Takács Attila: Amit elértem, arra büszke vagyok, de jöjjenek a fiatalok!
Takács Attila: Amit elértem, arra büszke vagyok, de jöjjenek a fiatalok!
Takács Attila: Amit elértem, arra büszke vagyok, de jöjjenek a fiatalok!- Az előéletedet ismerve abban biztos vagyok, hogy nem a küzdősport volt az első sportág, amivel megismerkedtél gyermekkorodban. Nagyjából mikor és mely sportággal ismerkedtél meg először ifjoncként? Rögtön a foci volt ez első szerelem?
- Én egy pici faluban születtem Bicske körzetében, Száron, ahol - mint minden gyerek - én is a szabadidőmben futottam a labda után és birkóztam a grundon. Szervezett keretek között először a falu körzeti bajnokságban érdekelt csapatában rúgtam a bőrt. Aztán 14-15 éves koromban sok Bruce Lee filmet láttam a moziban. Akkoriban még senki sem tudta, mi az a kung-fu, thaibox, karate, stb, ami volt, azt karaténak tekintette mindenki.
- Én is emlékszem zsenge koromból, hogy egy-egy Bruce Lee mozi után hazafelé az útjelző táblákon, hirdetőoszlopokon, fákon próbáltuk ismételni, amit a mozivásznon láttunk. Veled is hasonló módon történt?
- Pontosan, így volt! Majd egyszer csak a szári buszmegállóban megláttam egy plakátot, amin az állt, hogy Bicskén a művelődési házban kempo-karate oktatás van. Ez igencsak felkeltette az érdeklődésem, így aztán egy barátommal, aki később az edzőm lett, Durkó Zoltánnal együtt elmentünk erre az edzésre, és ott is ragadtunk. A szerencse is kisegített később, mert azt nem tudtam bevállalni, hogy minden edzésre átbuszozzak Bicskére, amikor aztán a barátom unszolására, mondván, hogy Száron is lenne érdeklődés külön helyi csoportra, az oktatók átjöttek a kis falunkba és ott folytattam az edzéseket.
A mai fiataloknak nyilván hihetetlenül hangzik, de igaz volt, hogy egy széntüzeléses, 20 négyzetméteres kis könyvtár helyiségben ugrál 10 gyerek kezdetleges ruhákban és próbálja utánozni a filmben látottakat.
Ez aztán egy idő után változott, mivel Székesfehérvárra sodort az élet, a József Attila gimiben, a mai Ciszterben folytattam a tanulmányaimat. Ebben az időben volt egy megyei foci bajnokság, amelyen a kis szári csapatunkkal bekerültünk a döntőbe, ahol a Videoton gyerekcsapata ellen játszottunk. Itt figyeltek fel rám NB I-es csapatok illetékesei is, így a Tatabányai Bányászé is. Mivel Szárhoz nagyon közel van Tatabánya, elfogadtam az invitálást, így a testnevelés tagozatos Bárdos László gimnáziumba kerültem át, egyúttal a Bányászban fociztam. Jól is ment a játék, de a szívem másik csücskében ott volt a kempo is, ezért hétvégén, amikor lehetett, meglátogattam a barátomat, aki továbbra is kempózott, és vele gyakoroltam. Jött aztán a sorkatonai szolgálat, aminek végén, leszerelésemet követően - amikor már az NB I-es felnőtt keret tagja voltam Tatabányán - úgy döntöttem, hogy a foci helyett a kempót választom elsődleges sportágammá. Ekkor voltam 19 éves, 1992-ről beszélünk, innentől teljes erőmmel és figyelmemmel a kempo felé fordultam, és versenyzőként '95-96-ban már magyar bajnok lettem.
- Ezen kívül sok minden mást, világkupákon és egyéb nemzetközi viadalokon szintén igen eredményes voltál. Szólj ezekről is röviden, kérlek, ne hallgassuk el a sikereket.
