8 hónapnál régebbi cikk

Száz éve nyílt meg az első Viniczay-cukrászda Fehérváron a Kossuth utcában
·Gasztrolokálpatrióta·Utolsó frissítés: undefined
Fehérvár Médiacentrum fotója
Viniczai Rita saját archívuma
Száz éve nyílt meg az első Viniczay-cukrászda Fehérváron a Kossuth utcában
·Gasztrolokálpatrióta·Utolsó frissítés: undefined

Száz évvel ezelőtt, 1921-ben nyílt meg Székesfehérváron az első Viniczay-cukrászda. A család neve pedig azóta is egyet jelent a cukrászattal és a gasztronómiával.

Az alapító Viniczai György dédunokái mai is neves fehérvári vendéglátó egységeket üzemeltetnek, a Viniczai’s Éttermet és az Erzsébet úti Viniczai Cukrászdát. 

Indiai különlegességet is lehetett kapni

A Városi Levéltárban fellelhető dokumentumok szerint Viniczai György bábsütő (vagyis mézeskalácssütő mester) 1897-ben született, szakmáját Budafokon sajátította el.

"1912-ben szabadult fel, mint segéd, Budapesten, Zalaegerszegen, Győrött, Szabadkán, stb. dolgozott, 1921-től helyben önálló. Háborúban az orosz fronton küzdött 5 hónapig, majd a tiszti konyhára vezényelték, az összeomláskor szerelt le. A Nemzeti Hadseregben mint tiszti szakács szolgált”  - áll mindez a Fejér Vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város általános ismertetője és címtára az 1931-32-es évre elnevezésű kiadványban.

Az első Viniczai cukrászda hirdetése a Fehérvári Kis Újságban 1946-ban

Városi Levéltár és Kutatóintézet, Székesfehérvár

Az első székesfehérvári Viniczay-cukrászdát a Kossuth utca 14. szám alatt nyitotta meg Viniczai György, és nagyon sokáig ott is üzemelt. A Fehérvári Kis Újság 1946. június 26-i száma szerint vasárnaponként még indiai különlegességeket is lehetett kapni a kis cukrászdában. 

Viniczai család a cukrászda szolgálatában

Legtöbben az id. Viniczai László által a Budai úton évtizedeken át működtetett legendás cukrászdájára emlékszünk, melyet a cukrászmester 2014-ben bekövetkezett haláláig üzemeltetett.

A műhely és a kis üzlet lüktetését az egész család összetartó és kemény munkája adta, már a gyerekeknek is megvolt a maga feladata a cukrászatban.

Nem mindennapi élmény volt ilyen körülmények között felnőni, többek között erről is mesélt nekünk Viniczai Rita, Viniczai László legidősebb unokája. 

- Dédapám 1946-ban hunyt el, róla nem sokat tudok. A nagyapám, Viniczai László ekkor 20 éves volt. A jogi egyetemen tanult Budapesten, és mivel a családnak szüksége volt az ő két kezére is -  illetve talán ő volt az a két fiú közül, aki egy kicsit jobban kezében tudta tartani a dolgokat -, neki jutott a feladat, hogy átvegye a családfő szerepét, és tovább vigye az üzletet.

Az első, Kossuth utcai üzlet mellett egyébként a családunk tulajdonába tartozott a régi Randevú Presszó is a Királysoron, ami szintén cukrászdaként üzemelt.

Az államosítás során mindkettőt elvette az állam, és attól kezdve bérleményben üzemeltette nagyapám a Budai úti üzletet. Nehezen dolgozta fel a kisajátításokat, attól kezdve fenntartásai voltak a saját tulajdonú üzletet illetően.

Nem szívesen vásárolt volna újabb üzletet. Inkább bérelte az icipici kis helyiséget a Budai úton, mert úgy gondolta, hogy még egy veszteséget már nem tud elviselni a család.

Hosszú évek elteltével, a kilencvenes években vásárolta meg nosztalgiából a 17. szám alatti kis helyiséget, illetve  a kicsit feljebb lévő helyiséget a Budai út elején. Ott már egy műhellyel együtt kialakított kis üzletet hozott létre, ezt irányította, vezette 2014-es haláláig. 

A Viniczai család a hetvenes években. Jobb oldalon a Budai úti cukrászdát üzemeltető Viniczai László és családja

Viniczai Rita saját archívuma

- Milyen volt ebben a családban gyereknek lenni?

- Furcsa volt, hogy a mi családunk nagyon összezárt közösség volt. Gyerekként nem értettem, miért nem vihetem haza a barátaimat, miért van az, hogy olyan kevés embert enged magához közel a család. Nagyapám szinte falat épített körénk. Ma már tudom, hogy mitől védett bennünket.

