Aki szárnyakat kap a gyerekek között – Németh Istvánné Pál Évával, az év óvónénijével beszélgettünk
Aki szárnyakat kap a gyerekek között – Németh Istvánné Pál Évával, az év óvónénijével beszélgettünk
Aki szárnyakat kap a gyerekek között – Németh Istvánné Pál Évával, az év óvónénijével beszélgettünkSok gyerek óvodásként találkozik először a szülőktől való elszakadással, az otthon biztonságától való távolléttel. Szüleik, nagyszüleik után az óvodai pedagógusok lesznek az elsők, akikkel egész napokat töltenek, és akik a melengető közeget adják számukra a mindennapokban. Nem is felejtik el egymást egykönnyen: a székesfehérvári Németh Istvánné Pál Éva életében akad olyan egykori óvodása, aki évtizedek után is rendszeresen meglátogatja, miután elkísérte az iskolába a lányát – aki szintén Éva néni óvódása volt. A pedagógust idén Családháló-díjjal jutalmaztak munkájáért. Pályafutásáról, a búcsúzkodás perceiben beszélgettünk, a Tulipános ovi Süni csoportja ugyanis ezután nélküle folytatja tovább a mindennapokat, számára elérkezett a nyugdíjba vonulás időszaka.
Bizonyára nehéz lesz mostantól a gyerekek nélkül?
Nagyon nehéz lesz, ez biztos, már az első napon nagyon hiányoztak, amikor nem kellett bejönnöm. Persze van otthon tennivalóm bőven. Mivel egyedüli gyerek vagyok, szeretnék még több időt tölteni az édesanyámmal, sétálni és beszélgetni vele. Pákozdon van egy kis házunk kerttel, szeretem ott hallgatni a madárcsicsergést és a virágaimmal foglalatoskodni. Nagyon sok olyan virággal leptek meg most a búcsúzkodás során is a kollégák, amiket ki fogok tudni ültetni, hogy emlékeztessen rájuk. És mindig nagyon várom a gyerekeimmel való találkozást: a fiam harmincöt, a lányom huszonhét éves. Mert a gyerekek a meghatározói az életemnek, a sajátjaim is, és akiket a szüleik rám bíztak itt az oviban. Mindig is megszállottként dolgoztunk értük a kolléganőimmel.
Hiszen olyan sokat tudnak adni az embernek, minden nehézség mellett.
Merítkezem belőlük, és tanulok is tőlük nagyon sok mindent. Végtelen szeretet sugárzik a szemükből… elég volt összenéznünk, hogy tudjuk, mit szeretne a másik. Nagyon bújósok a süni csoportosaim, akiktől most két év után búcsúztam.
Milyen a kapcsolata a régi óvodásaival?
Szép emlékeim vannak a csoportjaimról, az ide járó gyerekekről, a szülőkkel is nagyon jó partneri kapcsolatot ápolunk. Ha találkozunk az utcán megállítanak, mosolyogva beszélgetünk, úgy, mintha tegnap váltunk volna el. A gyerekek közül nagyon sokan felnőttként, negyven egynéhány évesként járnak vissza. Sőt, van olyan ifjú apuka, akinek a kislánya is hozzám járt, és máig tartjuk a kapcsolatot a mindennapokban. Van, hogy miután elvitte a kislányt az iskolába, benéz hozzám egy puszira és egy ölelésre. Ez óriási nagy öröm egy pedagógus számára. Persze vannak, akik nem ismernek meg, csak én őket, mert a vonásaikon nem tudnak változtatni. De természetesen elég hosszú idő eltelt már azóta, mióta ide jártak. Van, akit megszólítok, és akkor ismer fel. Annyira jó kapcsolatom volt a gyerekekkel mindig, nagy örömömre, hogy nem is jutottunk el a magázódás szintjére.
Mindez azért is alakulhatott így, mert nagyon nyugodt légkörben tudtunk dolgozni a Süni csoportban, két kolléganőmmel, akik már szintén elmentek nyugdíjba. Bodáné Fenyves Zsuzsa volt a párom, őt azóta a foltvarrás mestereként is ismerhetik a fehérváriak. És daduska Zsuzsi nénink, aki mindig mindent a kezünk alá tett. Amikor ők ketten együtt elmentek, akkor nagyokat nyeltem, hogy most aztán mi lesz velem, hogy fogok továbbra is ilyen nyugalomban dolgozni? De kaptam helyettük két fiatal, csodálatos teremtést Veronika és Gabika személyében, akikkel mindent meg lehetett beszélni, és elfogadtak engem ilyennek, amilyen vagyok. Mert ugye mesevilágban élek, de a mesében azért a Morgó is szerepel!
Sok minden változott a gyerekekkel való mindennapi foglalatoskodásban a kezdetekhez képest?
Inkább csak a gyereklétszám változott, mert negyvennégy gyerekkel kezdtünk 1979-ben. Most 26-an vannak a legnagyobb létszámú csoportban.
Számomra a gyerek mindig gyerek marad. Én úgy kezelem őket, ahogy az egyéniségük is megkívánja. Nagyon-nagyon kell őket szeretni és folyamatosan meg kell őket hallgatni. Természetesen ez nagyon igénybe veszi az ember energiáit, de azért vagyunk itt. Azért bízzák ránk a gyerekeket a szüleik. Megbíznak bennünk, és én megpróbálok maximálisan eleget tenni annak, hogy a gyerek semmiben ne szenvedjen hiányt. És a megfelelő egyéni fejlesztést is meg kell hogy kapják. Ha ezt nem tettem volna meg napi szinten, nem is éreztem volna jól magam.
De ehhez azért kell egy család, akik mindezt a megszállottságot elfogadják. Engem már a szüleim is támogattak, mivel már óvodás korom óta óvó néninek készültem. Igazi szeretetburokban éltem, és bizonyára ez is segített a lelkemben örökre megőrizni a gyerekkor varázsát. Anyukám kötöget még a mai napig a gyerekeknek bábokat, meg bármit, amit kiejtek a számon. Férjem is pedagógus és ő is tudja, hogy ez mit jelent. És a gyerekeim életének is a részévé vált, hogy én még este is az óvodára készültem. Sőt, ha nem végeztem mindannyian odaültek mellém vagdosni, hajtogatni.
A gyerekek fejlesztésének mely területei álltak közel Önhöz?
A komplex művészeti nevelés munkaközösség vezetője voltam majdnem húsz évig. Sok országos és megyei szintű bemutató foglalkozást is tartottam itt az óvodában. Valamint a városi szintű ének munkaközösségben is részt vettem legalább harminc évig, olyan kolléganőkkel, akik Fejér megye óvodáiban dolgoznak. Jól éreztük magunkat és sokat tanultunk egymástól.
Azon kívül elég sokszor jártunk továbbképzésekre is, ahol olyan emberektől hallhattunk előadásokat, mint Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás, Bagdy Emőke. Ezek azért egy pedagógus életében nagyon meghatározó dolgok. Enélkül nem lehet megújulni. Nem biztos, hogy mindig az a jó, amit én elgondolok, lehet, hogy más felnyitja a szemem arra, hogy van ennél sokkal jobb is.
