Mindig az ördöggel (The Devil All the Time) kritika: most kiderül, mire megy Tom Holland, alias Pókember a csillivilli ruhája nélkül
Mindig az ördöggel (The Devil All the Time) kritika: most kiderül, mire megy Tom Holland, alias Pókember a csillivilli ruhája nélkül
Mindig az ördöggel (The Devil All the Time) kritika: most kiderül, mire megy Tom Holland, alias Pókember a csillivilli ruhája nélkülKülcsín
Van valami Tom Hollandben, ami miatt sokkalta nagyobb karriert jósolok neki annál, mint hogy az emberek kizárólag a barátságos és közkedvelt Pókemberrel azonosítsák be.
Egyelőre még nem tudom megmagyarázni, miért gondolom ezt vele kapcsolatban, de érzem, hogy minden egyes filmjével közelebb kerülök a megoldáshoz.
Mert azt eddig is láthattuk, hogy majdnem csak kisujjból rázza ki a harmadszorra újragondolt Peter Parker szerepét úgy, hogy közben simán a feledés homályába taszította a korábbi megformálókat.
Valószínűleg az álomgyár is megérezhette, hogy vele van az erő, ugyanis már az első Marvel égisze alatt készülő Póki-mozi után bedobták a mély vízbe: 2017-ben Benedict Cumberbatch mellett látható a Feszültség című filmben, amely bár nem szólt akkorát, mint ahogy várták, Holland igenis megmutatta, lehet rá számítani.
Így a hálószövős alkotások mellett számos egyéb produkcióban is megcsillogtathatja tehetségét: többek között Tom Holland fog a népszerű videójáték, az Uncharted adaptációjának a főszereplője, Nathan Drake bőrébe bújni, és egy készülő sci-fiben, a Chaos Walkingben is ő mozgatja majd a központi szálakat.
Nem beszélve arról, hogy a szeptember 16-án a Netflixen debütált Mindig az ördöggel című thrillerben is feltűnik, és előzetesen annyit elmondhatok: ha eddig nem, a filmben nyújtott játékának köszönhetően Tom Holland hivatalosan is felkerült a hollywoodi térképre.
Sztori
Nos, mivel a Mindig az ördöggel története igencsak szerteágazó (a cselekmény során még az időben is ugrálunk egy kicsit), az lesz a legegyszerűbb, ha a film kezdeti felállását vázolom fel.
Adott nekünk egy, a II. világháborúból hazatérő amerikai katona, Willard Russell (Bill Skarsgård), aki bár a harctéren megjárta a poklok poklát, látszólag maradandó sérülés nélkül vészelte át a világégést.
Persze mielőtt sok idő után ismételten bevenné a családi fészket, felerősödik benne a hölgyek iránti érdeklődése, így a hosszú úton megismerkedik egy csinos lánnyal, Charlotte-tal (Haley Bennett), akibe szinte első látásra beleszeret.
Később, gyerekük, Arvin Russell (előbb Michael Banks Repeta, majd Tom Holland) születése után új házba költöznek, ám a boldogságuk addig tart, amíg kiderül, hogy Charlotte halálos beteg. Onnantól pedig Willardon olyan érzések lesznek úrrá, amilyeneket a háború óta nem tapasztalt...
Karakterek
Mivel a Mindig az ördöggel számos szereplőt, és megannyi említésre méltó színészi teljesítményt vonultat fel, azokat a figurákat emelném ki, akik a legnagyobb nyomot hagyták bennem.
A film lényegében Arvin Russell életétől és viszontagságairól szól, ám mivel Tom Holland csak az alkotás felénél vehette át a gyeplőt, félő volt, hogy nem lesz elég ideje megmutatni tehetségét. Aztán pár percre felbukkanása után olyat villantott, hogy egészen konkrétan leesett az állam.
Oké, Pókembernek tökéletes, de a szuperhősös mozikban nem is kell annyira megmutatni, mi lapul a karakterek mélyén, ám amit a Mindig az ördöggel című alkotásban művelt... maradjunk annyiban, hogy egyelőre bármihez is nyúl, arannyá változik.
És ugye tudjátok, hogy kiről vélekednek még hasonlóan a kritikusok és rajongók egyaránt. Bezony, Leonardo DiCaprióról. Én azt mondom, figyeljetek csak Tom Hollandra, mert hatalmas tehetség a srác.
Rajta kívül meg kell említenem Bill Skarsgårdot is, aki kimért, feszültséget keltő produkciójával szintén odatette magát. Komolyan, sikerült elérnie, hogy amikor megpillantottam, azonnal idegbajos lettem, pedig még nem is durvult el a film - mondjuk lehet, hogy attól paráztam, mikor fog átalakulni Azzá. Egy-két jelenetben nagyon adta volna magát. Bocsi.
Csillámfiú ide vagy oda, Robert Pattinson egészen pofás színésszé nőtte ki magát, jeleneteivel abszolút viszi a show-t. Ha tehetitek a jövőbeli filmjeit angolul nézzétek, ugyanis hátborzongatóan tud játszani a hangjával is.
És ott van még nekünk a Harry Potter-mozikból ismert Dudley Dursley, alias Harry Melling is, aki már pár percnyi prédikációval megmutatta, hogy lassan, de biztosan a nagyok között lesz a helye.
Összegzés
A Mindig az ördöggel egy közepesen ígéretes történettel, több mint tökéletes brigáddal, és kiváló képekkel indult hódító útjára, hogy aztán olyan végeredményt produkáljon, amely minimum megosztja az embereket.
Kezdjük azzal, ami működött: Tom Holland és társai lenyűgöző munkát végeztek, az összes színész oda tette magát, a kevés játékidő ellenére mindenkinek van legalább egy olyan jelenete, amelyben megcsillogtatja tehetségét.
Aztán a hangulat és az atmoszféra szintén ott van a szeren, az ‘50-es, ‘60-as évek Amerikája úgy ahogy van bekebelezett (az autók, a kosztümök, a zenék és a képek mind fenomenálisra sikeredtek), így egy percre sem akartam kiszállni abból a buliból, amit a Mindig az ördöggel hozott tető alá.
De ha ennyire bejövős volt minden, akkor mi nem működött?
Hát a történettel azért már voltak problémáim - és nem feltétlenül amiatt, hogy az időben való ugrálásnak hála követhetetlen lett volna. Inkább azzal volt a bibi, hogy tengernyi apró szálat akartak elmesélni igencsak rövid idő alatt, így a sokat akar a szarka, de nem bírja a farka klasszikus esete állt elő. Ja, meg a narrátor is idegesítő volt. Nagyon.
Amúgy ezeken kívül tényleg szinte minden a helyén volt, csak mondjuk egy több generációs sztorit, meg ennyi hibátlanul megírt karaktert jobban el tudtam volna képzelni egy sorozatban, mint egy moziban. Mert így kicsit zsúfolt lett.
Ettől független bátran tegyetek vele egy próbát, ugyanis nem vállalhatatlan az összkép, csak sokkal többet vártam volna tőle - vagy ez esetben kevesebbet. Tom Holland pedig egy főnyeremény. Vagy mondtam már?