Osztályidegenek voltunk, mint minden kisiparos család. Én ebből azt érzékeltem gyerekként, hogy nem mehetek úttörőtáborba, nem lehetek menzás, nem lehetek napközis.

Kívülállónak számítottam. Furcsa volt, hogy a többiek bementek, elvették a kiflit meg az iskolatejet, de „Viniczai Rita, te ebből nem vehetsz”. 

Időközben azonban észrevették, hogy milyen sokat tettem a közösségért, lehetett rám számítani. Rajtitkár lettem, versenyekre jártam, szavaltam, és végül az ebédlőbe is beléphettem.

Álltam ott a sárga tálcámmal, és mint valami misztikumot csodáltam a menzán kígyózó sort. Nem tudtam, mi az a barátfüle, mi az a stíriai metélt. Nálunk ilyesmi nem igazán került az asztalra, az édesség nem főételnek, hanem desszertnek számított. 

- Ki volt az, aki igazán összetartotta a családotokat?

- Nagyanyám, mint a régi olasz családokban, úgy rendezte a gyerekeit, az unokáit. Sajnos elég korán elhunyt. Viszont nagyon fiatalon lett nagymama.

A gyerekei dolgoztak, ő főzött, vezette háztartást és nevelte az unokákat.

Mert a szüleim hajnal háromkor elmentek fagyit főzni, és volt, hogy az este kilenc órás moziról betérő vendégeket még meg kellett várniuk, és utána jöttek csak haza.

Mi végül is a nagyszülőkkel éltük az életünk nagy részét. Nem mondom, hogy könnyű gyerekkorom volt, de mindenesetre különleges.

Más anyagi körülmények között éltünk, mint a többi család, de ennek megvolt az ára. Gyerekkorunk óta mentünk, segítettünk, fagyis kannákat mostunk, bontogattuk százával a tízdekás vajakat.

Kőkemény fizikai munkát végzett az egész család, és mellette agyban is ott kellett lenni. Utóbbit vállalta magára a nagyapám, a fiai pedig, mivel elég idősek voltak, vitték a fizikai részét a dolgoknak, kiegészülve a feleségeikkel. Mi gyerekek is beálltunk a sorba. 

- Megszerettétek a cukrászatot?

- A szakma szeretetén túl kaptunk egy olyan alázatot, ami nélkül ezt lehetetlenség lenne művelni. Mindegy, hogy milyen idők jönnek, a sarat állni kell, és amit kaptál a válladra, azt vinni kell tovább.

Ezzel a névvel együtt jár egy óriási nagy felelősség, amit tudni kell kezelni. 

Öcsém, Viniczai György a cukrászat mellett a szakács szakmát is kitanulta, ahogyan egyébként az édesapánk is, aki nyilván a tradíciókból adódóan maradt a cukrászat mellett.

Én a banki szférában dolgoztam 15 évet. Volt idő, amikor szerettem volna olyan munkát, ahol lerakom a tollat 4 órakor, és a hétvégém is szabad. Aztán rájöttem, hogy nincs kedvem a szombat-vasárnapi tömeghez mindenhol. Hétfőn legalább üres a Balaton, és van helye a törölközőmnek is.

Elkezdtem visszavágyni a vendéglátás világába. Látva azt, hogy mekkora tehetség az öcsém, úgy éreztem, hogy ezt nem szabad veszni hagyni.

A kreativitása fenomenális, olyan tányérokat készít, ami felér egy művészettel. Igyekeztem megteremteni a lehetőségét annak, hogy ő ebben ki tudjon teljesedni. Ez lett a Viniczai's Étterem.

Kapcsolódó
Klasszikus karácsonyi menü modern köntösben a fehérvári Viniczai's-tól

A karácsonyi vacsora mindig nagy fejtörést okoz a háziasszonyoknak, ha szeretnének egy kicsit újítani. Viniczai György, a Viniczai’s Restaurant & Bar séfje megmutatta, hogyan lehet egy-egy hagyományos fogást néhány apró trükkel ünnepivé varázsolni.

Családias helyet szerettünk volna, nincsenek nagy egybefüggő terek. Nem akartunk sokfős lakodalmakat. Szerettünk volna megmaradni a meghittségnél, és úgy hiszem, ez sikerült is. 

Viniczai Rita és György (jobbra), és a közösen megálmodott étterem

Viniczai Rita saját archívuma

- Az étterem falára kitett családi fotókból is látszik, milyen fontosak számotokra a családi tradíciók. Hogyan emlékszel vissza, volt kedvenc süteményed a cukrászdában?

