Egy falatnyi lila mennyország, avagy a Kőröshegyi Levendulás bűvöletében
Egy falatnyi lila mennyország, avagy a Kőröshegyi Levendulás bűvöletében
Egy falatnyi lila mennyország, avagy a Kőröshegyi Levendulás bűvöletébenMielőtt belevágnék a Kőröshegyi Levendulásban való kalandozásomba, le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem vonzanak a virágok: sem gyönyörködni nem szeretek bennük, sem pedig fotózni nem szeretem őket - ezt inkább meghagyom a lányoknak.
Éppen ezért meglepetten konstatáltam, hogy mindenfajta kifogás keresgélése helyett, szó nélkül rábólintottam az egyik hétvégi ajánlatra: elég volt a mesés képekben való gyönyörködésből, vegyük közelebbről is szemügyre a Kőröshegyi Levendulást. Ám legyen.
Nos, aki még nem találkozott vele: mi is az a levendula? A levendula egy alacsony növésű, örökzöld, lila növény, amelyből ha egy helyen nagyon sok nő, olyan, mintha lila tenger hömpölyögne a horizonton.
Mivel Magyarországon számos helyen találhattok levendulamezőket, teljesen mindegy melyiket látogatjátok meg, szinte ugyanaz a lélegzetelállító látvány tárul elétek. Mi a közeli Kőröshegyi Levendulás és a tihanyi levendulás között vacilláltunk, és mivel nem tudtunk dönteni, minden szívbaj nélkül útközben döntöttük el, melyik legyen a nyerő: "A kőröshegyire szavazok, mert onnan jól látszik a völgyhíd is!" - Ja nem.
Szóval miután megérkeztünk Kőröshegyre, a táblákat követve egészen gyorsan megtaláltuk a levendulás bejáratát, ahol mivel nyitásra érkeztünk, alig találkoztunk hozzánk hasonlóan elvetemült virággyűjtőkkel - tehát szinte szabad volt a pálya.
A gyors becsekkolás után (miközben különböző pofás kosarakkal és színben passzoló metszőollókkal is csábítgatták a gyanútlan vendégeket) mindenféle szuvenír közül lehetett válogatni, ám engem már egyre jobban érdekelt, mikor terül a szemem elé az a látvány, amely a képekről köszönt vissza rám.
Egy rövid hegymászás után aztán megláttam a csodát, amelyet ameddig élek, nem fogok elfelejteni:
A csúcson aztán mindenféle fotózáshoz odapakolt eszközt kipróbálhattunk: hintától kezdve asztalokon és padokon át minden volt, ami szem, szájnak és önjelölt influenszernek ingere. Haha. Mert voltak, nem is kevesen.
Miután kifotóztuk magunkat, folytattuk az utunkat a levendulás szívébe, amelyet elérve egyszerűen nem akartunk hinni a szemünknek. De inkább beszéljenek a képek helyettem:
Kis negatívum, hogy dél körül már olyan sokan pásztázták a lila tengert, hogy a folyamatos tolongástól és sorban állástól legszívesebben hazáig futottam volna, így egy rövid kupaktanács és még egyórányi kattintgatás után a kijárat felé vettük az irányt, ahol természetesen nem tudtunk ellenállni az illatos mütyürkéknek.
Persze aztán a hazaúton is az élmény hatása alatt voltunk - főleg, mert tele volt az autó a begyűjtött, ám annál illatosabb levendulacsodákkal. Fura, de imádtam.