- Igen, amikor már kinyíltak a határok, így a magyar ember is tudott utazni szerte a világban, én is eljuthattam az Egyesült Államokba komoly versenyekre. hangsúlyozom, ezt saját zsebből és kisebb baráti, szponzori támogatásokkal valósíthattam meg, másképp nem lehetett volna megoldani. Felkészülten, jó szakmai tudással mentem ki, illetve mentünk ki többen is, akiknek ez sikerült, de azt is tudni kell, hogy ezek okán nem mindig a legjobbak jutottak el a nagy nemzetközi versenyekre, csak azok, akik saját zsebből vagy szponzori segítséggel meg tudták oldani. 1997-ben és 2000-ben is az USA-ban versenyeztem nyílt harcművészeti világkupákon és nyertem is néhányszor, illetve voltak jó eredményeim. Amire a leginkább büszke vagyok, az éppen egy ezüstérem: a 2000-es detroiti harcművészeti világkupán, az úgynevezett "Power Strike"-on (ez egy erő és gyorsasági kategória) állhattam fel a dobogó második fokára. Azért volt ez különleges, mert minden indulónak, mind az 1200-nak(!!) lemérték a testsúlyához képest az ütése gyorsaságát, sebességét, és ebben az Open (nyílt) kategóriában értem el második helyezést. Ez a versenyzői éra - először amatőr kempóban, majd profiként már ketrecharcban is - 2010-ig tartott, amikor szögre akasztottam a kesztyűt. Azóta az egyesületeimre és az edzői, vezetői munkára összpontosítok. Kihangsúlyoznám, hogy mi úttörők voltunk, a kempóban és a ketrecharcban is Magyarországon.
- Visszatérve a hőskorszakra, amikor saját zsebből utaztatok versenyekre: előfordult, hogy adott kategória bajnoka, hazai legjobbja nem tudott nemzetközi szinten bizonyítani, mert nem volt anyagi fedezete az utazásának? Netán akit ő itthon legyőzött, kijutott és jól is szerepelt nemzetközi szinten, előfordult ilyen?
- Igen, előfordult, de érdekes módon, akkoriban sokkal sűrűbb volt a mezőny, ugyanakkor szűkösebb a költségvetés. Abból a szűkös büdzséből bővebb volt a merítés, többen jártak edzésre, versenyre és eredményesebbek is voltak a versenyzők.
Kicsit megváltozott a világ, akkoriban, a 90-es években és az ezredforduló környékén volt ötféle küzdősport, és hozzávetőlegesen 10 gyerekből a fele űzött valamiféle küzdősportot, öten ötfélét. Manapság tízből két-három gyerek próbálkozik küzdősporttal, csakhogy már van harminc fajta szakág, stílus, sokkal nehezebb a fiatalokat, de az idősebbeket, a fiatal felnőtteket is bevonzani a küzdősportokhoz, így a kempóhoz is.
Rengeteg más lehetőség csábítja az embereket, a fiatalokat, életpálya modellek nincsenek. Én emlékszem, hogy régen akadt olyan magyar bajnokság, ahol egy kategóriában, súlycsoportban 15 induló küzdött az érmekért, így aki bajnok akart lenni, annak négy meccset meg kellett nyernie. Jelen pillanatban ez másképp van, kevesebb az induló, viszonylag könnyebben lehet valaki bajnok. Igaz, azt is hozzá kell tennem, hogy sokat fejlődött színvonalában is a küzdősport vonal, erősebbek, keményebbek a versenyzők s megmérettetések. Megkockáztatom azt kijelenteni, hogy az akkori tudásommal ma már nem lennék az első ötben egy versenyen. Ugyanakkor az is igaz, ha az egészet megfordítom: ha anno nekünk lettek volna olyanok a felkészülési körülményeink, az edzésmódszerek, a táplálékkiegészítők, mint most, akkor mi is sokkal jobbak lehettünk volna. Azt gondolom, hogy reformokra van szükség, a fiataloknak át kell adni a stafétát, bízni kell bennük, a tudásukban. Szélesebb körben nyitni kell a mai gyerekek felé, mert akik ezt nem csinálják, el fognak veszni.
- Itt már elsődlegesen az edzői, vezetői éra kerül fókuszba. Itt állunk ebben a tágas, jól felszerelt edzőteremben a VOK-on belül, ahol a Székesfehérvári Profi Kempo Akadémiát vezeted. Ezt megelőzően is voltak klubjaid. Ebben a tekintetben milyen volt a kezdet?
