Horváth Viktor: nem tartom igazi öttusának a mostani akadályversenyes változatot
Horváth Viktor: nem tartom igazi öttusának a mostani akadályversenyes változatot
Horváth Viktor: nem tartom igazi öttusának a mostani akadályversenyes változatot- Hol kezdődött a te kalandod a sporttal és az öttusával? Ha egyáltalán az öttusával kezdődött, nem mással.
- Pontosan így van, ahogy mondod, nem az öttusával kezdtem.
Annak idején a nyolcvanas években az óvodával vittek minket nagycsoportban úszni, és az ovi végén ajánlották, hogy mivel egész ügyesen mozgok a vízben, maradjak ott az Alba Volánnál, merthogy akkor még volt úszó szakosztálya is az egyesületnek. Úgyhogy én már kicsiként a Volánban kezdtem a pályafutásomat de még nem az öttusával.
Ez ment nagyjából négy évig, amikor aztán megszűnt sajnos az úszó szakosztály. Én még fiatal voltam, s a szüleimmel meg lett beszélve, hogy átkerülhetek az öttusára, ahol tudok tovább úszni is, csak bejön mellé - első lépcsőként - a futás. Úgyhogy én igazából egyszercsak azt vettem észre gyerekként, hogy már futó edzések is vannak, és akkor így csöppentem bele az öttusába. Először nyilván kéttusázó voltam én is, mint minden fiatal, utána jött fokozatosan a többi szám.
- Emlékszel arra, hogy mi volt az első verseny amin elindultál?
- Kéttusában Magyar Kupa versenyekről vannak emlékeim. Ezeket minden évben megrendezték már akkoriban is, és egy ilyen MK-versenyen indultam kéttusa, illetve két- és háromtusa versenyen. Nyilván nekem először csak kéttusa volt, de ezekre csak haloványan emlékszem. Arra viszont élénken, hogy nagyjából 11 éves lehettem, amikor először csapatban indulhattam, akkor még négy fős csapatok is voltak a kicsiknél, és negyedik emberként bekerültem a bronzérmet szerző volános csapatba, és annak akkor nagyon örültem. Itt a Pentelei erdőben volt a futás, ott állhattam a dobogóra a srácokkal.
- Ki volt az első edződ vagy edzőid, hiszen több tusáról beszélünk.
- Az első edzőm Varga Zoltán volt, nála kezdtem el az úszást, futást művelni, de hát akkoriban elég sok edzőváltáson mentem keresztül a fizikai számokat tekintve is. Vele kezdődött el ez a kaland, de a későbbi edzőimmel, Mészöly Gábortól kezdve a lövészettel meg a vívással jöttek a többiek, Varga Domonkos, Korponai István, aztán amikor már felkerültem a nagyokhoz, a Tóni (Kulcsár Antal) is bekerült a képbe, na és persze ott volt a sajnos szintén korán elhunyt Komlódi Zsolt is.
- Gyakorlatilag végig jártad a ranglétrát és eljutottál oda, hogy egyszer csak azt mondták: "na, akkor itt egy felnőtt verseny, ezen el tudsz indulni". Emlékszel arra, hogy melyik volt ez?
- Az első felnőtt versenyem
1994 körül lehetett, amikor én 16 éves voltam, de már indulhattam felnőtt versenyen, mivel megszereztem már addigra a lovas minősítőt. Pesten volt ez az első felnőtt viadalom, de erre nem is nagyon emlékszem szívesen, mert akkor még a felnőttek 4000 métert futottak, és azért az nem olyan volt, mint a mi korosztályunkban a 3000 méter, úgyhogy megszenvedtem a futással rendesen. Nemzetközi szinten viszont a '96-os budapesti világkupa volt az első megmérettetés, amin részt vettem, nagyon erősnek tűnt a mezőny, a döntőbe nem is tudtam bejutni a selejtezőből, de ez meghatározó élmény volt,
mert végre a nemzetközi szinten is szerepelhettem a felnőttekkel.
- Lovas minősítő! Térjünk erre ki egy kicsit. Miként nézett ki ez, mit kellett teljesíteni, hogy minősített lovas lehess?
- Minden évben tartottak egyszer-kétszer lovas minősítőt, ami itt Fehérváron vagy éppen Budapesten került megrendezésre. Én éppen Pesten voltam a lovardában, és ott jöttek öttusa lovas edzők, akik pontozták a szabályokban rögzített feladatokat. Itt nem csak ugratni kellett akadályokon, voltak különböző kengyelben és kengyel nélküli feladatok ügetésben, vágtában, nézték hogyan tudod irányítani a lovat, hogy tudsz együttműködni a lóval, és nyilván ugrás is volt a pálya végén. Aztán a végén, ha úgy ítélte meg a zsűri, hogy megfeleltél, akkor utána indulhattál igazából lovas versenyen is.
- Mennyire volt korhoz kötve, vagy ez tényleg csak rátermettséget igényelt?
- Szerintem alsó határ nem volt, nyilván itt aki elért olyan szintre, hogy meg tudta csinálni, a korosztályos versenyeken már szerepelhetett lovaglásban, ezért nyilván minél előbb meg kellett ezt tenni, ha valaki jó öttusátó akart lenni. Én ezt azt hiszem, 1994 tavaszán sikerült megcsinálnom, mégpedig elsőre, és aztán ősszel már indulhattam olyan megmérettetéseken is, amelyeken volt lovas szám, úgyhogy azt hiszem ez éppen időben volt.
- Ma már nincs lovaglás. Téged mennyire viselt meg, amikor megtudtad, hogy kiveszik ezt a sportágból, mert bár a lovak tudtak sok gondot okozni, de az öttusához hozzátartoztak ősidők óta.
- Ez így van,
a lovaglás az egy egész különleges ág volt az öttusában, és én is elmondhatom, hogy személy szerint volt jó pár verseny, amikor a lovagláson ment el a győzelmem vagy érmem. Itt említhetem a pekingi olimpiát, az egyetlen olimpiámat is, amikor a hetedik helyről sorsoltam, és én is leestem a lóról, mint ahogy sokan mások, a nem éppen megfelelő lóállomány miatt, de én mindig azt mondom, hogy azért az volt az igazi öttusa, amikor még volt öt darab külön szám, közte a lovaglás. Én nagyon szerencsésnek érzem magam, mert én tényleg még ezt az öttusát csináltam. Kezdtünk a lövészettel, utána vívtunk, majd jött az úszás, lovaglás, a végén pedig a 3000 méteres futás.
Ezt kezdték átalakítani, de még elment ez a kombinált szám a lovaglással együtt, aztán a lovaglást is kivették, én pedig ezt nagyon sajnálom, minden tiszteletem aki még ezt az új öttusát is csinálja, de személy szerint nem tartom igazi öttusának. Ez már egy másik sportág, amit nyilván a mai kornak megfelelően próbálnak úgy alakítani, hogy az eladható legyen és nézhető lehessen. Nyilván drukkolok nekik, mert mégiscsak öttusázó voltam, de ezek a szabályváltozások az igazi sportembereknek, akik azért szerették az az öttusát amilyen volt, ez már nem az.
- Mikor érezted azt, hogy megérkeztél, itthon vagy az öttusázók között? Már rögtön az első napokban azt mondtad, hogy jó, jó lesz ez nekem, csinálom, kitartó leszek, vagy voltak bizonytalan pillanatok, amikor úgy gondoltad, hogy hú, a korán kelés az kicsit sok, illetve a sulira sem tudok annyira figyelni így, vagy nem olyan intenzitással, mint kellene.
- Ezen gondolkoztam már többször régebben is, hogy talán a legnehezebb időszak az a középiskolás volt, amikor sokat kellet tanulni a gimnáziumban, mellette reggel az uszodában kezdett az ember, délután iskola után két edzés is volt, így hét óra után értem haza, amikor még vacsoráztam, majd meg kellett tanulni a házit, tehát nem is tudom mostani fejjel, hogyan lehetett bírni. Nehéz volt, de nagyon hamar megfogottt ez a közeg, gondolok a társakra és az edzői garnitúrára, hiszen itt olyan viszonylag fiatalabb edzők is dolgoztak velünk, akik edzésen megkövetelték a munkát, viszont a köztes időben nagyon jól tudtunk szórakozni, vagy bármilyen programot csinálni. Én mindig azt mondom, hogy én az iskolában, az osztályomban nem is voltam annyira szerves része a közösségnek, mert nekem itt volt inkább a csapatom, az öttusában,
- Aztán megérkeztél a felnőtt korosztályba, jöttek a sikerek már juniorban, sőt ifiben. Mi az, amire ezekből az évekből az utánpótlás évekből a legszívesebben emlékszel?
- A legjobb élményem az a '96-os ifjúsági világbajnokság volt, ahol egyéniben első lettem, mert az nekem éppen az érettségi évében volt, de nem is ezért volt különleges, hanem mert pont az érettségi előtt bokaszalag szakadásom volt, úgyhogy én egy másfél hónapot nem tudtam rendesen futni, meg vívni. Gipszben volt a lábam, és regenerálódnom kellett, illetve gyógyulnom. Utána kezdtem el az edzéseket, de ezt sikerült olyan jó intenzitással megcsinálnom, hogy az augusztus végi világbajnokságra nagyon jó formába kerültem, és akkor úgy éreztem, hogy kijött belőlem az a teljesítmény, ami eddig bennem volt, s még nem sikerült megmutatnom.
- Ha már említetted a sérülést, azért volt egy pár neked ebből, illetve betegségből. A pályád végét is gyakorlatilag egy magas vérnyomásos probléma okozta, amin én már akkor nagyon meglepődtem, mivel te egy végtelenül nyugodt, higgadt srác voltál mindig, aki nem igazán idegesíti magát semmin, mégis a magas vérnyomás okozta a problémát.
- Igen, valószínűleg ez valamilyen genetikai dolog lehet. A sérülések tényleg végig kísérték a pályafutásomat. Egy szerencsétlen bokaszalag-szakadás volt, amivel a legtöbb problémám adódott, illetve a vádlim nem volt elég rugalmas, és nagyon könnyen izomrost-szakadás lett a vége. Ez majdnem minden évben megtörtént egyszer vagy kétszer, és ezért
volt úgy, hogy már Eb-re készülve ki kellett hagynom több hetet, ez által két vagy három Európa-bajnokságon sem tudtam elindulni. Sőt volt, amikor Szófiában az Eb közben kellett kiszállnom a vívás alatt, de említhetem a 2008-as budapesti világbajnokságot, ahol már a selejtezőben gondom volt a lábammal, próbáltuk bekötni, kenték, elvittek ultrahangoshoz, de aztán a döntő futáson tényleg nem bírta tovább a "futóművem", ott megadta magát. Dobogós helyen futottam, aminek így búcsút inthettem, tehát voltak ilyen traumatikus élményeim. A végét ez a magas vérnyomás tette be, a hirtelen félelem, vagy nem is tudom mi, hogy nekem az egészség azért fontosabb, és ugye pont rosszkor jött, mivel egy héttel a rosszullétem után halt meg az ifjabbik Ocskay Gábor is a szív problémája miatt, így én alaposan ki lettem vizsgálva.
Azt a 2009-es évet igazából félgőzzel csináltam meg, versenyeken nem is nagyon indultam, mondván, majd eldöntöm, hogy lesz-e folytatás, avagy sem, aztán úgy döntöttünk - én is meg a család is -, hogy első az egészség, és amúgy is a lábam már egyre többször sérült meg, hogy nem vállaltam a következő három évet Londonig, hanem úgy döntöttem, hogy a biztosra megyek és itt befejezem.
- Ennek ellenére azért sok sikert megértél az öttusa pályán. Sorolhatnám itt a vitézségeket meg az érmeket, de inkább egy évet emelnék ki, a 2007-es esztendőt, amikor egyéniben Eb-t és vb-t is tudtál nyerni. Ez valóban kiemelkedő volt a te szempontodból. Te is így gondolod, esetleg neked van másik éved, vagy másik néhány éved, amikor azt mondod, hogy akkor még ennél is jobb formában voltál?
- 2004 volt a mélypontom a felnőtt pályafutásomban, amikor is a budapesti vk-n a vívás selejtezőjében kiment a bokám - a szokásokhoz híven -, ott ki kellett szállnom a versenyből, három hétre rá a világbajnokságon emiatt aztán nem tudtam jól szerepelni. és bár kvótás helyen végeztem a világranglistán, de nem vittek ki Athénba az olimpiára. Ez volt a mélypont, és akkor innentől kezdődött egy fölfelé menet. 2005-ben már a vb-n kilencedik lettem legjobb magyarként, kezdtem magam felépíteni vívásban is, ami a gyengébb számom volt, egy kicsit labilisabb a többinél, és kezdtem elhinni, hogy jó lehetek. Akkor utána jött a 2006-os év, ahol igazából egy világkupa hatodik helyem volt a legrosszabb helyezés, a világbajnokságon Guatemalában második lettem, a budakalászi Eb-n pedig előtte hatodik. Ekkor már éreztem, hogy jó úton haladok fizikálisan és mentálisan is. Szerencsére kijött belőlem ez a jó eredmény akkor, 2007-ben, hogy sikerült az Eb-n is első lennem. Talán kis mázlival - a lovaglásban éppen itt az én oldalamra állt a szerencse -, mert egy jó lovat kaptam, a többiek kevésbé. De a világbajnokságon már tényleg egy határozott, magabiztos versenyzéssel minden számban kiegyensúlyozottan sikerült nyernem, úgyhogy ennek nagyon örültem.
