Mindannyian kiérdemeltük a vakációt!
Mindannyian kiérdemeltük a vakációt!
Mindannyian kiérdemeltük a vakációt!Valami hasonlót éreztem most is, miközben számoltam a napokat, és bár a helyzetre való tekintettel nem tartanak iskolai tanévzárót, magamban a Himnusz és a Szózat hangjai is harsognak szinte egyszerre, ahogy az elmúlt időszakban szinte minden egyszerre történt.
Hiszen a reggel, a dél, az este inkább csak fenyegetésként voltak jelen, nem a napirend meghatározóiként. Még bepótoltuk azt a néhány elmaradt feladatot, beküldtem – persze késve – az elsős matekfelmérőt, rajzoltunk egy képet a nyári tervekről, majd kerestem egy félreeső helyet az iskolatáskáknak.
Otthon nem lesz nagy ünnep, talán csak egy hangos hurrá, hogy holnaptól nem kell délután vagy este, munkaidő után leülni a kicsivel, és a hónapok alatt meg nem érlelődött pedagógust keresnem magamban. Van, amit egyébként nem kell keresnem, mert egy nyári szünetnyi idő alatt önmagától fejlődött ki – ez pedig a nem tudom honnan előbújó, éles sárkányhangon skandált „csináld már meg!” motivációs technikám.
Ez az idő előrehaladtával harci csatakiálltássá fejlődött, pedig alapvetően nem vagyok türelmetlen típus.
Szóval nem mindenki született pedagógusnak.
Egy kisgyereknek pedig – de még a nagyobbnak is – fontos és meghatározó az a közösség, amelynek tagja az iskolában. Ebben talán a kicsivel és a naggyal is egyetértünk, nyugtázzuk, hogy azért nem olyan rossz az az iskola. Most mégis annak örülünk, hogy vége, vagy inkább annak, hogy sikerült, hogy megcsináltuk, hogy mindezt együtt, és még bizonyítványunk is van róla!
Ki gondolta volna még januárban, hogy a tanárok ilyen gyorsan képesek reagálni a megváltozott helyzetre? Ki gondolta volna, hogy egy számítógéphez nem igazán konyító tanító néni három nap alatt profi prezentációkat fog küldeni és internetes csevegőprogramokon keresztül beszélget az osztállyal?
Ki gondolta volna, hogy egy éppen olvasni megtanuló elsős két hónap alatt képes lesz a neten keresni, olvasni, tájékozódni? És azt sem hiszem el, ha nem a saját szememmel látom, hogy egy hetedikes mindenféle előképzettség nélkül zenére vágott videót küld be házi feladatként.
Persze azt sem gondoltam volna, hogy egyszer még egyenleteket oldok meg. Pontosabban széles gesztusokkal magyarázok matematikát kamasz fiamnak, majd rá tíz percre ő magyarázza nekem a kémiát, mondanom sem kell, hogy hasztalanul.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy az elmúlt három hónap után nyugodtan körbeveregethetjük egymás vállát mi hárman: a diák, a tanár és a szülő!
A tanároknak egyébként nemcsak azért jár a taps, mert hamar átálltak a digitális oktatásra, hanem azért is, mert szülőként az ember ráébred, hogy bár nem tökéletes az oktatási rendszerünk, de legalább van! Azt a csodát pedig nem értem, hogy amit én itthon egy gyereknek nem tudok megtanítani, azt odabenn harmincnak hogy csinálják...
A kérdés költői volt, erre számtalan válasz – és kritika is – létezik, de akkor is csoda, és igen, le a kalappal!
A diákoknak is jár egy hurrá, mert leültek, megcsinálták, beküldték, kérdeztek, és közben ráébredtek, hogy a számítógép nem csak játékra való. És azért is hurrá, mert a kicsik mindezt anélkül tették, hogy látták volna, a padszomszédjuk ugyanazt a feladatot miként oldja meg.
Magányos, mégis közösségi küzdelem volt a szülőé is, akinek naponta kellett jelen lenni a diák és a tanár kapcsolatának zökkenőmentesítésében. Szerencsére a legtöbb munkahelyen ezt tolerálták, ezért külön hála!
Mi marad még? Azt hiszem, pezsgőt bontok! És igen, fel is ugrok örömömben, remélhetőleg anélkül, hogy bárki fogát kiverném.
Ezen gondolkodtam éppen, amikor elsős kisfiam vérző szájjal, ámde boldog mosollyal mutatja kezében az eső kihullott tejfogát. Hiába, rohan az idő!
És már itt is van a VAKÁCIÓ!!!
