"Csoda, hogy élek!" - interjú Jánossal, aki 154 napot feküdt koronavírus miatt a fehérvári kórházban
·Egészségkoronavírus·Utolsó frissítés: undefined
"Csoda, hogy élek!" - interjú Jánossal, aki 154 napot feküdt koronavírus miatt a fehérvári kórházban
·Egészségkoronavírus·Utolsó frissítés: undefined

János 2021. március 8-án került a fehérvári kórházba koronavírus-fertőzés miatt, majd augusztus 10-én engedték haza, hogy otthoni környezetben folytassa tovább a rehabilitációt. A férfivel a koronavírusról, a kórházban megélt tapasztalatokról, a felépülésről és a jövőről beszélgettünk.

Amikor János idén márciusban koronavírus miatt bekerült a Fejér Megyei Szent György Kórházba, akkor még nem is sejtette, hogy élete legnagyobb csatája vár rá a fehér falak között.

A 40-es évei közepén járó férfi 154 nappal később (amelyből két hónapot töltött mélyaltatásban)  győztesként távozhatott az intézményből. Ám a háborút még koránt sem nyerte meg, ugyanis a teljes felépülés még hosszú hónapokat vehet igénybe. 

Mikor és hogyan kezdődtek a megpróbáltatásaid?

2021. márciusának első napjaiban már otthon voltam enyhe hőemelkedéssel, influenzaszerű tünetekkel. Március 8-án délelőttre egyre jobban köhögtem, de még akkor sem voltak olyan jellegű panaszaim, hogy nekem kórházba kell mennem. Közben a háziorvossal folyamatos volt a kapcsolat, a biztonság kedvéért csináltak rajtam egy koronavírus-tesztet, ami negatív lett. Majd dél körül lettem nagyon rosszul, hogy szinte egyik pillanatról a másikra teljesen elment az erőm. Megmértük a véroxigénszintem. A kütyü 80 százalékot mutatott, így azonnal hívtuk a mentőt. Útközben csináltak egy tesztet, ami már pozitív volt.

Így kerültem be a kórházba, a sürgősségire. Volt egy folyamat, amin végig kellett mennem. Vérvétellel kezdtek, utána röntgenen voltam még, és akkor meg kellett várni, hogy egyáltalán hogy kezeljenek. Több osztály volt, ahol covidosok voltak, de az intenzív a legsúlyosabb, ahova én is kerültem. Az intézményben már folyamatosan oxigénmaszkban voltam, és megmondom őszintén, ahogy felvittek az intenzívre, onnantól kezdve már nem nagyon emlékszem a történtekre.

Mi volt az utolsó amire emlékszel?

Az utolsó emlékem, hogy levágták a kezemről a karkötőmet. Annyi van meg, hogy elfektetnek az ágyon és kész, már arra sem emlékszem, hogy átöltöztetnek vagy akármi. Viszont azt éreztem, hogy mind a sürgősségin, mind pedig a vizsgálatok alatt nagyon kedves volt velem mindenki.

Miután magadhoz tértél, mi volt az első emléked?

Folyamat végigálmodtam a két hónapot, és utána egyszerűen nem tudom elmondani, hogy mi volt az első emlékem. Az a baj, hogy az altatásból a felkeltés az nem úgy van, mint a reggeli kelés egy alvás után, hanem legalább egy hétnek el kellett telnie ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni, hogy mi történt. Mi a valóság, mi az álom. Teljesen összefolytak, nem tudtam, hogy mi az igaz és mi a hamis.

Mik voltak az első gondolataid?

Azt tudtam, hogy hol vagyok, meg tudtam, hogy mi történt velem. Legelőször, ami végigfutott rajtam, hogy az emberi méltóságom elveszett: hogy katéterem van, pelenkám van, tele vagyok csövekkel. Meg a félelem. Félelem attól, hogy mikor fogok meghalni, attól, hogy én leszek a következő, aki eltávozik. Éjszakákat nem aludtam, mert féltem, hogy reggel nem kelek fel. Abban az egy hétben nem is tudtam aludni.