- 1996-ban, amikor készültem egy világkupára, akkor az első kis csapatom Csákváron volt, a Csákvári Kempo Harcművészeti Egyesület, amelyben egyszerre 64 gyereknek tartottam edzést! Akkor ott volt egy nagyon jó csapatom, majd felállt az első fehérvári egyesületünk, és ez a mostani már a harmadik klubom, amit terelgetek. Én azt gondolom, hogy meg kell tudni szólítani a fiatalokat, s talán nekem ez viszonylag jól megy, hogy szót értek velük, közel tudok hozzájuk kerülni, ezért sikerül csapatot építenem. Ebben egyébként nagy a vezetők felelőssége, mert nem mindig az a legjobb, legrátermettebb a gyerekekkel való munkára, a csapaépítésre, aki szakmailag a legjobb, hanem az, aki szót tud velük érteni. Szerintem nekem az volt a legnagyobb erényem, hogy megtaláltam azokat a fiatal sportolókat, akik már nem szerettek volna elsődlegesen versenyezni, inkább az edzőség felé orientálódni, akik maguk is fiatalabbak és jól értik a gyerekek nyelvét. Itt a Profi Kempo Akadémián is bátran kijelenthetem, hogy az a két-három fiatal kolléga, akik velem dolgoznak, lehet, hogy szakmai tapasztalatban alattam van, de sokkal jobban tudnak bánni a gyerekekkel, ez egészen biztos. Ezt egy vezetőnek időben fel kell ismernie, és ennek megfelelően alakítania az edzői csapatát. Így tud jól működni a dolog és neki más felé orientálódni. Nekem itt most az a feladatom, hogy a működés feltételeit megteremtsem, a tapasztalataimat átadjam a fiatalabb edzőimnek, hogy motiváljam őket, illetve azt az utat mutassam, amin én jártam, de a munka oroszlánrésze már az ő kezükben van. Ez a kulcsa mindennek.
- Apropó kulcs! Milyen hívószóval tudnád a fiatalokat megszólítani, a kempo felé terelni, illetve a PKA felé, hogy nálatok sportoljanak?
- Ezt többfelöl közelíteném meg: az első, hogy miért sportoljanak? Itt
mondhatnék közhelyeket, hogy legyenek egészségesebbek, kevesebbet üljenek a számítógép előtt, stb, stb, de ezekkel egy 16 éves fiatalnál hiába próbálkozol, nem érti, nem érdekli, azt hiszi, ő eleve egészséges, nincs erre szüksége. Itt jöhet a barátok, ismerősök szerepe, azt hangsúlyozni, hogy ez egy jó közösség, baráti közösség, ahol jól érzi magát a fiatal. Tehát azokat a körülményeket kell megteremteni, hogy jól érezzék magukat. Emellett sok srác tele van tesztoszteronnal, amit itt ki tudnak élni, szeretnének verekedni, elfáradni, nálunk erre, ezekre is adott a lehetőség.
És még ott van az is, hogy miért éppen hozzánk jöjjön a fiatal: azért, mert nálunk a jó közösségen és a sportolási lehetőségen felül több mindent kipróbálhat, kempóba, ketrecharcba belekóstolhat, de, ha a távolkeleti filozófia vonzza, nálunk azt is megtalálhatja. Tehát a kempo minden előnyével, ágával itt megismerkedhet, vagy tovább fejlesztheti magát. Azt szokták mondani, hogy a kempo a küzdősportok öttusája. Ezzel tudom indokolni, hogy miért kempózzon a delikvens és a sok - egyébként jó színvonalú - egyesület közül miért nálunk sportoljon a fiatal. Na, és azzal, hogy nekem van három szuper edzőm, Baricz Máté, Schulcz István és a Krausz Bence. Mindhárman nagyon jó versenyzők voltak, sőt, ketten még ma is aktívak, illetve egyikük ketrecharcban is a legjobbak egyike. Rájuk emberileg és szakmailag is fel lehet nézni!
- Mondhatjuk, hogy elégedett vagy azzal, amit elértél a sportban?
- Teljes mértékben! Én kaptam egy feladatot, hogy tanítsak és a tudásomat adjam tovább a fiataloknak. ez egy hivatás, életpálya, út, aminek a végén ott van a fény. Nekem végig kell járnom ezt az utat. Én ezt kaptam, ezt az utat jelölték ki nekem, és versenyzőként is, vezetőként is elértem azt, amit szerettem volna. Négy cikluson keresztül 16 éven át voltam a hazai kempo szövetség alelnöke, jelenleg pedig a Kevert Harcművészek Szövetségének vagyok az egyik alelnöke, bástyája. Rengeteg tanítványom nyert komoly versenyeket, világbajnokságot is, hetedik danos kempo mester vagyok, nem kell ennél több. Egyébként szerencsére makkegészséges vagyok és jól érzem magam a bőrömben, az életmódom is kifogástalan, soha nem ittam, nem dohányoztam. Azt gondolom, hogy mindent elértem és ennek a mindennek egy jelentős részét a kempónak köszönhetem.
