6 évnél régebbi cikk

Mennyi koszt egyen a gyerek?
·Életmódgyerekek·Utolsó frissítés: undefined
Fehérvár Médiacentrum fotója
pixabay.com
Mennyi koszt egyen a gyerek?
·Életmódgyerekek·Utolsó frissítés: undefined

Hetente fertőtleníted még a gyerek otthoni játékait is? Vagy visszateszed a bébi szájába a cumit akkor is, ha az utcán leesett a földre? Te melyik típusba tartozol: rettegsz a baciktól vagy hiszel az immunerősítő hatásukban? Szerintem az igazság ezúttal is valahol középen van.

Minden gyereknek meg kell ennie a maga kosz adagját ahhoz, hogy edzett legyen az immunrendszere –  állítják sokan már régóta. De vajon mennyi az "egészséges" mennyiség? Mikor kell félnünk a betegségektől? Ha a gyerekünk – kis túlzással – végignyalja a szupermarket padlóját, vagy pont akkor, ha folyamatosan sterilizáljuk a kicsi környezetét? Gyakorló szülőként folytonos dilemma ez nekem is.

Minap olvastam egy érdekes cikket a témában, mely alapvetően azt taglalja, hogy a túlzott fertőtlenítés csökkenti a gyerek szervezetének ellenálló képességét. Egy, a témában mostanában megjelent könyvre hivatkoznak. Egy amerikai professzor, Jack Gilbert: Dirt is good című kötete szerint legyenek a gyerekek fülig sárosak, engedjék, hogy a kutya megnyalja az arcukat, és nyugodtan vegyék fel a földre leejtett ételt, és egyék meg. Akkor biztos, hogy vasból lesz a szervezetük.

A fent leírt gondolatokkal ugyan alapvetően egyetértek, bár meg kell hogy mondjam, egyes szituációkat magam elé képzelve azért végigfut a hátamon a hideg. Gyorsan meg is kérdeztem kolléganőmet Papp Brigittát, az fmc.hu szerkesztőjét, kétgyermekes anyaként ő hogyan érez mindezzel kapcsolatban.

"Szerintem egyenek csak koszt – jelentette ki. – Az öt másodperces szabályban is hiszek, de még tíz másodpercnél is lazán bemondom a gyereknek: semmi baja, edd meg nyugodtan! Sőt, a Domestost is lazán likvidálnám a házból, komolyabb vitáink is akadnak erről a férjemmel.  Még jó, hogy kilencven százalékban én vásárolok be, és néha hoppá, elfelejtem! Persze aztán sajnos ő is elmegy a boltba... Komolyra fordítva: szerintem igen is kell a kosz, csússzanak és másszanak csak bátran a földön a kicsik!"

Úgy veszem észre egyébként, hogy ehhez a témához a hozzáállást nemcsak szülője válogatja, hanem gyereke is. Magyarul a legtöbb szülő a második, harmadik gyereknél már sokkal lazábban kezeli a kérdést. Általában az első, akit "túlféltünk", naponta ötvenszer megtörölgetjük apró pracliját nedves törlőkendővel, naponta kifőzzük a baba cumiját, és így tovább... Aztán a másodiknál sokan már meg sem várják, hogy lábra álljon, négykézláb beleteszik a homokozóba...

Ha visszagondolok a gyerekkoromra, a saját egy főre jutó koszmennyiségünket egészen biztosan bejuttattuk a szervezetünkbe az öcsémmel. Minden nyáron a nagyszüleink határ menti vályogházikójában nyaraltunk. Hamisítatlan tanyavilág volt, baromfiakkal, tehenekkel, kutyával és persze nem volt vezetékes víz sem, a kútból húztuk fel vödörrel. Naná, hogy nem vehettünk minden nap kiadós zuhanyt, a vizet bizony be kellett osztani! Az esti mosdás lavórból történt, sokszor csak egy lábmosásnyi víz jutott, miután egész nap mezítláb rohangáltunk a szabadban.

Mindig is hittem benne, hogy ez a jó hatással volt ránk. Nem is csak "bakteriálisan", hanem pszichésen is. Felszabadultabbak lettünk tőle, és kevésbé finnyásak. Na, jó, én azért kamaszként már kevésbé díjaztam a tisztálkodásnak ezeket a korlátozott lehetőségeit. Aztán pár évtizeddel később megszületett a saját gyerekem. És akkor jött az "újratervezés". Hogy is csináljuk ezt egy huszonegyedik századi gyereknél? Mert mondjuk szerintem az utcai kosz sem ugyanaz már, mint akár harminc évvel ezelőtt. Nem volt ennyi autó sem, és ennyi zsúfolt bevásárlóközpont például.

Az indítás nálunk végül elég szélsőséges volt ebből a szempontból: kislányunk pár héttel korábban született, ráadásul az influenzaszezon kellős közepén. Orvosi utasításra kettőnkön, vagyis a szülein kívül egy hónapig hozzá sem érhetett senki más. Eleinte megpuszilni is alig mertem. Így szép alattomosan elültetődött bennünk a túlféltés képessége. De közben végig ott lebegett bennem a saját gyerekkori minta, meg szerencsére a férjem is hasonlóan nőtt fel és gondolkodott alapvetően. Amúgy meg a gyerekek szerintem ösztönösen megtalálják maguknak a megfelelő bacimennyiséget. Ahogy képesek egyedül végigkúszni a lakáson, nekiállnak kipakolni a cipős szekrényt, és lazán végignyalják a cipők talpát. És ezzel meg is tették az első lépést.

Aztán mikor járni kezdenek és kikerülnek a babakocsiból, összeszedik a botokat, kavicsokat és leveleket a földről, amit előtte akár egy állat is lepisilhetett... Megkóstolják a homokot a homokozóban... Na, ezt mondjuk mi nem igazán engedtük. Ennél a "mindent a szájába vesz korszaknál" én tulajdonképpen nem is a baciktól féltem, inkább attól, hogy lenyel valami apró kavicsot vagy hegyes tárgyat, amit nem tud megemészteni. Szóval azért ezzel az utcai "nyalakodással" mi óvatosak voltunk. Mindennel játszott, aztán úgyis épp eleget az arcához meg a szájához nyúlt utána, hogy bejussanak azok a baktériumok a vasszervezetbe. Sőt, ha felvett egy cigarettacsikket a földről, akkor sem kezdtem el azonnal sikítozni, hogy "Dobd el! Dobd el!", inkább megtanítottam neki, hogy az a kukába való. Tök büszke volt magára, hogy ő dobhatta ki. Attól kezdve önkéntes kis szemétszedő akciókat tartott a játszótéren.

Szóval szerintem azért ebből a "legyen nyakig koszos" dologból sem kell sportot űzni. Bejut elengedő baci a szervezetébe anélkül is, hogy azt külön provokálnánk. 

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek