Hosszúra nyúlt szombat, avagy mi köze a koronavírusnak a húsvéthoz?
Hosszúra nyúlt szombat, avagy mi köze a koronavírusnak a húsvéthoz?
Hosszúra nyúlt szombat, avagy mi köze a koronavírusnak a húsvéthoz?Előtte
A katolikus húsvétban a szombat esti szertartás a legkifejezőbb: állunk a csendes, fénytelen templomban, túl a mise könyörgéses, imádságos részein, megértve és átérezve a halál sötétségét, az elmúlás kilátástalanságát, mégis várva valamit. Mert ugye mindannyian az ünnep, a „happy end” miatt jöttünk össze, ami nem maradhat el. Állunk tehát a sötét, tömött templomban, szorosan egymás mellett (igen, ez még a korona előtt volt), mindenki kezében egy szál gyertya, a kanóc nem ég, még mindig sötét van.
Ezt a pillanatot 2020 húsvétján azt hiszem, jobban át lehet élni, mint valaha, mert ez az a pillanat, amiben éppen most vagyunk. Bár lassan intravénásan vagyunk rákötve a világhálóra, mégis keveset tudunk, kevés a kézzel fogható, biztos információ. A számok nálunk még nem brutálisak, igaz, keringenek aggasztó személyes történetek a közösségi portálokon, és igen, felkapjuk a fejünket, ha a mentő sziréna hangja sikít be az ablakon. Az este nyolcas tapsot minden egészségügyi dolgozó megérdemli (a koronavírus előtt is megérdemelte volna), de most még túlterhelt egészségügyről sem beszélhetünk, legalábbis közel sem a spanyol, az olasz, vagy a New York-i mértékben.
Alapvető ösztönné vált, hogy távolságot tartunk az utcán, megszoktuk a gondolatot, hogy mindenki gyanús, mindenki vírushordozó lehet, miközben hatalmas kosarainkkal tülekedünk a szupermarketben, mintha ez lenne az utolsó vacsoránk.
Lassan az a ciki, ha nem sütsz otthon kenyeret; ha nem teszed fel a Facebookra, hogy mennyire megölelnéd a nagymamádat; ha nem csinálsz otthoni akadálypályát a gyereknek, vagy ha nem rohansz ész nélkül egy környékbeli kirándulóhelyre (bár máskor nem tennéd), hogy a természet szépségeiben gyönyörködj.
Pótcselekvésként kihívásokat indítunk, és igen, néha hülyét is csinálunk magunkból a neten, csak hogy legyen min röhögni egy kicsit.
Mert egy sötét alagútban lenni amúgy nem vicces, az pedig, hogy látunk-e újra fényt a végén, és mikor, mostanában inkább hit kérdése. Van, aki az immunrendszerébe, van, aki az állami irányításba, mások az összefogásba, és van, aki az isteni gondviselésbe fektette bizalmát. Szóval sötét van, nem sokat látunk, csak hallunk ezt-azt és reménykedünk.
Utána
A nagyszombat esti szertartás következő pillanata ezt a sötétséget töri meg. A pap megjelenik a nagykapuban, a frissen szentelt húsvéti gyertya már világít, s ahogy beljebb halad, az emberek a húsvéti lángot továbbadva gyújtják meg egymás gyertyáit.
Amikor már az egész templomot bevilágítja a húsvéti láng, megszólal az orgona: disszonáns hangok üvöltenek kaotikusan, mintha Bach AC/DC-t játszana, végül belekapaszkodna az alapharmóniákba, és végül megtalálnák ujjai a rendet. Lehet, hogy olyan ez, mint kanálban a mélyedés, de én mindig rácsodálkozom ilyenkor arra, hogy egyetlen gyertya fénye milyen világossággal képes betölteni a sötét termet.
A fény tehát megérkezett. Már csak az a kérdés, átrendeződött-e valami a sötétben? Vagyis mi lesz a vírus után? Visszatérés az eredetihez vagy tényleg képesek leszünk megújulni? Lesz-e, ami értékesebbé válik, mint eddig, és lesz-e, ami elhanyagolhatóbbá?
Sütünk-e majd akkor is kenyeret? Megöleljük-e majd a nagymamát? Elmegyünk-e kirándulni a környékbeli erdőbe? Értékeljük-e ugyanúgy az egészségügyi dolgozók, a tanárok, és mások munkáját? Segítünk-e majd ugyanígy, ha egy idős embernek be kell vásárolni? És vajon a vírus után majd meg merjük-e kérdezni vezetőinket a változások miértjéről? Mi marad és mi múlik el a szobafogság után?
Most még csak találgatni lehet, és persze remélni. Én leginkább abban bízom, hogy egy év múlva együtt ünnepeljük a feltámadást, szorosan, egymás mellett állva, gyertyáinkat egymás lángjával meggyújtva, és a kényszerű távolságtartás, a „mindenki gyanús” gondolat pedig a sötét múltban ragad.
