Gyűrűs László - a Szondi ikonja félpályáról dobott gólt a Vasasnak
Gyűrűs László - a Szondi ikonja félpályáról dobott gólt a Vasasnak
Gyűrűs László - a Szondi ikonja félpályáról dobott gólt a Vasasnak- Annak idején a kis Gyűrűs Laci hogyan, miképpen ismerkedett meg a kézilabdával?
- 1945-ben születtem, a kézilabda alapokat a Kossuth Lajos Általános Iskolában sajátítottam el Kelemen tanár úr keze alatt, majd a hatvanas években köteleződtem el igazán a sportág mellett. Akkor, amikor Székesfehérváron egy olyan generáció jött össze, amely '75-ig sok szép sikert ért el, erre azóta sem volt példa. Ők mind Fehérváron születtek és itt is játszottak. Akkor volt igazán komoly kézilabda élet a városban, elsősorban a méltán legendás Gárdai Ferenc munkája által. Abban az évben Kende Gyuri bácsival beválasztottak az ifjúsági válogatottba. ezzel a gárdával kint voltunk Lengyelországban, majd itt Székesfehérváron is játszottunk a lengyel válogatott ellen. Mind a kétszer kikaptunk ha jól emlékszem. 1962/63-ban a KASE-ban - nem tudom, ki emlékszik rá, ez a Közalkalmazottak Sport Egyesülete volt -, ami a Kossuth Lajos általános iskola udvarán kiépített murvás pályán működött. Ott kezdtem igazából. Utána kerültem először a Gárdai tanár úr keze alá az ITSK-ba, én ott nevelkedtem, nyertük több tornát, erre az időszakra szívesen emlékszem vissza a mai napig is.
- Öreghegyi srác voltál? Ott nőttél fel? A Kossuth Lajos iskolát említetted, az annak a környéknek az iskolája mai napig is.
- Így van, én ott kezdtem, ott voltam tanuló. Utána jött az ITSK, majd
1963-ban kerültem át a MÁV Előréhez, ahol ugyancsak a Gárdai tanár úr lett az edző. A megyei bajnokságban szerepeltünk, azt hiszem nagyjából '64-65-ig. Minden évben eljutottunk az osztályozóig de egyszer sem sikerült ezen jól szerepelni. Aztán 1966-ban bekerültünk az NB II-be, de nem a rendes osztályozón, hanem volt egy pót-osztályozó amit Tatán rendeztek a megyékben legjobb második helyezettek számára, illetve az NB II-ben kieső pozícióban zárók is ott voltak, s mivel ezt a 12 csapatos osztályozót megnyertünk, felkerültek a másodosztályba. Ez 1966 novemberében volt.
Én akkor vonultam be katonának, s aztán '67-ben már egy osztállyal feljebb játszottunk.
- Akkor már a Szondiban kéziztél, elvileg.
- Igen, de még visszatérek egy kicsit a 60-as évek elejére, mert Fehérváron nemcsak a Honvéd volt jelen, mint a Szondi, a Vasas is, amiből aztán VT Vasas lett, illetve a MÁV Előre is. Ők már mind léteztek, amikor 1964-ben megakalult a Honvéd Szondi, ahová én '65-ben kerültem, katonaként. Akkor megnyertük az osztályzót, és felkerültünk a második vonalnak számító NB I/B-be. Amit aztán '68-69-ben nyertük meg, így lett Fehérvárnak 1969 őszén először NB I-es csapata.
- Gyakorlatilag mondhatjuk, hogy a te pályafutásod kezdeti szakaszát a kibontakozásig Gárdai Ferenc határozta meg, gyakorlatilag ő kísért végig az iskolás évektől egészen a Szondiig.