- A húgom és az öcsém is édes szájú, csak én lógok ki a sorból. Az osztálytársaim állandóan szekíroztak is, minek születtem ebbe a családba, ha nem eszem édességet. Ami lecsúszik nálam az a teljesen klasszikus, de csak és kizárólag mi általunk készített krémes, a linzer karika, esetleg a mézes zserbó.

A jelen: Viniczai György egyik gasztronómiai műremeke

Viniczai Rita saját archívuma

Fagyi viszont jöhet éjjel kettőkor is. Csakis a csokoládé, a rumosmeggy és a citrom. Ezeket az ízeket sehol máshol nem ettem meg, csak nálunk.

Annál jobbat el nem tudok képzelni, mint a régi, klasszikus fagylaltgyártás. Az én szüleim még óriási nagy üstökben főzték a fagyit, gázon.

A forró fagylaltot aztán le kellett hűteni. Erre volt egy berendezés, amit mi csepegtetőnek hívtunk.  A tetejére felkerült a forró fagyi, apró kis lyukakon kifolyt belőle, majd rá egy hűtő bordára, ezen végigcsorgott, az alján összegyűlt egy teknőben, és abból folyt bele a fagylaltos kannába.

Az az isteni finom, friss csokoládé fagyi fenomenális volt! Ha tudtuk, hogy fagyifőzés van, belógtunk a kis bögrénkkel, és csentünk belőle. 

A Viniczai Cukrászda a Rádió úton

Viniczai Rita saját archívuma

- Nagypapád melyiket szerette a legjobban? 
- Nagyapám a moszkauert és a krémest szerette nagyon. A krémes széle, amit a vásárlók nem kaptak meg, mindig nekünk jutott. Annál jobb nincs a világon!

- Hogy képzeljünk el egy családi ünnepet akkoriban a Viniczai családban? Otthon is készültek a sütemények, például karácsonykor?

- Általában a cukrászdából vittük haza készen. De bejgliket például nem készítettünk soha eladásra, csak a családnak, a bevált recept szerint. Az ünnepek mindig a családról szóltak. A legnagyobb ünnep az volt, amikor együtt étkezett a család. A munkanapokon erre nemigen volt lehetőség.

Nagyapám otthon sem hazudtolta meg magát. Eredetileg mézeskalács készítéssel foglalkozott, a Budai úti üzlet megnyitásához szükséges pénzt is vásározásokból hozta össze. Mézeskalácsot, törökmézet árult.

Emlékszem, gyerekkoromban otthon is nekiállt törökmézet készíteni a kacsasütőben. Leírhatatlan élmény volt látni az arcán az örömöt, ahogy újraélte a múltbeli élményeket. 

A családi házunk padlásáról régi öntő formák, szaloncukor csomagolópapírok, fóliák kerültek elő, amikor a Palotavárost bontották.

- A család most is olyan összetartó, mint régen?

- Az Erzsébet úti cukrászdát Viniczai László, a mi édesapánk testvére vezeti. Ő ma a rangidős Viniczai. Nála dolgozik a lánya és a fia, illetve a húgom is évtizedek óta. A mai napig minden a régi családi receptek alapján készül. El is várják a vendégek. 

Voltak kísérletek újításokra, de a fehérvári közönség ezt nem fogadja jól, ragaszkodnak a régi megszokott ízekhez.

Jogos az igény, hogy ugyanazt a vanília fagyit kapják, mint amit ötven-hatvan évvel ezelőtt a Budai úton!

Nem azt mondom, hogy könnyű, mert rengeteg új alapanyag van. Változik a technológia, változnak a követelmények, sok mindennek kell megfelelni. De az olyan egyszerű dolgot, mint egy régi habverő, amivel csak a bedolgozott levegővel habosítod fel a tojásfehérjét, azt nem lehet mással helyettesíteni.

Haladni kell a korral, de az sem mindig visz jó irányba minőség terén. És ezt kell tudni kezelni. Meg kell találni az egyensúlyt.

- A családon kívül, ha jól tudom, van még valaki, akinek a neve szorosan összefonódik a Viniczai Cukrászdával.

- Bizony, Bakonyi Éva néni története országon belül rekordnak számít: körülbelül hatvan éven át dolgozott a családunknak. Tizennyolc éves korában került a oda, első munkahelye volt a nagyapámnál, és nyugdíjba vonulásáig ott dolgozott. 

Ő az egyetlen olyan ember az országban, aki egész életét egyetlen magánvállalkozónál töltötte. Erről van is neki, ha jól tudom, egy emlékérme.

Igazi jólelkű, áldozatkész hölgy, nélküle bármi elképzelhetetlen volt. Nem volt családja, férje sem volt, egész életét a Viniczai Cukrászdának szentelte. Máig előttem van a tenyere közepén a bőrkeményedés, melyen a fagylaltos kanál hagyta ott örökre a nyomát. 

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek