztályos eb-re, vb-re, de a korábbi években is szép sikereket értek el sportolóink az U17-19-es korosztályokban.
- Beszéljünk egy kicsit a család sportos vonatkozásairól, hiszen nálatok aztán tényleg bő a merítés ebben a tekintetben: édesanyád, édesapád, nővéred és a fiaid is sportoltak. Jelenleg mi a helyzet ezen a vonalon, főleg az utódokkal?
- Sajnos már a két fiam is abbahagyta az öttusát, pedig nem voltak tehetségtelenek, mindketten eljutottak korosztályos Eb-re, vb-re. A nagyobbik csapatban Eb-dobogón is állhatott, de váltóban is szép eredményeket ért el, magyar bajnokságon is, az olimpikon Böhm Csabával egy korosztály, vele együtt volt korosztályos válogatott. Az, hogy miért hagyta abba, igazából nem is tudom, de tény, hogy ma már nem aktív. A kisebbik fiam pedig már U17-esként az U19-esek között is bontogatta a szárnyait, de jött a Covid-időszak, ami megtörte a pályafutását.
- Mindent mérlegre téve, mennyire vagy elégedett azzal, amit elértél?
- Úgy gondolom, összességében kiadtam mindent, ami bennem volt, ami rajtam múlott, megtettem, ami nem, azt pedig nem tudtam befolyásolni. Amiben hiányérzetem van, az az olimpia, hogy még az indulás lehetőségét sem kaptam meg. Ez fájó pont, de elégedett vagyok úgy általánosságban az életemmel.
