Nosztalgiavonatra fel! - A régi általános iskolámban jártam
Nosztalgiavonatra fel! - A régi általános iskolámban jártam
Nosztalgiavonatra fel! - A régi általános iskolámban jártamKegyetlenül repül az idő. Nemrég még az óvodában rakosgattam a LEGO-kat, most meg... Ha már óvoda, akkor meg kell jegyeznem, hogy oda is nagyon szerettem járni. Már amennyire vissza tudok menni fejben az időben, mert bár akadnak pillanatok, amik beugranak, jóval kevesebb, mint mondjuk az általános iskolás éveimből.
Első uszoda, ivólé, végtelennek tűnő percek az udvaron, és nyilván az volt a király, aki fel tudott valahogy kapaszkodni a mászóka legtetejére. Mondjuk az alvás előtti fogmosást sosem szerettem. Igazából az alvást sem! Bezzeg most...
Emlékszem, kicsit kétségbe is estem, amikor elballagtam az oviból, amely az udvar utolsó körbejárása után teljesen átjárta a gondolataimat. Nincs több mókuskerék, nincs több katonázás a haverokkal, nincs több kamu rosszullét. Jöhet az általános iskola. Kicsit átgondolva a szituációt már annyira nem paráztam tőle, ugyanis szinte ugyanazokkal az arcokkal vágtam bele életem újabb kalandjába. Csak a helyszín és a nénik változtak.
Mondjuk, amikor megkaptam a felszerelésem, akkor kicsit komolyabbnak hatott az egész felhajtás, nem beszélve az emberméretű iskolatáskáról, amely láttán komolyan elgondolkodtam, mi a babám fülét kell majd hurcolásznom benne. Pedig akkoriban még egész vékonyak voltak a tankönyvek. Aztán jobb híján, matricás albumokkal töltöttem be a tátongó űrt.
Az első általános iskolás napot nagyon vártam, még kép is készült róla, hogyan vetem bele magam életemben először a nagyok világába. Szerencsémre akkor még a szomszédomban volt a suli (közben épült közénk egy egészségház), így még időm sem volt ráparázni az eseményekre: két röpke perc, és már ott is álltam az iskola kapui előtt. Miután beléptem a bejárati ajtón, ismerős arcok néztek vissza rám, akkor már tudtam: jó helyen vagyok. Ezután kezdetét vette életem egyik legmeghatározóbb kalandja, amely - bár akkoriban hosszúnak tűnt - olyan gyorsan elrepült, hogy szerintem azóta sem tudtam feldolgozni.
Pár napja, tizennyolc év után újra átléptem azt a bizonyos küszöböt. Érdekesség, hogy amíg végigsétáltam az utcánkon, sanszos, hogy ugyanaz az érzés lett úrrá rajtam, mint kisiskolás koromban: nincs ezen mit szépíteni, izgultam. Ahogy beléptem az előtérbe egyből szemet szúrt, hogy mennyivel kisebb lett minden (vagy inkább én nőttem meg?).
A szürke szekrények - amikbe a tornazsákot meg mindenféle holmit pakoltunk - is eltűntek, bár a rövid körbevezetés után egy-kettőt csak felfedeztem a sarokban megbújva. A bordásfal, ahol tesiórán mászkáltunk, a helyén volt. Biztos támpont. A tantermek is régi pompájukban díszelegtek, látszólag semmi sem változott, közben mégis minden. Majd életem első osztályterme felé fordultam, ahol megpillantottam volt osztályfőnökömet. Hihetetlen érzés, hogy amikor utoljára beszélgettünk még kis tökmagként flangáltam a padsorok között. Most meg a terembe is alig férek be.
Miután jól körbevizslattam a belső teret, kiszabadultam az udvarra, ahol - mivel napközis voltam - igencsak sok időt húztam le. A biciklitároló, ahol a legtitkosabb üléseket tartottuk, a favár, ahova hosszas bunyók után jutottunk fel, és a mogyorófák, amik alatt (és rajtuk) délutánokat töltöttünk, nem beszélve a focipályáról, ahol sokszor napközi után is rúgtuk a bőrt. Az ott kialakított kapcsolatok a mai napig élnek, ugyanis akikkel tizennyolc éve is fociztam, a mai napig összejárunk, hogy áldozzunk a labdarúgás oltárán. Eszméletlen!
A legtöbb gyerekkori emlékem általános iskolás koromból (negyedik osztályig) maradt meg bennem. Talán ez volt az első meghatározó időszakom: ott szövődtek az első barátságok, kialakultak az első "szerelmek", és hát a megannyi móka, amelyben nap mint nap részt vettem, egyszerűen felejthetetlen: sulibulik, emlékkönyv, teleház, társastánc, tengó, Star Wars, Pokémon, Manchester United, tazo, V-Tech, és eszméletlen mennyiségű cangázás. És hát akkor még nem is nagyon gondoltunk arra, milyen lesz az, ha majd egyszer felnövünk.
Nosztalgiautazásom végén olyan érzés fogott el, mintha szemben álltam volna akkori önmagammal: vajon mit mondana, ha most meglátna? Büszke lenne arra az emberre, akivé váltam?
Ti szerettetek általános iskolába járni?