Milyen érzés volt azt feldolgozni, hogy ennyi ideig voltál altatásban?

Azt feldolgozni ott nem tudod, mondhattak volna akármit, nem tudtam csodálkozni dolgokon. Jó sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy feldolgozzam, hogy két hónapot aludtam. Az alvás hamar elmegy, nem estem kétségbe. A körülmények azok nem olyanok, hogy ezzel foglalkozz, ez volt a legkisebb probléma.

A rosszabb, hogy akkor senki nem tudta megmondani, hogy mikor mehetek haza, senki nem tudta megmondani, hogyan reagál a szervezetem a gyógyszerekre. Nem is várhattam el senkitől, hogy mondjon akármit is, mert az alagút vége akkor nagyon messze volt.

Voltak közben komplikációk?

Összesen tízszer jártam meg a műtőt. Volt egy érsebészeti műtétem, aztán a bal lábamnál, a forgónál az ülőidegem összetapadt az izmommal, zsibbadt az egész bal lábam, és azt kellett felvágni, majd szétszedni. Jött az felfekvésem, a seb befelé indult meg, oda építették be a Vivanót – ezt csak műtőben lehetett cserélni, így párszor még dolgoztak rajtam.

Kaptam folyamatosan infúziót, gyógyszereket, oxigént, volt egy gégemetszésem a lélegeztetőgép végett. Így az ébredés után még beszélni sem tudtam, mert a torkomban volt egy kanül, abban egy gumigyűrű, ami lezárja a levegő áramlását – ennek segítségével szívták le a tüdőből a váladékot.

Úgy nézett ki a felállás, hogy centrális véna, négy infúzió bekötve, az orromon keresztül volt betolva egy cső végig a nyelőcsövön keresztül a vékonybélig. Így tápláltak, a tápszert az orromon keresztül kaptam. Aztán volt még rajtam EKG, az ujjamon egy véroxigénszint-mérő, vérnyomásmérő, katéter, meg a pelenka. Így voltam felszerelkezve.

Úgy láttad, hogy javulsz, hogy kevesebb fajta infúziót kapsz. Egy kiskocsit képzelj el, ami a reggeli gyógyszerosztásnál tele volt cuccal.

Mikor volt biztos, hogy már negatív vagy?

Június elején csináltak koronavírus-tesztet, addigra már negatív volt. Előtte nem is nézték, annyira rosszul voltam.

Mikor kezdődött meg a rehabilitáció?

Amikortól fel tudtak kelteni, azóta folyamatosan volt gyógytornám. Próbáltak mindent átmozgatni, mert annyira nulláról indult az egész dolog, hogy teljesen elfelejtettem ülni, járni. Egy darab fa voltam az ágyon, a kezemmel nem találtam a számat, nem tudtam mozgatni a lábam, megemelni, semmi. Úgy etettek és itattak.

Maga a torna úgy kezdődött, hogy amikor felültettek, akkor tudtam ülni öt másodpercet, majd szóltam, hogy azonnal fektessenek vissza, mert nem bírom. Forgott velem a világ. És akkor arra vársz, hogy holnap öt másodperc helyett össze jön-e tíz másodperc? Aztán ha már tudtam ülni egy kicsit, akkor beleállítottak a keretbe - itt vagy három másodpercig is tudtam állni, mert többet nem bírtam, nem volt erőm. Utána abból jöhet majd hat másodperc és így tovább.

Voltak visszaesések?

Voltak mélypontok, visszaesések például a folyamatos műtétek miatt is, de az időjárás is, meg minden apró tényező befolyásolt.

Pszichésen hogy bírtad ezt az egészet, ami történt veled?

Kétnaponta járt a pszichológus, hogy segítsen feldolgozni a történteket. Úgy érzem sikerült. De teljesen megváltozik az ember. Sokkal érzékenyebb lesz, teljesen átalakul az értékrend. Hogy mi fontos az életben, meg így, hogy belelátsz az egészségügybe, hogy mit meg nem tesznek a betegekért, ezt kívülállóként elképzelni nem lehet.

Most hogy érzed magad?

Van még egy bal lábfejbénulásom, a felfekvésemből a sebem még gyógyulgat, ami még hosszú idő, több hónap. A lábfejemről sem tudjuk, hogy mennyi idő, külön életet él, nem érzem a lábfejem bokától lefele. Bízom benne, hogy megindul, bár az is benne van a pakliban, hogy nem fog. De minden esély megvan a teljes gyógyulásra. Járok szelektív kezelésre, ingerárammal kezelik, és szerencsére reagál, tudják stimulálni, hogy mozogjon.

Az orvosokban is vannak még kérdések. Amikor például megnézték a röntgenemet, akkor azt mondták, hogy az a kép, amit ott láttak, az szinte élettel összeegyeztethetetlen volt. Hogy csoda, hogy élek. Olyan állapotban voltam, hogy nem tudják, hogyan éltem túl.

Miután felkeltél, és nem volt még minden tiszta, voltak esetleg látomásaid?

A gyógyszerektől egészen elképesztő dolgokat láttam. Kutyát, vadászgörényt, kígyót, bogarakat, amit csak akarsz. Nagyon sok dolgot másnak néztem, mint ami. Például egy véranalizálógépre hittem azt, hogy ott ül egy ember, bekötött fejjel. Nézelődtem, és simán odaképzeltem olyan dolgokat, amik nem voltak ott.

Hogyan élted meg a jókívánságokat?

Hát én rengeteget sírtam odabent. Megváltozol! A rengeteg üzenetet, jókívánságot, a sok-sok támogatást, amit kapsz, megsiratod. Ilyenkor jössz rá, hogy mennyi ismerősöd van, és mennyien szeretnek.

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Dr. Sárkány Ágnes osztályvezető főorvosnak, az osztály összes orvosának, az ápolóknak és a nővéreknek, mindenkinek, aki bármilyen formában hozzájárult a felépülésemhez. Nélkülük nem lennék ma itt, az élők között.

Mit éreztél, amikor mondták, hogy hazamehetsz?

Pfú, hát egyszerűen csak boldog voltam. Akkor jöhetsz el a kórházból, ha mobilissá válsz. Tehát röviden az, hogy tudj elmenni vécére, tudj zuhanyozni. Mindent tudj egyedül csinálni. Meg egy felfekvéses sebnek is el kell jutnia egy olyan szintre, hogy otthoni kezelésre is alkalmassá válj. Ez már nem a koronavírusról szólt. Arról, hogy fel tudj állni, fel tudj ülni.

Meg hát otthon kötelező a steril környezet, látogatókat sem fogadhatok. Öt hónapig a napot nem láttam, a hazaérkezésem előtt pár nappal toltak először le a parkba.

Van poszt-Covid tüneted?

Olyan van, hogy például a dinnyénél, paprikánál, üdítőknél teljesen más ízt érzek. Nagyon szerettem az édességeket, a süteményeket meg főleg, most meg abszolút nem kívánom. Az egyik ice teánál meg olyan hígító ízt érzek, hogy őrület. Kólát sem iszom, mert az is borzasztó. De csak ilyesmi poszt-Covid tüneteim vannak.

Mikorra várható a teljes felépülés?

Azt mondták, hogy kábé másfél év. Fél év felépülés, hogy dolgozni tudjak, a többi meg ahhoz kell, hogy újra visszatérjek a régi kerékvágásba testileg-lelkileg.

Milyen jövőbeli terveket fogalmaztál meg a kórházban?

Minél többet lenni a szeretteimmel.

Volt olyan pillanat, amikor nagyon mélyen voltál?

Sokszor.

És olyankor mi vagy ki húzott ki a gödörből?

A párom. Hogy minden nap beszéltünk, hogy minden nap jött hozzám, az tartotta bennem a lelket. És a hit.

Borítókép: PB
Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek