Dubecz János - aki nem önszántából igazolt Fehérvárról Kispestre, de Magyar Kupa-győzelemmel vigasztalódott
Dubecz János - aki nem önszántából igazolt Fehérvárról Kispestre, de Magyar Kupa-győzelemmel vigasztalódott
Dubecz János - aki nem önszántából igazolt Fehérvárról Kispestre, de Magyar Kupa-győzelemmel vigasztalódott- Bodajkon nőttél fel, így nagy meglepetés lenne, ha most az mondanád, hogy nem ott rúgtál volna először labdába.
– Nem okozok meglepetést. Bodajkon ismerkedtem meg a labdarúgással a bátyám révén. Ő oltotta belém a futball szeretetét, labdával keltem, labdával feküdtem, erről szólt a gyermekkorom. Szerintem már óvodában, amikor már tudtam rendesen járni és futkározni, éreztem, hogy a foci lesz a mindenem.
- Ott, a bodajki csapatnál indult el a pályafutásod? Ott lettél először igazolt labdarúgó?
– Nem, a Videotonban.
Bodajkon csak az iskolai csapatban játszottam, ott nem volt igazolásom, a helyi gárdába pedig nem igazoltak le. Ifjúsági csapatuk volt akkor, oda még nem fértem be, túl kicsi voltam, így a Videoton lett az első csapatom, ahol már igazolt focistapalántaként kergethettem a labdát.
Nagyon örültem is neki.
- Milyen körülmények között kerültél Fehérvárra, a Vidihez? Hívtak, csábítottak, vagy te jelentkeztél edzésre?
– A régi időkben volt a „Bácsi kérem, hol lehet itt focizni?” tehetségkutató. Ennek keretében jutottam el a döntőig, és ott figyelt fel rám Németh Lajos és Kuti Jani bácsi. Ők jöttek le Bodajkra, és ők csábítottak el a Videotonhoz.
- Emlékszel, hogy azok közül a srácok közül, akikkel eljutottatok a fináléig, kikből lett még élvonalbeli labdarúgó vagy legalább utánpótlás-válogatott?
– Kutasi Gábor, aki szintén a Videotonban játszott, ő biztosan élvonalbeli lett. A többire már nagyon nem emlékszem, legalábbis az én korosztályomból.
- Arra viszont biztosan emlékszel, hogy mi volt az első igazán komoly élményed Vidis mezben, hiszen utánpótlás játékosként kerültél ide, így nem feltétlenül az első NB I-es mérkőzés volt a legmeghatározóbb – erről még külön beszélünk később. Szóval mi volt az az élmény, ami Fehérvárhoz kötődően meghatározta a pályafutásod korai szakaszát?
– Igen!
A serdülőválogatott-meghívók például nagyon ösztönöztek, de egyértelműen a tartalékbajnoki cím hagyott igen komoly mély nyomot bennem a Szabó Károly-féle csapattal. Nagyon jó társaságunk volt, tele remek játékosokkal: Halmai Gabi, Bekő Balázs, Salacz Jani, Jávorka, Czuczu, Gyenti, akik visszajátszottak az első csapattól, és ott volt Király Józsi is. Rengeteg nagyszerű játékos volt körülöttem,
és ez a bajnoki cím a mai napig bennem él.
- Egyenes út vezetett az első csapat öltözőjéig?
– Mondhatom, hogy lépésről lépésre jártam végig a szamárlétrát. Dolgoztam becsülettel, beleadtam mindent, egyszer csak jelezték, hogy menjek fel az első csapathoz. Először csak edzeni, aztán ott is ragadtam.
- Álljunk meg itt egy kicsit. Ki szólt neked, hogy készülj, mert jössz a nagyokhoz, és milyen érzés volt először belépni a felnőttcsapat öltözőjébe?
– Szerintem a Németh Jani bácsi szólt. Arra emlékszem, hogy először nem mertem bemenni a felnőtt öltözőbe. Csak akkor léptem be, amikor a vezetőedző már bement, addig nem mertem. Remegő lábakkal léptem át a küszöböt… A Videoton első csapatának öltözőjébe kerülni olyan volt, amit álmodni sem mertem volna. Ilyen érzések kavarogtak bennem.
- Kérlek, mondj néhány nevet az akkori nagyok közül, akik először joggal kérdezhették: ki ez az új titán az utánpótlásból?
– Vadász Imre, Horváth Gabi, Sallói Pista, Kuttor Attila, Csucsánszki Zoli, Máriási Zsolt, Jónás Gyula – őket mindenképpen említeném.
- Emlékszel, ki ellen és mikor volt az első NB I-es mérkőzésed?
– A mai napig előttem van:
1991 júniusában, Siófokon mutatkoztam be. A mérkőzés előtti héten szólt Burcsa Győző, hogy hétvégén kezdő leszek. Sajnos a csapatnak nem sikerült a meccs jól, 3–2-re kikaptunk, de én gólt rúgtam és gólpasszt is adtam,
így vegyes a kép.
- Ez azért bizony álomszerű bemutatkozás egy első bálos ifjoncnak– azon kívül, hogy nem szereztetek pontot. Első meccsen gólt lőni nem akármilyen érzés lehetett.
– Óriási! Szinte leírhatatlan, milyen érzés fiatal suhancként bemutatkozni a Videoton első csapatában, és rögtön gólt lőni.
- Fel tudod idézni, hogyan esett ez a gól? Kitől került hozzád a labda, milyen szituáció volt?
– A 10–15. perc környékén történt.
A bal oldalon vezette a labdát Takács Lajos, én a jobb oldalon követtem a támadást. Ő átpasszolta nekem a jobbösszekötő helyére. Körülbelül 16 méterre voltam a kaputól, és állítgatás nélkül a hosszú sarokba lőttem. A mai napig előttem van ez a pillanat.
Soha nem feledem!
- Nyilván nem ez volt az egyetlen gólod Fehérvári mezben. Bár szélső középpályásként nem feltétlenül voltál az a kifejezett gólvágó típus, így is tíz körüli találatot jegyezhettél közel száz NB I-es meccsen. Melyik a legemlékezetesebb, természetesen az elsőn kívül?
– Talán a Zalaegerszeg elleni 4–4-es mérkőzésen lőtt gólom. Egy hétfő esti meccs volt. A kifelé mozgó zalai védelem ellen Bekő Balázzsal kényszerítőztünk, utána egyedül vezethettem a labdát a kapura, és jobb külsővel eltekertem Tóth Józsi mellett.
- Ha a felnőttként itt töltött 5–6 évedre visszatekintesz, mi volt a legnagyobb élmény, a gólokon túl?
– Amikor egy fiatal csapattal bukdácsolva kezdtük az őszt, majd a téli szezonban Keresztúri Andrással, Zoran Kunticcsal és Fodor Imrével megerősödve egy nagyon szép és sikeres tavaszt futottunk Szabó Károly vezetésével. Az egy meghatározó időszak volt, és végül bent maradtunk az NB I-ben.
- Aztán elkerültél Kispestre, a Honvédhoz. Mesélj erről egy kicsit, kérlek.
– Fehérváron tulajdonosváltás volt, jöttek a gondok, és szinte az egész csapatot kicserélték, mindenkinek útilaput kötöttek a talpára. Ekkor jelentkezett a Honvéd. Komora Imre hívott, én pedig rábólintottam. Azért egy Honvédhoz, sokszoros bajnokhoz igazolni mégiscsak felemelő érzés volt, ha már a Vidinél nem maradhattam.
- A jó 6–7 év alatt, amit még Kispesten töltöttél az élvonalban, mi volt a legnagyobb pillanatod?
– A kupasiker,
a Magyar Kupa-győzelem mindenképp emlékezetes. Emellett a felnőtt válogatott meghívó is hatalmas élményt jelentett. Bemutatkozni sajnos nem sikerült, de már az is nagy dolog volt számomra, hogy bodajki srácként ott lehettem a keretben,
ez nem vitás.
- Tegyük hozzá, hogy utánpótlás korodban szinte minden korosztályos válogatott mezét magadra húzhattad.