- Így van, a Gárdai tanár úrral nagyon jó kapcsolatunk volt. Én lettem az a játékos, aki legtovább a keze alatt dolgozott, ez 14 évet jelent, majdnem tizenötöt. 1965-től '75-ig volt a csúcson a mi generációnk. Játszottam még a Végh Laci és a Tordai Levente irányításával, ő is volt edző a MÁV Előrénél. Nálam úgy alakult, hogy amerre ment a Gárdai tanár úr, én mentem utána, vagy ő jött én utánam, már nem tudom, de a lényegen nem változtat.
- Milyen poszton játszottál? Ezt sokan nem tudják.
- Viccesen mondjam? Én észjátékos voltam, álltam a pályán és gondolkodtam (nevet). Az ifjúsági válogatottban jobbszélsőként kezdtem, utána voltam balszélső, az utolsó években irányító. Tehát, én azt lehet mondani, hogy minden poszton megfordultam, de leginkább az irányító volt a feladatom. Előtte átlövő is voltam, balátlövő, ezt el ne felejtsem.
- Kapuson kívül ezek szerint szinte minden voltál.
- Igen, minden voltam. De főként - már az NB I-ben - irányítóként játszottam.
Az 1972/73-as volt az a szezonunk, amikor a vidék legjobbjaiként negyedikek lettünk, éppen hajszállal lemaradva a dobogóról. Ez a csapat, ha együtt marad, sokra vihett volna. A Bartalos Bélától a Vincze Gyulán és a Csiszár Lacin át a Gubányi Ernőig, Kontra Zsoltig klasszisok sora játszott itt. Ezzel a csapattal nyertünk Magyar Népköztársaság Kupa ezüstöt is. A katonaként itt szereplők sajnos leszereltek, elmentek, de ez a Szondi egy legendás csapat volt. Mondhatom azt, hogy a 60-as évek közepétől egy jó évtizeden át igen erős fehérvári gárdák szerepeltek a bajnokságokban, nézhetjük akár a Vasast, vagy a MÁV-ot, vagy a Szondit is, volt egy erős fehérvári mag. Ezek aztán, ahogy kezdtek kiöregedni, sajnos úgy esett vissza a Fehérvári kézilabdasport is, fokozatosan. Azért volt olyan időszak, amikor két NB I-es csapat rivalizált a városban, a MÁV Előre és a Szondi.
Nem akarok nagyot ugorni, de amikor felkerültünk újból az NB I-be, a Madár Imi barátomat kértem, hogy az utolsó két-három meccsre - erre talán te is emlékszel - vegye át az edzőséget. Na ez által benn is maradtunk. Na most, visszatérve, én '75-ig játszottam a Szondiban, utána a Gárdai tanár urat leváltották, elment Bodakajtorra, ahová mentem utána ,és ott játszottam még két évet az NB II-ben. Állandó másodikok voltunk, csakhát, aztán megszűnt a szakosztály, utána '77-ben felkértek, hogy menjek el Veszprémbe. Akkor a Veszprém a megyei első osztályban szerepelt, s Fehérvárról többen játszottunk ott, nem csak én, a Csiszár Laci, meg a Jelinek Gyuri is. Két évig voltam ott, megnyertük a megyét, felkerültünk az NB II-be, azt is megnyertük, s akkor mondtam magamnak, hogy most már elég lesz.
- Ez még a régi Építők volt, a mai nagy Veszprém "kölyökkorában"?
- Így van, a régi Építők, ami akkor alakult a Hajnal Csaba által, aki aztán végig vitte a klubot a BL-döntőig, évtizedekig irányította a klubot, szakosztályt. Na és akkor aztán az aktív éveket követően a Tombor Árpi vezetésével csináltunk egy öreg fiúk együttest. '95-96-ban csináltuk, és aztán ez is abba maradt. Ott, mivel teljesen megszakadt a kézilabdával a kapcsolat, jött később az ötlet, hogy próbáljuk meg az Alba Regia KSE szakosztályt egy olyan szintre felhozni, ami méltó a város hagyományaihoz, mert megérdemel ez a város egy NB I-es férfi kézilabda csapatot. Ez végül sikerült is. 2000-ben, ha jól emlékszem, az NB II-ben kezdtük, majd jött az NB I/B és az NB I. A legfelső osztályban sajnos csak egy évig sikerült maradnunk, kevés volt a szponzori támogatás, és saját pénzünk is fogytán volt, mert a sajátunkat is bele tettük, nem csak én, többen. Én olvastam a Pacsi (Madár Imre) barátomnak a nyilatkozatát is, amit neked adott, s ő pontosan felsorolta, hogy ki segített annak idején: a Velez Zoli, Rábaközi Pista és még sokan mások. Ha mi ketten nem vagyunk Fehérváron a Pacsi barátommal, akkor ez nem jön létre, de így sem bírtuk sokáig anyagilag, és abbahagytuk. Nem tudtuk megtartani Fehérváron a fiatalokat. Akkor lett volna jó, hogy meg tudjuk tartani őket, beépülnek a nagy csapatba, rájuk építve lehetett volna előre menni, de sajnos ez nem sikerült.
- Jelen pillanatban nincs felnőtt szinten NB-s csapata a városnak, utánpótlás szinten létezik már az ARKSE. Van még bármiféle szereped jelenleg a fehérvári kézilabdában?
- Sajnos nincsen. Leköt engem a vállalkozásunk, 60 emberrel dolgozunk, teljes embert kíván. Nagyon szeretem a kézilabdát, tévében most is megnézem, ha van kzvetítés, de nagyon meccsekre már nem járok ki, nincs rá időm. Tehát ahhoz képest, hogy most 80 éves vagyok, még bírom, de fizikálisan azért már arra haladok, hogy le kell pihennem nekem is, mindent abba kell hagynom, hogy pihenjek egy kicsit. Dolgozni dolgozom, de sportolni sajnos nem sportolok semmilyen formában.
- Nagyon sok élményed volt a kézilabdapályán, ez egészen biztos. Kérlek, emelj ki nekem egy-egy olyan mérkőzést vagy ikonikus pillanatot, amire nagyon szívesen emlékszel vissza. Nyilván a Szondi bajnoki negyedik helyezett, MK-ezüstérmes csapata ebben érintett, de lehet bármi amire szívesen gondolsz vissza.
- Akad néhány. A legjobb poén talán az volt, amikor a Gárdai tanár úr keze alatt lementünk Balatonboglárra, egy 1960-as tornára. Az ITSK-ban mindenki fiatal volt, így nem okozott gondot, hogy szálloda helyett egy nagy teremben pihentünk, matracokon aludtunk, és amikor felébredtünk, mindenkinek le volt engedve a matraca. Fiatalok voltunk, tavasszal mezítláb jártunk, mindenki minket figyelt. Komoly élmény volt az is, amikor elmentünk osztályozóra, én gyakorlóban és egy csizmában szerepeltem ott, betegen. Aztán végre bekerültünk az NB I-be. Az egy hatalmas boldogság volt, mert Fehérváron mi lettünk ebben az elsők. Aztán végig kísértem a Szondit a felemelkedéstől a hanyatlásig. Egyénileg nagy pillanat volt az, amikor
Budapesten játszottunk a Vasassal. Fél perc volt hátra, és egyel vezetett az ellenfél. Körülbelül fél pályáról lőttem egy gólt. Olyan szerencsésen, hogy ott állt előttem a védőfal, de valahogy az egyik srácnak elment a hóna alatt a labda, Lusnyikov kapus a takarás miatt nem vette időben észre, és így a hálóban kötött ki, ezzel lett döntetlen a végeredmény. Ilyen gólt ritkán szerzünk. És még egyet hadd említsek! A hetvenes években kint voltunk Magdeburgban egy tornán, ahol a hazaiak mellett szerepelt a komplett román válogatott, a nagy CSZKA Moszkva, valamint a Csehszlovák Tatran Presov is. Mi a román válogatottat ott megvertük, s végül másodikak lettünk.