- Itt vagyunk a Volán öttusa bázisának szomszédságában, a cég helyi központjában, ahol te jelenleg dolgozol. Miért nem találkozunk veled odébb 150 méterrel, az öttusa sporttelepen? Miért nem akartál edző lenni, mint nagyon sok korábbi sporttársad?
- Nem tudom a konkrét okát, de
én ezt már 18 évesen megfogalmaztam magamban, meg azóta is így gondolom, hogy nem éreztem közel magamhoz ezt a dolgot, hogy én itt gyerekekkel foglalkozzak és átadjam a tudásomat. Nem gondoltam már fiatal korban sem, hogy én edző lennék, úgyhogy ezért nem választottam.
A számok egyébként gyerekkoromban is jobban érdekeltek, úgyhogy itt igazából a kontrolling területén azt hiszem, én megtaláltam azt a helyet, amit én igazából szeretek csinálni, és hát örülök, hogy itt maradhattam a Volánnál, hiszen 1984-től, 6 éves koromtól ide jártam, tehát még mindig hazajárok ide.
- Ha már beszélünk az edzőségről, utánpótlásról, ebben a tekintetben hogy áll a Horváth család? Van olyan az utódok között, vagy a családban, aki, vagy akik vihetik tovább ezt a sportos vonalat?
- Három gyerekem van, de egyik sem az öttusában tevékenykedik. A legidősebb fiam egyébként öttusázott, ő csinálta - nem is az én hatásomra igazándiból -, de olyan eredményei nem voltak, hogy ebből komolyabb dolog lehessen, úgyhogy ő is abbahagyta. A középső fiam művészlélek, ő biztos, hogy nem sportember, de én úgy vagyok ezzel, hogy a gyerekek csinálják azt, amiben a legjobban érzik magukat, és örülök neki, hogy ő is megtalálta a magáét. A pici lányom, ő még csak öt éves, nem tudom, hogy ő merre fog menni. Én ezt az öttusát már nem tartom annyira öttusának, nem hiszem, hogy erre fele terelgetném, de majd meglátjuk, hogy ő mit szeretne.
- Tehát Te - vagy ti -, hagyjátok a gyerekeket dönteni, hogy ők mit szeretnének.
- Én abszolút így vagyok, igen. Ha kell, akkor próbáljanak ki akár többféle dolgot, és amit ők igazán a magukénak éreznek, azt csinálják. A középső fiam is kórusban van, zongorázik és néptáncol, de ő ezt szereti, ebben érzi magát jól, én pedig nyilván ebben támogatom.
- Ha mindent mérlegre teszünk, a pályafutásod, az életpályád kapcsán, akkor mondhatjuk, hogy teli van a te poharad, elégedett lehetsz?
- Összességében elégedett vagyok.
- Tudod, csak az olimpia miatt kérdezem, mert ugye egyedül az olimpia volt az, ami neked nem jött igazából össze.
- Elégedett lehetek azzal, amit elértem és azzal a melóval, amit beleraktam. Nyilván ez nem mindig mutatkozik meg az eredményekben, hogy az ember mit és mennyit tesz bele egy-egy dologba.
Igazából az olimpiával valóban nem volt szerencsém. A pályafutásomban előtte a májusi vb-n megsérültem, és nem tudtam úgy felkészülni az olimpiára, ahogy kellett. Sőt, előtte négy-öt nappal Szöulban beállt a hátam, injekciót kellett kapnom, tehát derékmerevítővel indulhattam csak el az olimpián, úgyhogy meg volt a magam baja is a verseny során, de leginkább azt a mozzanatot bánom, amikor annál a bizonyos ugrásnál, aminél leestem a lóról, hogy ha nem úgy mentem volna rá az ugrásra, ahogy rámentem, hanem jobban kilovagolom azt az ívet, akkor mi lett volna.
De a sportban nincs "mi lett volna, ha"...
- Ez az ugrás az ami álmaiban is kísért néha? Amikor felébredsz arra, hogy jajj, ott vagyok, és most mit csinálok?
- Igen. Igazából az egész olimpián is azt az egy mozzanatot rajzolnám át másként, és akkor bármilyen eredmény jött volna, akkor azt elfogadom. Azt az egy döntésemet bánom, de egy lovaglásnál minden másodpercben dönteni kell, és az ember nem biztos, hogy mindig a legjobbat választja. De összességében azt soha nem bántam meg, hogy öttusáztam, végig csináltam ezt a dolgot, és ilyen eredményeket értem el. Ezért is, ha újra lehetne kezdeni, akkor ugyanezt így vállalnám ezzel az olimpiával is!