– Így van. A serdülőválogatottól felfelé mindenhol pályára léptem. Szerintem 30–40 meccset játszottam különböző utánpótlás-válogatottakban.
- Ha mérlegre teszed a játékostársakat, akikkel együtt játszottál – akár Vidiben, akár Kispesten –, kik álltak hozzád a legközelebb, emberileg és szakmailag, kivel, kikkel szerettél leginkább együtt játszani?
– Akikkel együtt kezdtem, elsődlegesen Zimmermann Tamással. Volt, hogy együtt laktunk, mindenhova együtt mentünk, sülve-főve együtt voltunk. A pályán is megértettük egymást: ő jobb oldali belső középpályás volt, én jobb oldali szélső. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, a mai napig az.
- Kispesten ki volt a helyi "Zimi"?
– Ott talán Bárányos Zsolt. Vele is hasonló pozícióban játszottunk: ő belül szervezte a játékot, én a szélen futballoztam. Vele is jó kapcsolat alakult ki, és ez a mai napig tart.
- Ha már játékostársakat említünk – sok jó edzővel is dolgoztál. Ki volt az, aki számodra a legtöbbet adta?
– A Videotonnál, főleg még a tartalékcsapatnál Szabó Károlynak rengeteget köszönhettem. Nála éreztem először, hogy képes vagyok még jobb teljesítményt nyújtani. Szerintem nagy szerepe volt abban, hogy felkerültem az első csapathoz. De említhetném még Jung Józsi bácsit, Németh Lajos bácsit, akiknek szintén nagyon sokat köszönhetek.
- A Vidi és a Honvéd volt pályafutásod két fő állomása, de játszottál a Haladásban is, majd alacsonyabb osztályokban folytattad, míg Felcsúton be nem fejezted a karriered. Mit hoztak ezek a "kifelé vezető" évek?
– Őszintén szólva ezekben az években már csak vergődtem. Egyik idényben itt voltam, a másikban ott. Egy sérülést is elszenvedtem, ami hátráltatott, emiatt kellett abbahagynom a magasabb szintű futballt. Aztán a többi már inkább csak vergődés volt számomra.
- Manapság egy másik Dubecz János neve is egyre gyakrabban bukkan fel: ifjabb Dubecz Jánosé, akit most is meghívtak a korosztályos válogatottba. Alig múlt 16, de már profi szerződése van a felnőtt csapattal. Mennyire vagy büszke apuka?
– Nagyon! Ezt nem lehet leírni.
Megdobbant a szívem, amikor a Videotonnál szerződést kapott a fiam. Óriási büszkeséggel tölt el, hogy egyáltalán szóba került a neve.
Hosszú út áll előtte, sok buktatóval, de remélem, megfelelően kezeli, és bemutatkozik majd a Videoton első csapatában.
- Mennyire terelgeted őt? Főként fejben, mert ebben a korban talán az a legfontosabb. Azt tapasztaltam már, hogy szinte nincs edzés nélküled, meccs pedig biztosan nincs. Nagyon figyelsz rá, vigyázol rá, rengeteg tapasztalatot tudsz átadni neki.
– Minden meccsén ott vagyok, ha tehetem, az edzésein is. Mindig megbeszéljük, mi volt a jó, mi volt a kevésbé jó. Próbálom inkább a pozitívumokra felhívni a figyelmét. Remélem, meghallgat – bár most már egyre kevésbé, mert néha úgy gondolja, hogy ő már jó játékos. Aztán amikor ez visszaüt, még inkább kikéri a tanácsaimat.
- Milyen karrierlehetőséget látsz benne?
– Ha így folytatja, úgy gondolom, bemutatkozhat az NB I-ben, sőt, sokat játszhat is, de talán még feljebb is juthat.
- Ha mindent belerakunk egy nagy zsákba, amit pályafutásnak nevezünk, lenne még hely benne, vagy úgy érzed, minden a helyére került, minden ott van a zsákban, aminek ott kell lennie?
– Én így, bodajki srácként abszolút elégedett vagyok azzal, amit a magyar labdarúgásban elértem.