Ez nagy élmény és hatalmas dolog volt a többiekhez képest kis Szondival.
- Nyilván az egész pályafutásod, amit itt töltöttél a Szondiban klasszis játékosok társaságában, nagy élmény volt. Ki az, vagy kik azok a játékosok, akik csapattársaid voltak, és akikre úgy gondolsz vissza, hogy ők tényleg nagyon komoly klasszisok voltak és a legjobbak, akikkel játszottál? A korábban említettek mellett.
- Akivel például elkezdtük a megyei bajnokságban, a Bartalos Bélával, "Mazsolával", akivel mai napig tartom a kapcsolatot, ahogy a Szente Gyulával is, akivel a MÁV-ban játszottunk, de Fehérváron nagyon jó kapcsolatom volt, nagyon szerettem, sajnos ő már meghalt, aztán említeném a Tőgl Tibit, a Tupit, ő is szintén fehérvári, őt is szerettem, annak ellenére, hogy vele már nem játszottam egy csapatban, de ő is fehérvári volt, a legjobbak közül. Nagyon jó barátok voltunk/vagyunk. Szerettem a Gubányi Ernőt is, aki egy világklasszis volt, a Kontra Zsolt is, Pál is, Gede Pista is válogatottak. A Madár Pacsival is együtt játszottuk, vele a mai napig barátok vagyunk. A régi jó barátokkal, ha mindenkivel gyakran nem is találkozunk, így pl. a Kontra Zsolttal, de azért néha összefutunk. Ők, akiket említettem, tényleg klasszisok voltak. Bartalos és Kontra világválogatott is, ha jól tudom. A "hosszú" Csiszártól se feledkezzünk meg, aki a Vidiben játszott, remek játékosként korszakos egyéniséget tiszteltünk a személyében is.
- Ha újrakezdhetnéd, ugyanezt a pályát futnád be? Ugyanezt a sportágat választanád?
- Nem tudok más mondani, mert a mai napig szeretem ezt a sportot és nézem. Én újra ezt csinálnám, nagyon szép volt, amit megéltem. Én ennek a játéknak köszönhetek mindent. Az egészségemet, a munkámat, mindent. Amennyiben újra kezdeném, ugyanezt csinálnám. De azért
az emberben vannak tüskék is. A Szondiban tíz évet lenyomtam, aztán, amikor már idősödve távoztam, azt sem mondták, hogy köszönjük... Ez nagyon fájt. Több negatív élményem nem volt, de az ember ha leteszi a garast egy csapat mellett, amiért tesz is valamit tíz éven keresztül, annak egy köszönöm jól esik. Ennek a hiány máig bennem maradt,
de ettől még a sportot, a kézilabdát imádom.
- Szerinted mi kell ahhoz, hogy ismét élvonalbeli csapata legyen Fehérvárnak?
- Hú, ez nagyon nehéz kérdés! Őszintén, ha komolyan veszik és hosszú távra gondolkodnak, el kell kezdeni az utánpótlást időben és rendesen kinevelni. Akkor van csak értelme. Én nem vagyok híve annak mint amit a Veszprém vagy a Szeged csinál. Összevásárolják a játékosokat. Nekem ez abszolút nem tetszik. Én kinevelném ezeket a fiatalokat. Az alapokról kezdeném, s aztán kb. tíz év múlva lehet, hogy lenne egy saját, ízig-vérig fehérvári srácokból álló NB I-es csapatunk. Az alapoknál kezdeném, az általános iskolás kortól, középiskolán át az egyetemig jutva. De ahhoz meg kell teremteni egy stabil hátteret, hogy ezek a gyerekek, amikor végeznek, ne menjenek szanaszét. Mert hiába neveled őket, ha nem maradnak Fehérváron. Ennek a feltételeit és az alapokat meg kell teremteni, hogy a városhoz kötődjenek. Mert csak ebben az esetben van reális és hosszú távú alapja annak, hogy valamikor legyen újra stabil NB I-es csapatunk.
