Kérlek, ne tolj az autóddal, úgysem megyek gyorsabban!
Kérlek, ne tolj az autóddal, úgysem megyek gyorsabban!
Kérlek, ne tolj az autóddal, úgysem megyek gyorsabban!Lassan kezd olyan érzésem lenni, hogy lakott területen belül ciki betartani az 50 km/h-s sebességhatárt. Néha még úgy is útban vagyok, ha bizonyos szakaszon tűréshatáron belül egy kicsit többel megyek, 54-55 km/h-val.
De sejtem, nem csak én találkozom egyre többször "az én nagyon sietek, szóval letollak az útról, ha nem haladsz az általam elvárt tempóban" típusú közlekedőkkel, akiknek 60 km/h alatt nincs élet.
Ha mégis eléjük tévedsz a magad szánalmas tempójával, akkor azonnal büntetnek és oktatnak: tolják magukat a kocsid farába, hogy tisztában legyél túl lassan közlekedő mivoltoddal, és lépj a gázra.
Ja, hogy azt adott szakaszon nem lehet gyorsabban menni, esetleg még balesetveszélyes is? Hát őt az nem érdekli. Siet, szóval, mindenki álljon vigyázzba!
Ennek kicsúcsosodása nagyjából egy évvel ezelőtt esett meg velem.
Az utcánk lakó-pihenő övezet, ahol a maximális sebességhatárt 20 kilométer/óra. Ez egyébként a legtöbb erre áthaladót nem szokta zavarni, de töredelmesen bevallom ennyire lassan én sem tudok menni, többnyire harminccal azért én is "csapatok". Mivel az utca szűk, és szinte mindenhol parkolnak egyik vagy másik oldalon, sőt, van, ahol mindkettőn, így az előzés is bajos.
Az iskola felé továbbhaladva is következő utcán is 30 km/h-s korlátozás van, ez a szakasz ráadásul még szűkebb, és még többen parkolnak/közlekednek át.
Vagyis egy nagyon sietős fontos embernek kész csapda a környék.
Egy ilyen nagyautós, tolós, farbapuszilós fiatalember érkezett meg az egyik reggelen az autóm hátuljába, és azonnal jelzett: húzzak már gyorsabban. Én nem tettem, annak ellenére sem, hogy egyértelművé tette, hogy ezzel nagyon kihúztam viselkedésemmel a gyufát nála: mutogatott, és persze kellően vörösödött a feje.
Amikor pedig leparkoltam az iskola előtt, jött a slusszpoén: mellém állt és lehúzta az ablakot. Gondoltam, akkor ezt a szituációt kibeszéljük frissen, melegében. Naivan még az is eszembe jutott, hátha megérti az álláspontomat, aminek kifejtésére végül nem jutott időm.
Az egyébként tényleg jól szituált fiatalember ugyanis először nem túl kedvesen megszólította a jelen sem lévő édesanyámat, majd nemes egyszerűséggel átsercintett egy hegyeset. De akkorát, hogy az anyósülésen lévő lányom karjáig köpött. Én meg még nyelni sem tudtam, amikor már fullgázzal el is startolt, az egyébként gyerekekkel teli szűk utcában.
Jobb ötletem nem lévén röhögtem egy nagyot a lányommal, azzal a felkiáltással, hogy a bácsi biztosan csalánra pisilt reggel.
A történet nincs tovább, nincs sem happy end, sem tanulság, legfeljebb néhány halvány kérdőjel, és persze annyi bizonyosság: bocs, de nem vagyok hajlandó gyorsabban menni, tolhatsz, villoghatsz, hisztizhetsz, mint egy gyerek, nem érdekel! Ha nem tetszik a tempóm, előzz meg, és menj utadra! Kívánom, érj is haza szerencsésen...
